Ma. Augusztus 1., Back Woods
Reggel fél hét
Egyujjnyi, sűrű, állott eszpresszót bámulok a piszkos csészében, és azon gondolkozom, megigyam-e. A levegő nyers. Megborzongok a fakó, levendulakék köntösben – anyámé –, amelyet minden nyáron hordok, amikor visszatérünk a táborunkba. Anyám illatát érzem rajta, meg a téli álomét és az egérürülékét. Ez a kedvenc órám Back Woodsban. Kora reggel a tavacska mellett, még mielőtt más is felkelne. A napfény kemény, mint a kovakő, a víz pezsdítő, a lappantyú végre néma.
A szúnyoghálós ajtón túl, a tornácon megült a homok a pallók réseiben. Fel kell söpörni. A szúnyoghálónak támasztva ott a seprű, kicsit be is nyomja, de oda se nézek, hanem elindulok az ösvényen, amely a mi strandunkra vezet. Mögöttem az ajtó sarokvasai tiltakozva megnyikordulnak.
A tavacska túlsó partján álló fenyőkön és tölgybozóton túl az óceán dühös, bömböl. Vihart hordoz a méhében, talán messze, a nyílt vízen. De itt, a tóparton, a levegő mézesen nyugodt. Várok, figyelek, fülelek… Csiripelés, apró rovarok zümmögése, a fákat túlságosan lágyan borzolja a szél. Aztán térdig gázolok és belevetem magam a jeges vízbe. Kiúszom messzire, túl a tündérrózsákon, hajt a jókedv, a szabadság és a pánik adrenalinlökete. Rajtam a félelem árnyéka, hogy a mélyből felúsznak az aligátorteknősök, és belecsípnek nehéz mellembe. Vagy a szex illata vonzza őket, ahogy nyitom-csukom a combom. Hirtelen rám tör az ijedelem, vissza akarok úszni a sekélyesbe, ahol látom a fenék homokját. Bárcsak bátrabb lennék.
Hosszú hajamból, amennyire tudom, kicsavarom a vizet, lekapok egy vékony törülközőt a szárítókötélről, melyet anyám feszített ki két csenevész fenyő között, leheveredem a meleg homokra. Elektromos kék szitakötő száll a mellbimbómra, mielőtt tovarepülne. Hangya mászik a szaharai homokdűnén, amelyet testem emelt az útjába.
Tegnap éjjel végre dugtam vele. Annyi évig képzelegtem róla, fogalmam sem volt, kíván-e még. És a pillanat, amikor rájöttem, hogy megteszem: a rengeteg bor, Jonas gyönyörű hangja az ódát szavalja, a férjem, Peter, a szófán hever grappamámorban, három gyerekem a kabinjában alszik, anyám már élénksárga gumikesztyűben mosogat, fütyülve a vacsoravendégeire. Szemünk túl hosszan akadt össze.
Aztán kimentem a hátsó ajtón az éjszakába. Az árnyékban vártam, hallgattam, ahogy a vízben összecsördül tányér, pohár, evőeszköz a hab alatt. Vártam. Reméltem. És egyszerre ott volt, nekiszorított a ház falának, a ruhám alá nyúlt. „Szeretlek” – súgta. Felsóhajtottam, ahogy belém hatolt. Arra gondoltam: innen nincs visszaút. Nem bánhatom, amit nem tettem meg. Csak azt, amit megtettem. Szeretem, magamat meg utálom; szeretem magamat, őt meg utálom. Itt a pont egy hosszú történet végén.
1966. december, New York
Sikoltozom. Sikoltozom és hörgök, amíg végül anyám rá nem jön, hogy valami baj van. Száguld velem az orvos rendelőjébe, azt képzeli magáról, ő Miss Clavel, ahogy rohan a Park Avenue-n, rettegve szorítja magához három hónapos gyerekét. Apám is rohan, aktatáskával a kezében, föl a Madison Avenue-n a Fred F. French Buildingtől. Gondolatai dadognak, rémült a tehetetlenségtől most is, mint mindig. Az orvos azt mondja, nincs idő – ha várnak, meghal a baba –, és kitép anyám kezéből.
