Túlélte a Titanic katasztrófáját, egy egész ország hibáztatta érte

A Titanic 1912 áprilisi elsüllyedés óta eltelt száztizenegy évben a katasztrófáról írt könyvekkel, cikkekkel, illetve kutatási eredményekkel teljes könyvtárakat lehetne megtölteni, a méretei miatt kezdettől fogva bukásra ítélt, de végül egy jéghegy által hullámsírba küldött óceánjáró egyetlen japán utasáról, az 1939-ben elhunyt Hoszono Maszabumiról azonban alig esik szó.

A viszonylagos csend persze nem véletlen, hiszen a Southamptonból egy másodosztályú jeggyel New Yorkba utazni vágyó minisztériumi hivatalnoknak a japánok a létezéséről is megpróbáltak megfeledkezni:

elvárták volna ugyanis tőle, hogy ezerötszáz másik utassal együtt ő is a jeges vízbe vesszen, hiszen ha eljött érte a halál. akkor azt nem szabadott volna kicseleznie.

Na de ugorjunk vissza a történet elejére: a japán közlekdési minisztérium alkalmazásában álló, az orosz birodalmi vasút tanulmányozása után hajóval hazainduló Maszabumi éjfél után néhány perccel kopogásra ébredt, majd azonnal kirohant a folyosóra, ahonnan a személyzet egy tagja az alsóbb szintekre küldte, mert harmadosztályú utasnak hitte.

A negyvenkét éves férfi ehelyett a fedélzetre rohant, a baleset súlyosságával a fehér jelzőfáklyák fényében szembesülve pedig biztos volt benne, hogy sosem látja többé a feleségét és gyermekét, így készülni kezdett az elkerülhetetlennek tűnő halálra.

Néhány pillanat múlva aztán meghallotta a jó eséllyel a tizenhármas számú mentőcsónakból kiáltó tisztet, aki azt mondta:

Van még két hely!

Egy másik férfival együtt gondolkodás nélkül ugrott be a reszkető emberek közé, majd egy több feljegyzésben, illetve filmben is visszaidézett jelenet szem- és fültanúja lehetett – a tragédiát feldolgozó A Night to Remember (1958) című film szerint egy idős nő, illetve az első osztályú szalon egy dolgozója közti rövid szóváltás a következőképpen hangzott:

– Kérem, ne tegyenek a csónakba, inkább meghalok! Soha életemben nem ültem még nyitott csónakban, egyszerűen nem tudom megtenni. Nem, és nem.
– Meg kell tennie, hölgyem, úgyhogy jobb lesz, ha inkább csendben marad.

Az igencsak megtömött, hetven emberrel útnak induló tizenhármas mentőcsónakot végül hetedikként eresztették le a hajótest oldalán, a nagy sietségben egyáltalán nem ügyelve arra, hogy az előtte vízbe ért 11-esnek még nem sikerült elhagynia a területet, a 15-öst pedig kis híján ráhelyezték.

A Titanicból kiszivattyúzott víz a ladikba zúdulása miatt több okból is életveszélyes pillanatokat az épp huszonöt éve született James Cameron-filmben is megidézték:

Maszabumi későbbi feljegyzéseiből – amik felvetik annak lehetőségét, hogy a korábban útnak indított, a legfiatalabb túlélőnek, a mindössze két hónapos Millvina Deannek (1912-2009) is helyet biztosító 10-es számú csónakban kapott helyet – kiderül, hogy alig hatvan méternyire lehettek a hajótól, mikor az utasok sikolyai és sírása közben négy különállónak tűnő robbanást hallott, a Titanic pedig kettétört.

A főleg gyerekekkel és nőkkel teli csónakot végül a mentésben kulcsszerepet játszó Carpathia vette fel, aminek magyar orvosa, dr. Lengyel Árpád (1886-1940) talán a szivarszobában pihenő Maszabumit is megvizsgálta, mielőtt New Yorkban partot értek volna.

A férfi története eleinte egyáltalán nem kavart fel nagy port: barátai segítségével San Franciscóba jutott, ahol a lapok szerencsés japán fickóként írtak róla, Tokióba való visszatérése után pedig több lap is interjút készített vele, sőt, családjával közös fotót is közöltek róla. A közhangulat hamarosan azonban megváltozott: a túlélők egyike, Archibald Gracie IV őrnagy meglepően nagy sikerű, azóta is rendszeresen újra kiadott könyvében Maszabumit

potyautasnak bélyegezte, sokan pedig úgy gondolták, hogy néhány társával együtt biztosan nőnek kellett beöltöznie, hogy megmenekülhessen.

A különböző források szerint rövidesen a japán sajtó is ellenkező előjellel számolt be a történtekről: a finomabb cikkekben egyszerűen csak gyávának, vagy épp önzőnek nevezték – hiszen másokat megelőzve szállt mentőcsónakba –, mások azonban úgy érezték, hogy a lépés az egész országra vetett árnyékot, hiszen a férfi

elárulta az önfeláldozás évszázadokon át a szamurájok által képviselt szellemét.

A közlekedési minisztérium rövidesen megszüntette a munkaviszonyát, rövidesen azonban újra csak alkalmazta, hiszen szüksége volt a tapasztalatára, illetve a nyugati vasúti hálózatok terén szerzett jártasságára.

Az ügy meglepő módon nem csak a szigetország egyik legfontosabb értékével való szembemenés, de a nyugati kultúra Japánra gyakorolt hatása miatt terebélyesedett igazán naggyá: a nőket és gyermekeket a férfiak elé helyező mentalitást ugyanis csak Samuel Smiles 1859-ben kiadott Self Help című munkája (ez teljes hosszában itt olvasható) nyomán ismerték meg az országban – írja a Koppenhágai Egyetem professzora, Margaret D. Mehl, aki szerint

a teljes nemzet általi kiközösítést voltaképp az angolszász nemzetek értékeinek elfogadása, és nem a saját hagyományaik okozták.

Maszabumi az elmúlt évtizedekben feltűnt cikkek jó részével ellentétben nem hosszú nélkülözést követően, koldusszegényként, hanem saját ágyában, alvás közben hunyt el 1939 márciusában. Családja hosszú évtizedeken át szégyenfoltként tekintett rá, bár feleségének a Carpathia fedélzetén írt beszámolója előbb halála után, majd 1980-ban is megjelent.

A hoszzú hallgatást végül az 1997-es mozifilm megjelenése oldotta fel, hiszen a leszármazottak – köztük a japán elektronikus zene egyik legendája, a Yellow Magic Orchestra egyetlen, ma is élő tagja, Hoszono Harumi – közkinccsé tették a levelet, sőt, kiderült, hogy a XX. század során bekövetkezett változásoknak köszönhetően a japánokból eltűntek a korábban erős negatív érzések.