Johannes Mario Simmel ugyan osztrák volt, íróként azonban elválaszthatatlan az 1990 előtti Német Szövetségi Köztársaságtól, ahol az egyik legnépszerűbb regényírónak számított. Könyvei hatalmas példányszámban fogytak, ez pedig már önmagában gyanússá tette őt a kritika számára – leginkább olyan szerzőkkel emlegették egy lapon, mint a Nemere István-i tempóban dolgozó ponyvaszerző, Heinz G. Konsalik. Csak a nyolcvanas években kezdték átértékelni Simmel munkásságát, elismerve, hogy képes szórakoztatóan írni komoly társadalmi problémákról is, legyen az a nácizmus újjáéledése, a környezetpusztítás vagy a génmanipuláció, miközben az író sem rejtette véka alá baloldali meggyőződését.
Nagyjából a régi NSZK megszűnésével egyidőben Simmel mégis kezdett kimenni a divatból, és egyre inkább visszavonultan élt, mielőtt 2009-ben, 84 éves korában meghalt. Halála a magyar sajtóban is csak egy-két újság számára bírt hírértékkel, pedig legnépszerűbb regénye nálunk is közkedvelt volt, köszönhetően elsősorban a belőle készült sorozatnak – amit egyébként Simmel kifejezetten gyűlölt.
Világsikerű regényből film és sorozat magyar közreműködőkkel
A Nem kell mindig kaviár 1960-ban jelent meg, és egy csapásra ismertté tette az addig elsősorban újságíróként jegyzett Simmel nevét. A sikerben fontos szerepe volt annak, hogy a német olvasóközönség ki volt éhezve pozitív történetekre, azaz „jó németekre”, akik nemcsak hogy nem követtek el megbocsáthatatlan dolgokat a háborúban, de még túl is jártak a nácik eszén. A félig német, félig angol, botcsinálta szuperkém, Thomas Lieven alakja tökéletesen megfelelt erre a célra, pláne, hogy sármos és ellenállhatatlan volt, elegáns, kifogástalan modorú és nem utolsósorban kiválóan főzött. Lieven ráadásul akaratán kívül keveredett a titkosszolgálatok hálójába, hiszen nőcsábász bankárként élte az életét, midőn az idillbe belerondított a háború.
Lieven kalandjait Simmel élvezetes és könnyed stílusban írta meg, ügyelve, hogy a főhős hódításai némi erotikával is ellássák a sztorit, és a siker nem is maradt el. Sőt, a következő évben meg is filmesítették a regényt, a nyugatnémet emigrációban élő Radványi Géza rendezésében, olyan sztárokkal a főszerepben, mint O.W. Fischer vagy az osztrák film feltörekvő csillaga, Senta Berger. A film egyik producere, Artur „Atze” Brauner (aki a korszak egyik legfontosabb embere volt a német filmiparban) azonban úgy érezte, több is van még ebben a regényben, és másfél évtizeddel később egy sorozatot is készített belőle a ZDF-nek, méghozzá hatmillió márkás költségvetéssel, mely akkoriban kimagaslóan soknak számított a műfajban.
A regényből (pontosabban annak az első feléből) tizenhárom részes sorozat lett, az epizódok felében pedig – Ladislas Fodor néven – az 1920-as, 30-as évek sikeres magyar színpadi szerzője, Fodor László is dolgozott a forgatókönyvön, akinek a műveit ma már nemigen játsszák, leginkább talán Karinthy Frigyes Így írtok ti-jéből lehet ismerős, melyben Doktor Huncut Muci címen olvasható Fodor Dr. Szabó Juci című sikerdarabjának paródiája. Fodor hasonló utat járt be, mint több más, szintén zsidó származású pályatársa, elsősorban Molnár Ferenc, de Lengyel Menyhért és Bús-Fekete László is, akiknek szintén menniük kellett Magyarországról, és meg sem álltak Hollywoodig. Fodor a háború után visszatért Európába, és Artur Brauner egyik munkatársa lett: a Nem kell mindig kaviár volt az akkor már közel nyolcvanéves író utolsó munkája, a sorozat bemutatását követően halt meg Los Angelesben.
Nem kaviár, de még csak nem is tojássárgája…
A sorozat bővelkedett a német közönség számára ismert színészekben: Lieven szerepét Siegfried Rauch kapta, aki számos nemzetközi produkcióban is szerepet előtte, így a Le Mans: A 24 órás verseny című filmben Steve McQueen partnere volt, mellette pedig jobbára amerikai háborús filmekben alakított német szereplőket, mint A sas leszállt vagy a Patton. A Nem kell mindig kaviár lett az első nagy tévés főszerepe, rajta kívül pedig Heinz Reincke, Marisa Mell, Nadja Tiller és Christiane Krüger kapták a további főbb szerepeket. Az 1977-ben bemutatott sorozat könnyed és ártalmatlan volt, kevés erőszakkal, annál több ágyjelenettel és vonzó nővel, a végén pedig Rauch meg is főzött egy-egy receptet a kamera előtt.