Míg az orvos bennem nyúlkál, elvág egy petevezetéket, gondatlan, igyekszik gyorsan kivágni a halált az életből. Még évekig ezt sem tudom meg. Mikor megtudom, anyám értem zokog, másodszor életében. „Annyira sajnálom! – mondja. – Szólnom kellett volna, hogy vigyázzon…” Mintha képes lett volna változtatni a sorsomon, csak nem tette meg.
Később kórházi kiságyban fekszem, karomat az oldalamhoz kötözték. Sikoltozom, zokogok, életben vagyok, és dühöngök ezen az igazságtalanságon. Nem hagyják, hogy anyám szoptasson. Elapad a teje. Majdnem egy hét telik el, amíg feloldják a béklyómat. „Mindig olyan elégedett kisbaba voltál” – mondja apám. „Attól kezdve – mondja anyám – abba se hagytad a sikoltozást.”
Fél nyolc
Hasra fordulok, fejem a karomon. Imádom a bőröm sós-édes illatát, amikor a napon heverek – dióarany pézsmaillat, mintha füstölnének. A Nagyháztól a hálókabinokig vezető ösvény felől halk roppanást hallok. Valaki felkelt. Avar zörög léptek alatt. Beindul a szabadtéri zuhany. A vízvezeték csövei nyögve új napra ébrednek. Sóhajtok, feltápászkodom, felkapom a földről a köntösöm, visszaindulok a házhoz.
A táborunknak egy főépülete van – a Nagyház –, és négy egyszobás hálókabinja egy fenyőtűvel meghintett ösvény mentén, amely a tóparton kanyarog. Kis, deszkaborítású kunyhók, mindnek meredek a teteje, hogy a hó lecsúszhasson róluk, egy tetőablakuk van, és az eresz alatt két oldalukon végig egy ablaksor.
Az ösvény és a tópart között keskeny szélfogó erdősáv – virágzó borsfák, babér és vad áfonyabokrok –, amely megvéd minket a kíváncsi szemektől: a horgászokétól és a lelkes úszókétól, akik átúsznak hozzánk a szemben lévő part kis nyilvános strandjáról. Partra szállniuk nem szabad, de néha másfél méterre tapossák a vizet egyenesen a fáink előtt, fütyülve arra, hogy betolakodnak az életünkbe.
Egy másik ösvény mentén a kabinok mögött ott a régi fürdőház. A festése hámlik, a mosdó rozsdás, rajta drapp foltok: döglött lepkék teteme, a lámpa fénye vonzza őket éjszakánként; ősöreg lábas kád, azóta áll ott, hogy nagyapám megépítette a tábort; szabadtéri zuhany – hideg- és melegvíz-csövei egy tupelófára szerelve, a víz a földre folyik, árkokat váj a homokos ösvénybe.
A Nagyház egyetlen helyiség – nappali és konyha, külön kamrával – salaktéglából és kátránypapírból. Hajópadló, masszív gerendák, hatalmas kőkandalló. Esős napokon becsukjuk az ajtót-ablakokat, és bent ücsörgünk, hallgatjuk a tűz pattogását, kényszeresen Monopolyt játszunk.
A tábor nincs téliesítve. Nincs miért. Szeptember végére, mikor csípősre fordul az idő, és a nyaralókat mind lezárták, Back Woods magányos vidék lesz – még mindig gyönyörű a hidegebb fényben, de komor és kísérteties. Senki sem akar itt lenni, amikor lehulltak a levelek. De amikor újra kitör a nyár, az erdők kilombosodnak és a királygémek visszatérnek, hogy fészket rakjanak és a tóban sétálgassanak, nincs ennél jobb hely a világon.
