Néztünk, mint a moziban. De hát hogyan másként néztünk volna, hiszen moziban ültünk. A belvárosi Puskin a Szindbád-premier alkalmából Krúdy-tárlatot rendezett a galérián, ám az bagatell volt a vásznon látható kiállításhoz képest. A filmért nem kapkodtak a fővárosi filmszínházak, a Puskinon kívül az újpesti Szabadságban, valamint a pesterzsébeti Tátrában vetítették 1971. november 25-től délután és este egyaránt három előadásban, csak tizennyolc éven felülieknek, bő egy hónappal azután, hogy október 20-án Krúdy szülővárosában, Nyíregyházán megtartották az ősbemutatót.
A Filmvilág írta is: „Előreláthatólag kevesek filmje lesz ez.” Valójában már azt sem lehetett elgondolni, hogy Krúdy Gyulát valaki filmre viszi. Krúdyt még olvasni is nehéz. Épp annyira, amennyire felemelően könnyű. Megfigyelésem szerint tíz oldalnál többet egyszerre nem érdemes a magunkévá tenni, mert a szöveg addig finoman zenél, de a tizenegyedik lapon a maga teljességében már befogadhatatlan a páratlan prózai muzsika.
A cselekmény vagy másodlagos vagy egyáltalán nincs. Csak ízek vannak, színek és hangulatok, az élet egyszer volt – megtörtént vagy képzelt – örömei és a borongás a meseszép múlton. S mégis, mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy Krúdy nem szól semmiről. Mindenről szól. Egyszersmind elmondhatatlan. Eljátszhatatlan. Képileg megfoghatatlan.
Hacsak nincs hozzá egy másik géniusz. Huszárik Zoltán Krúdynál kevesebbet alkotott, de vele egyenrangú nagyság volt, hasonló hatásfokkal. Látta maga előtt, amit Krúdy képzelt, amikor írt. Megragadta a lényeget, azt mondta a nagy szómuzsikusról, hogy „életművéből árad: ébren élni, de folyton álmodni”. Hozzátette: „Izgatott az az egyvágányú szemlélet, amely a magyar irodalom hossztengelyét kizárólagosan a Jókai, Mikszáth, Móricz vonal mentén húzta meg. Krúdy látszólag a verbalitásban és a verbalitásból él, mintha teljes mértékben varázslatos nyelvére bízná magát, holott ez a nyelvi struktúra elsődlegesen képi fogalomjegyekből, zenei ritmusléptekből áll össze.”
Majd a Filmkultúra kritikusa bölcsen megállapította:
Huszárik Zoltánnak a majdnem lehetetlen sikerült. A Krúdy-atmoszféra megteremtése a művészetnek egy másik ágában.
A forgatás nem kevesebb, mint nyolc hónapon át folyt Bártfán, Lőcsén, Selmecbányán, Szepesszombaton, Szepesváralján, mert Huszárik szerint ezek a városok „úgy őrizték meg a maguk több évszázados hangulatát, ahogyan Magyarországon vagy a környező országokban sehol”. A rendező vállalkozása – amelyről azt is írták: „valóságos képzőművészeti mestermű” –, bár képtelennek tetszett, nem volt előzmény nélküli. A Vígszínház 1968 novemberében műsorára tűzte A vörös postakocsit Alvinczi Eduárd szerepében Darvas Ivánnal, Esztelláéban Halász Judittal, az örökké szerelmes hírlapíró Rezeda Kázméréban Tahi Tóth Lászlóval, Tizenhárom Sáriéban Pécsi Ildikóval. (Majd 2001-ben, a Szent István körút huszonegyedik századi Postakocsijában Halász Steinné Lipiczay Franciskát, Tahi Tóth Sylvester titoknokot alakította, és Lukács volt Darvas, azaz Alvinczi Eduárd.)