Miközben azonban tömegek nézték a sorozatot, a kritikusok könyörtelenül lehúzták azt: „Persze, nem kell mindig kaviár. De ez a műsor még csak nem is tojássárgája – olyan íztelen!” – írta a Bild kritikusa, de a többiek sem voltak kedvesebbek. Senki sem volt azonban szigorúbb Johannes Mario Simmelnél, aki a Spiegelnek panaszolta el, mennyire nem tetszik neki, amit a regényével tettek. Az író rendkívül rossz néven vette, hogy az alkotók meg sem keresték, így semmi beleszólása nem lehetett a sorozatba, cserébe a rossz kritikák rajta is lecsapódtak. Simmel kibírhatatlanul unalmasnak tartotta a sorozatot, elviselhetetlennek találta a narrációt, „amely – mint a gyerekeknek – folyamatosan magyarázza, hogy mit látunk és hallunk, vagy elmondja nekünk a szereplők gondolatait.” Különösen felháborodott azon, hogy a holokauszt-túlélő Atze Brauner sorozatában úriembereknek ábrázolták a nácikat és a gestapósokat, és érezhető sértettséggel még arra is kitért, hogy bár az összes többi regényét lehúzták a kritikák, a Nem kell mindig kaviár volt az egyetlen, amit megdicsértek, ám a sorozat semmit nem ad vissza az erényeiből.
E sorok olvasása azt a benyomást keltheti, hogy szomorú és keserű vagyok. Ez a benyomás helyes lenne
– zárta írását Simmel. A sorozatot egyébként két részletben adta le a ZDF, ám a könyv hátralévő fejezeteiből valamiért sosem készült folytatás.
…sőt, nem is paprikás krumpli
A 22 nyelvre lefordított regénnyel ellentétben a sorozat nem lett nemzetközi siker, német nyelvterületen kívül egyedül Lengyelországban mutatták még be, valamint Magyarországon, ahol viszont elképesztően népszerű lett. Először még 1980 nyarán harangozta be a Hétfői Hírek a sorozatot egy rövid cikkben, melyben bámulatos módon szinte egyetlen információ sem volt pontos: „Tizenkét alkalommal láthatjuk a második világháború idején játszódó, szórakoztató angol kémparódiát, amelynek címe: Nem kell mindig kaviárt enni.”
A Nem kell mindig kaviárt 1982. január 5-étől, kedd esténként sugározta a Magyar Televízió, mely azonban a tizenháromból csak tíz részt rendelt meg, ezért igazi barkácsmódszerrel az utolsó epizód záró nyolc percét hozzáhegesztették a tizedik rész végéhez. Sőt, kimaradt a magyar változatból Lieven stáblista utáni főzőshow-ja is. De ez a megcsonkítás sem vette el a nézők kedvét, ugyanis minden rész hatmillió fölötti nézettséggel futott, mellyel a sorozat rendre a legnézettebb lett az adott héten.
A kritikai visszhang azonban most kivételesen a külföldivel volt szinkronban: még a pozitívabb vélemények is kimerültek annyiban, hogy „profi módon megcsinált háborús bűnügyi limonádé” (így az Új Tükör), míg a Tolnai Népújság a „fogyasztható sületlenség” kategóriájába sorolta a sorozatot, mondván, „az embernek eszébe se jut komolyan venni azt, hogy a titkos ügynökök háborúja csak ágyakban és játékkaszinókban folyik, de ugyanakkor jól mulat a badarságokon.” Feleki László pedig a sorozat apropóján inkább a Simmel-regényt dicsérte az ÉS-ben: „Nem is értem, miért nem adták ki eddig magyarul Johannes Mario Simmel azonos című regényét. Ezt a könyvet csak harsogó nevetéssel lehet olvasni. Ritkaság az ilyen humorú antifasiszta könyv.”
A kritikák többsége viszont röviden elintézte a sorozatot („Mesének különösképpen nem jó” – vont mérleget például a Magyar Ifjúság), és akik olvassák ezt a cikksorozatot, azoknak nem lehet meglepetés, hogy ismét Lőcsei Gabriella volt a legszigorúbb, aki ezúttal nem is annyira esztétikai, mintsem elvi szempontok alapján kritizálta a sorozatot a Magyar Nemzetben:
Azt kell hinnünk tehát, hogy a tisztességesnek aligha nevezhető politikai fondorlatok mostanság is megúszhatók, átvészelhetők, ugyanúgy, mint a világháborús, kedélyessé párolt szörnyűségek? Valami effélét igyekszik elültetni nézői tudatába ravaszul és céltudatosan a Nem kell mindig kaviár című sorozat. A szerzőknek és producereknek a maguk köreiben igazuk van, hogy akként ravaszkodnak és céltudatoskodnak, amiként azt világszemléletük megkívánja. De mi közük van mindehhez a magyar televíziósoknak, filmvásárlóknak? És miért kell, hogy közük legyen e körmönfont televíziós leckéhez az itthoni nézőknek?