Amint belépek a verandára, elönt a vágyakozás, higanyként száguld végig a gyomorszájamtól, mint a honvágy. Le kéne takarítanom az asztalt, mielőtt a többiek megjelennek reggelizni, de eszembe akarom vésni a formáját – újra akarom élni a tegnap éjszakát, morzsáról morzsára, tányérról tányérra, savfürdővel rá akarom maratni az agyamra. Ujjammal végigsimítok egy vörösborfoltot a fehér lenvászon abroszon, a számhoz emelem Jonas poharát, próbálom felfedezni rajta az ízét.
A szobában minden úgy van, ahogy lenni szokott: a tűzhely fölött lábasok lógnak, horgokon spatulák, egy befőttesüvegben fakanalak állnak, a könyvespolcra rajzszögezve telefonszámok fakuló listája, a kandalló előtt két összecsukható karosszék. Minden ugyanolyan, de ahogy átvágok a konyhán a kamrába menet, egy másik szobán megyek keresztül, élesebbek a körvonalak, mintha a levegő is most ébredt volna mély álmából. Kilépek hátul a kamraajtón, nézem a salaktégla falat. Nem látszik semmi. Nincs semmi nyom, semmi árulkodó részlet. De itt volt, itt voltunk, egymásba temetkezve örökre. Lökések, némán, elkeseredetten. Hirtelen eszembe jut a bugyim a kenyértartó mögött, és éppen felhúzom a köntös alatt, amikor felbukkan anyám.
– Korán keltél ma, Elle. Van kávé? – Számonkérés.
– Éppen főzni akartam.
– Ne túl erőset. Én nem szeretem azt az eszpresszót, amit ti isztok. Tudom… szerinted jobb… – mondja hamis, megértő hangon, amitől falra mászom.
– Rendben. – Ma reggel nincs kedvem vitatkozni.
Anyám elhelyezkedik a verandai szófán. Csak egy kemény lószőr matrac, öreg, szürke szövettel behúzva, de ez a kedvenc hely a házban. Innen látni a tavat, itt ihatod a kávéd, olvashatod a könyved az ősrégi párnáknak dőlve, melyeknek huzata rozsdapettyes.
Jellemző anyámra, hogy elfoglalja a legjobb helyet.
Haját, melynek szalmaszőkéjébe ezüst csíkok vegyülnek, oda se figyelve rendetlen kontyba tűzte. Zefír hálóinge kirojtosodott. És mégis impozáns – mint egy figura egy tizennyolcadik századi New England-i sóner orrán, szépséges és méltóságteljes, babér- és gyöngykoszorús, mutatja az utat.
– Csak megiszom a kávém, és leszedem az asztalt – mondom.
– Ha leszedsz, én elmosogatok. Mmmm – mondja. – Köszönöm – teszi hozzá, amikor odaadom neki a csésze kávét. – Milyen volt a víz?
– Csodás. Hideg.
Még a leghidegebb júniusi napon is, amikor a szürke Atlanti-óceánt nézem, és haragszom a fókákra, amelyek formátlan, ronda fejüket emelgetik, és idevonzzák a nagy fehér cápákat ezekre a vizekre, szinte hallom a hangját, hogy ugorjak csak bele.
– Remélem, felakasztottad a törülköződ a szárítókötélre. Ma nem akarok egy kupac vizes törülközőt látni. Szólj a gyerekeknek.
– Felakasztottam.
– Mert ha te nem kiabálsz, majd kiabálok én.
– Világos.
– És söpörjék ki a kabinjukat. Disznóól az egész. Nehogy te csináld meg, Elle! Azok a gyerekek teljesen el vannak kényeztetve. Elég nagyok már hozzá…
Egyik kezemben a szeméttel, másikban a kávéval kisétálok a hátsó ajtón, hagyom, hogy szemrehányásai elhaljanak a szélben.
