Ha az ember manapság olyan kiskocsmát akar látni a saját szemével, amilyen a Kedd című színdarab helyszíne, origója, kulcsszereplője, ahhoz bizony, ki kell költözni falura. De nem ám afféle nagyvárosi kitelepülők kolóniájába trendi gasztrofesztivállal meg specialty kávézókkal, hanem valami rendes, oldschool faluba, a kádárkockák, a napi négy volánbusz meg a rukkola ismeretlenségének realitásába. Vagy legalábbis egy budapesti külső kerületbe, a város szélére – Rákospalota például kiváló e célra –, ahol nem elég prominens a környék és gazdag a lakosság ahhoz, hogy minden talpalatnyi földre lakóparkot húzzanak fel.
Ezeken a helyeken elő-előfordul még afféle klasszikus kiskocsma, mint a Kedd-beli Leányka Söröző – netán Borozó? A cégér átrajzolva, de mindkét szó kivehető –, ahol így megállt az idő. Ahol lehet bármilyen nap, ahol mindegy az év is, éppúgy lehet 1998, mint 2045, csak azt érezzük biztosan, hogy a hely fixen Magyarország. Máshol valahogy elképzelhetetlenek ezek az arcok, ez a miliő, ez az ismerősség – szinte az olcsó hipó, sör, bor, cigarettahamu és penész keveredéséből lepárolódott, félreismerhetetlen szagot is érezzük, pedig azt nemigen lehet színházban létrehozni. Ahol a hűtő dekorfénycsövei dallamra próbálnak kiégni, mindhiába, hisz az ismert ruszki módszer – néhány erélyes ütés-rúgás – mindig visszarántja őket az enyészet torkából. Fenomenális, „miénkebb” bárminél ez a tér, nagyapáink, nagybátyáink ültek-ülnek ilyen asztaloknál a mai napig.
Ülhetnénk mi is, de a mi generációnkban keveseknek van igazi törzshelyük, nézzük hát újra meg újra a Jóbarátokat ugyanazon a kanapén ülve tíz évadon keresztül, olyan nosztalgiával, aminek talán nincs is valós alapja, mert érezzük, ezekben a keretezetlen, szervezés, időpontegyeztetés és emlékeztetős naptárbejegyzés nélküli együttlógásokban van valami, ami úgy fontos, hogy nem a GDP, az énmárka meg a hitelképesség nő tőle. Az együttlógásnak erről a kihalófélben lévő intézményéről mesél Kocsis Gergely darabja, amely úgy duplán az övé – hisz nemcsak rendezőként jegyzi, ő is írta –, hogy közben mégis erősen színészközpontú.
Kocsis régi bútordarabokról mesél: olyan emberekről, akiknek ez a kiskocsma legalább annyira a kulcshelyszínük, mint az otthonuk vagy a munkahelyük, vagy még inkább az – hisz nem egyértelmű, hogy mennyi időt töltenek itt, az viszont igen, hogy a hely a stabilitás, a biztonság, a szociális háló maga, ahol a személyiség leplek nélkül, kilazított derékszíjjal hátradől, itt nem kell alakoskodnia.
Pedig épp lenne mire: a Kedd szereplői nem klasszikus hősalakok, nincsen bennük semmi rendkívüli – vagy inkább mondjuk úgy, épp annyira rendkívüliek mindannyian, mint bárki más széles e világon –, így azt se róhatnánk fel nekik, ha jobbik arcukat akarnák mutatni. És nemcsak, hogy nincsen bennük semmi rendkívüli, nem is történik velük semmi rendkívüli. Egy teljesen átlagos napjukat, annak inkább a második felét látjuk piszlicsáré teendőkkel, melyek hol megvalósulnak, hol elfelejtődnek, de mindegy is, mert igazából itt, a Leánykában, a kocsmárosnő Baba (Pelsőczy Réka) fröccseivel próbálnak némi folytonosságot csempészni bele, és főleg némi olyasfajta örömet, amit az efféle pótcsaládok-pótotthonok akoljellege tud megadni jobbhíján.
A legfixebb bútordarab Muki, a bukott – pontosabban valójában soha el nem indult – író (Fekete Ernő), ő már nyitáskor ott lebzsel, fejben íródó szövegeit szavalja litániaként Babának, mert kimódolt fejtegetésekbe bonyolódni könnyebb, mint csak úgy simán csevegni – még a végén lebukna, hogy ő is csak épp olyan kispolgár, mint bárki más. Cirkalmas, bár egyébként kétségkívül irodalmi értékű mondatai – respekt Kocsisnak mindezért – egyszerre szórakoztatóak és tragikusak, nevetünk azon, ahogy betakarózik a szóáradatba, miközben az egész mögött meghúzódó tépelődő személyiség és a láthatólag félresikerült élet nem engedi, hogy ne érezzük szavai súlyát.
Nemcsak Mukiról érezni ezt a kudarcosságot: igazából mindenki többre vágyott, és alighanem többre is volt hivatott annál, amit sikerült megvalósítania. Baba sem egy elfelejtett, épphogy életben maradó kiskocsma pultja mögé képzelte a legszebb éveit – és még jó párat a kevésbé szépek közül is –, a kocsma furcsa párosa, Anti és Bandi (Dankó István és Vizi Dávid) pedig pláne modellt állhatna a „beteljesületlen ambíció és az e fölötti csalódottság életmódszintű leplezése” szótári illusztrációjához, már ha lenne ilyen szótári szócikk. Kórustagok, egyszerre egymás tökéletes partnerei és versenytársai is, ennek megfelelően zenés-táncos belépőjük után is időnként dalra fakadnak, mint egy régi polgári bohózat két hőse, ott produkálja bennük magát Kabos, Latabár meg a többiek – ám miközben tehetségük tagadhatatlan, ambícióik ma már láthatólag kimerülnek a kocsmai vizelőversenyekben. Ők húzzák ezt az időtlen atmoszférát kicsit mégis vissza egy letűnt kor felé, bár benne van a pakliban az is, hogy a kor mai, csak ők ragadtak itt egy másik korból, másik világból. Mukihoz hasonlóan őrült szórakoztatóak – mondjuk ebben a világban minden karakter az, Pelsőczy Réka is hozza az ő tipikus, kizárólag az arcjátékával hatást keltő humorát, Fullajtár Andrea pedig a rejtélyes Nőként, szinte teljesen némán, különös mozgásaival, meglepő reakcióival tesz a kizökkentésért.
Talán érezni, hogy a Kedd nem egy sodróan eseménydús, adrenalinhajhász előadás, annál sokkal ráérősebb, elmélkedőbb, és a remek, gazdag humor ellenére – azzal titkolva – lényegesen melankolikusabb. Furcsa, elfelejtett, régi bútordarabok elbohóckodnak, elokoskodnak itt – múlatják az időt, a szó legszorosabb értelmében: szinte látjuk, ahogy kopott cipőikkel taszigálják az időt, ezt a földön fekvő, hullafáradt részegest, hátha akkor hamarabb eltakarodik innen végre. És nyilvánvaló: ennek a fáradságos, sziszifuszi harcnak minden egyes nap újra meg újra neki kell esniük – nem végzi el helyettük senki más. És hát addig is, míg múlatják az időt, legalább együtt vannak, az összetartozásnak ennek a furcsa, fáradt, „jobb híján” változatában.