– írta az utólag már nehezen követhető eszmefuttatás végén, melyben így összegzett:
Se nem kaviár, se nem lazac, de még egy egyszerű, ám kiadós paprikás krumplival sem ér föl. Ez a sorozat – rossz kotyvalék.
Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem
Ám gyaníthatóan kisebbségben volt a véleményével, mert Thomas Lieven népszerűségével nem sokan vetélkedhettek volna 1982 tavaszán idehaza. Visszatérő fordulat lett a sorozat címe, akárcsak az epizódok végén rendre elhangzó mondat is: „Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!” Sőt, a bűnügyi hírekbe is bekerült a sorozat, hiszen a Magyar Nemzet beszámolt egy rablásról, melyre annak köszönhetően került sor, hogy a két elkövető felkéredzkedett alkalmi ivócimborájukhoz, akit a Baross utcai Lujza sörözőben ismertek meg: „De jó lenne, ha felmehetnénk hozzád, nemsokára kezdődik ugyanis a Nem kell mindig kaviár című film, együtt megnézhetnénk. F. Zsolt beleegyezően bólintott, és elindultak hármasban vendéglátójuk lakására” – így szól a cikk, melyből kiderül, F. Zsolt épp csak bekapcsolta a tévéjét, amikor leütötték és elvitték háromezer forintját, de az elkövetőket szerencsére hamar elkapták.
A sorozat aztán apropót adott arra is, hogy a Déli Hírlap cikkírója elmorfondírozzon azon, miért kerül 44 forintba egy doboz kaviár a korábbi 24 forint helyett? Igaz, legalább végre újra lehetett kapni. Sőt, még a külpolitikai hírekbe is betüremkedett a cím, méghozzá egy olyan cikkbe, mely kis módosítással ma is lejöhetne a már KESMA-lap Kisalföldben:
Nem kell mindig kaviár – mintha ez lenne a jelszó Brüsszelben, a Közös Piac székhelyén, amikor az európai közösség urai szovjetellenes szankciókon törik a fejüket.
A sajtót elárasztották a sorozatról vagy Siegfried Rauchról szóló cikkek: az egyikből kiderült, hogy a színész „a valóságban még egy rántottát sem tud tisztességesen összekotyvasztani”, egy másikból, hogy dr. Csizmadia László docens, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola igazgatóhelyettese a könyv alapján elkészítette a recepteket, és elmondta: Lieven szakszerűen és hitelesen főz, a több mint száz recept hetven–nyolcvan százaléka pedig Magyarországon kapható alapanyagokból is elkészíthető. Maga Rauch már ‘82 tavaszán eljött dedikálni a Skálába, majd két évvel később feltűnt a Főzőcske című tévéműsorban is.
Kiadták aztán külön szakácskönyvben is Lieven receptjeit (meglepő módon magát a regényt csak egy évtizeddel később fordították le magyarra), a sorozatot 1984-ben megismételte az MTV, majd aztán két évvel később érthetetlen módon bemutatták a mozik az akkor már 25 éves, Radványi Géza-féle filmet is, mely igencsak avíttasnak tűnt a sorozathoz képest, és nem csak azért, mert fekete-fehérben forgatták: az Új Tükör egyenesen egy „csacska és kedélyeskedő, harmincas évekbeli vígjátékhoz” hasonlította.
Igaz, ma már a sorozat is nagyjából hasonlóan idejétmúltnak tűnhet a fiatalabb nézők számára, viszont a „nem kell mindig kaviár” és a „ha én ezt a klubban egyszer elmesélem” fordulatok a mai napig számtalan helyen szembejönnek a magyar médiában, és ez már önmagában jelzi a sorozat időtálló népszerűségét. Pedig az alkotók már rég nem élnek: Simmelről már írtuk, hogy 2009-ben halt meg, Siegfried Rauch 2018-ban, és az idők nyomát jelzi, hogy a német nekrológok már inkább az Álomhajó című sorozat kapitányaként hivatkoztak rá, semmint Thomas Lievenként. Ő is szép kort ért meg, hiszen 85 éves volt, amikor otthonában leesett a lépcsőn, és a balesetben életét vesztette, de még őt is túlélte a producer, Artur Brauner, aki 101 évesen halt meg 2019 nyarán. Velük együtt pedig a sírba szállt az egykori NSZK egy jókora darabja is.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