A legrosszabb, amire megtanított: Kövesd Botticellit. Légy olyan, mint Vénusz, aki kiemelkedik a habokból egy fél kagylóhéjon, szája szemérmesen csukva, még meztelensége sem kihívó. Ezt tanácsolta anyám, amikor összeköltöztem Peterrel. A tanács egy kifakult képeslapon érkezett, amelyet évekkel azelőtt vett az Uffizi ajándékboltjában. Drága Eleanor, nagyon tetszik nekem a te Petered. Kérlek, igyekezz, hogy ne legyél folyton olyan fárasztó. Tartsd csukva a szád, és legyél titokzatos. Kövesd Botticellit. Puszi, mami.
Beledobom a szemetet a kukába, szorosra húzom rajta a gumipókot, hogy távol tartsam tőle a mosómedvéket. Okos állatok, hosszú, ügyes ujjuk van. Kis, emberforma mackók, ravaszabbak és gonoszabbak, mint látszik. Évek óta harcolunk egymással.
– Ugye visszatetted a gumipókot, Elle? – kérdezi anyám.
– Persze. – Szemérmesen elmosolyodom, és kezdem összeszedni a tányérokat.
1969, New York
Nemsokára megjön apám. Elbújtam – az elemekből álló, beépített bár mögött guggolok, amely a nappalit választja el az előszobától. A bár kockákból áll. Egyikben vannak az italok, másikban a lemezjátszó, a többiben apám lemezgyűjteménye, nagy alakú művészeti könyvek, martinispoharak, ezüst koktélkeverő. Az a kocka, amelyben az italok vannak, mindkét oldalon nyitott, mint egy ablak. Az italosüvegeken keresztülkukucskálok, elvarázsol az aranysárga – skót whisky, bourbon, rum. Hároméves vagyok.
Végighúzom az ujjam a borítójuk élén, tetszik a zaj, amit keltek, beszívom kartonpapírillatukat, várom a csengőt. Végre hazaér apám, nekem meg nincs türelmem tovább bujkálni. Hetek óta nem láttam. Végigrohanok az előszobán, medveölelésébe vetem magam.
A válást még nem mondták ki hivatalosan, de már majdnem. Át kell menniük majd a határon Juárezbe, hogy hivatalos legyen. A vég akkor érkezik, amikor a nővérem, Anna meg én egy nyolcszögletű, csempés mexikói szökőkút káváján ülünk a szálloda halljában, és bámuljuk az aranyhalakat, amelyek a középen burjánzó, sötét levelű trópusi növény szigete körül cikáznak. Sok évvel később anyám elmeséli, hogy aznap reggel, a válási papírokkal a kezében felhívta apámat. „Meggondoltam magam. Ne csináljuk!” És noha a válás ötlete anyámé volt, apámnak meg megszakadt a szíve, mégis azt válaszolta: „De. Ha már idáig eljutottunk, fejezzük be, Wallace.” Fejezzük be: négy szótag, ami mindent megváltoztatott.
Hogy máshogy is történhetett volna.
De Mexikó még nem érkezett el. Apám most még jókedvet tettet, és még mindig szerelmes anyámba.
– Eleanor! – Karjába kap. – Hogy van az én nyuszikám?
Nevetek, és majdhogynem elkeseredetten kapaszkodom bele, szőke loknijaim elvakítják, ahogy arcához szorítom az arcom.
– Apus! – Anna rohan, mint egy bika, haragszik, mert én értem előbb oda, kilök a karjából. Két évvel idősebb nálam, több joga van. Apám észre se veszi. Csak a saját szeretetvágya számít neki. Visszafészkelem magam.
Anyám kiszól a háború előtti, színtelen lakásunkból:
– Henry! Kérsz egy italt? Sült húst csinálok.
– Köszi! – bődül vissza apám, mintha semmi sem változott volna meg kettőjük között. Csak a szeme szomorú.
Negyed kilenc
– Szóval, szerintem a tegnap este sikeres volt – mondja anyám egy viharvert Dumas-regény mögül.
– Sikeres bizony.
– Jonas jól néz ki.
Kezem szorosabbra zárul a tányérok körül.
– Jonas mindig jól néz ki. – Sűrű, fekete haj, amibe bele lehet markolni, halványzöld szem, fenyő és gyanta aranyozta bőr, vad szellem, a világ legszebb pasija.
Anyám ásít. Ez a szokása – mindig ezt csinálja, ha valami undokot akar mondani.
– Rendes fiú, csak az anyját nem bírom. Olyan öntelt.
– Az.
– Mintha ő lenne az egyetlen nő a földön, aki szelektíven gyűjti a szemetet. Na és Gina! Ennyi év után sem értem, mit gondolt, amikor feleségül vette.
– Hogy fiatal és gyönyörű? Hogy mindketten művészek?
– Fiatal volt – mondja anyám. – Hogy kiteszi a mellét! Mindig úgy viháncol, mintha a világ csudája lenne. Biztos nem mondta neki soha senki, hogy rejtse el a fényét.
– Ez annyira fura – mondom a konyhába menet, hogy lerakjam a tányérokat. – Az önbizalma. Biztos nagyon támogató szülei voltak.
– Hát nekem nagyon nem tetszik – mondja anyám. – Van narancslé?
Felveszek a csöpögtetőről egy tiszta poharat, a hűtőhöz lépek.
– Szerintem – mondom kicsit hangosabban – Jonas ezért szeretett bele. Olyan egzotikusnak találhatta a sok neurotikus után, akik között felnőtt. Mint egy pávát az erdőben.
– Delaware-i – válaszolja anyám, mintha ez lenne az utolsó szó. – Nincs is olyan ember, aki delaware-i.
– Pontosan – mondom, és odaadom a narancslevet. – Egzotikus. – De az az igazság, hogy ahányszor Ginára nézek, az jut az eszembe: Őt választotta? Pont ő kellett neki? Magam elé képzelem Ginát: apró, tökéletes, duzzadó testét; haja töve sötét, vége platinaszőke. Szóval megint divatba jön a koptatott hatás.
Anyám ismét ásít.
– Azt azért kijelenthetjük, hogy nem egy nagy észkombájn.
– Volt bárki a vacsorán, akit kedvelsz?
– Csak őszinte vagyok.
– Hát ne legyél. Gina családtag.
– Csak azért, mert nincs választásod. A legjobb barátod felesége. Olyanok vagytok, mint a tűz és a víz, amióta csak először találkoztatok.
– Ez nem igaz. Mindig kedveltem Ginát. Lehet, hogy nincs sok közös bennünk, de tisztelem. Jonas meg szereti.
– Gondolj, amit akarsz – mondja anyám önelégült kis mosollyal.
– Istenem! – Lehet, hogy egyszer megölöm.
– Nem öntötted képen egyszer egy pohár vörösborral?
– Nem, nem öntöttem képen egyszer egy pohár borral. Megbotlottam egy partin, és ráloccsant a borom.
– Egész este Jonasszal beszélgettél. Miről?
– Nem is tudom. Mindenféléről.
– Annyira beléd volt zúgva, amikor tinédzser voltál. Azt hiszem, összetörted a szívét, amikor hozzámentél Peterhez.
– Ez nevetséges. Kölyök volt még.
– Hát, szerintem több volt annál. Szegény fiú! – Oda se figyelve mondja, ahogy újra kézbe veszi a könyvét. Szerencse, hogy nem rám néz, mert tudom, hogy most minden az arcomra van írva.
A tavacska vize tökéletesen nyugodt. Egy hal ugrik föl, nyomában koncentrikus körök maradnak. Figyelem, ahogy a partnál elsimulnak, eltűnnek, mintha semmi nem történt volna.
Miranda Cowley Heller: Papírpalota
Fordította: Katona Ágnes
21. Század Kiadó, 2021