Az Élet és Irodalom kiosztotta szépen a hatvannyolcas előadást: „Krúdy áttetsző figurái a színpadra döccenve elvesztették lebegésüket, különös, szinte abszurd humorukat. A dialógusok, hosszadalmas és körülményes cirkalmaikkal, melyekről az elbeszélésekben, regényekben eszünkbe sem jut, hogy ezek valóságban elmondott párbeszédek is lehetnének, itt gyakran követhetetlen lírai ömlengésekké változtak.”
A filmben ellenben minden a helyén volt. Nyilván azért is, mert a Krúdy-látomást illetően Huszárik társra lelt Sára Sándor operatőrben, még inkább a főszereplő Latinovits Zoltánban. S itt nem pusztán arról van szó, hogy mindannyian ráéreztek Krúdyra: ugyanolyan fantáziájuk volt, amilyen a tobzódó szépség-szomorúság csipke finom írójának. Latinovits egy évvel korábban játszotta el Karinthy Frigyest az Utazás a koponyám körül című filmben, és egyébként is fel volt kapva nagyon: hogy csak a hatvanas évek közepétől számoljuk, jelentős szerephez jutott a Hideg napokban, az Aranysárkányban, a Kárpáthy Zoltánban, és részben róla szólt az Egy szerelem három éjszakája, továbbá a fergeteges Isten hozta, őrnagy úr. Utóbb ugyancsak örök érvényű alakítást nyújtott Az ötödik pecsétben és a 141 perc a Befejezetlen mondatból című Déry-adaptációban, még a Csárdáskirálynőben is remekelt – miben nem? –, de leginkább Szindbáddal fonódott össze, ahogyan Darvas Iván Liliomfival, Páger Antal a Hattyúdal Tamburásával, Zenthe Ferenc A Tenkes kapitányával. (Utóbbinál – akárcsak Latinovitsnál – nehéz választani, mert emblematikus szerepe volt a 2×2 néha 5-ben vagy a Tüskevárban is, és „szindbádian” magas művészetet produkált a Jób lázadása címszerepében.)
A Kortárs még 2014-ben is így vélekedett: „Latinovits Zoltán-Szindbád mindig korunk hőse, függetlenül attól, mit mutat éppen a naptár.” Magam úgy érzem, ha Krúdy feltámadott volna, hogy megnézze a Szindbád-filmet, azt mondta volna Huszáriknak és Latinovitsnak – meg Dayka Margitnak és a szintén brillírozó Szénási Ernőnek –, hogy „pont erre gondoltam én is”. Dayka-Majmunka és Szénási-Vendelin jelen van a filmben, míg Bánsági Ildikó, Nagy Anna, Papp Éva, Ruttkai Éva vagy Szegedi Erika szinte csak elillan benne. Hiába, Szindbádot „nem vigasztalta a százhét nő, aki viszontszerette”. Olyannyira nem, hogy még azt is zümmögte magában: „Istenem, vigyázz reám, hogy sohase kerüljek a nők kezébe!’’
A csúcs alighanem a csaknem tízperces jelenet a vendéglőben. Mindaddig azt hittük, a húsleves hazánkban ünnepi étel. Rájöttünk, hogy tévedtünk: igazából Latinovits avatta azzá. A dialógus pedig nem a csodával határos, hanem maga a csoda volt Szindbád és Vendelin között.
– Na most, van az, hogy fácán gesztenyével töltve. Csak az a kérdés, hogy ez olasz gesztenye vagy magyar gesztenye – néz a pincérre Szindbád.
– Fácán gesztenyével – szól a tétova válasz.
Vagy:
– Kasszírlány lett Debrecenben – mondja hajdani feleségéről Vendelin. – Onnan indította a válópört, amikor egy bolond falusi úr megkérte a kezét.
– Az a bolond falusi úr én voltam – szögezi le Szindbád.
S persze az eperpálinka a Kék Hordóban, a jégtánc a tél tündérével… Meg a menthetetlen elmúlás. Az pedig a könyörtelen valóság, hogy Huszárik, Latinovits és Szénási átlagosan ötven évet élt. Huszárik éppen ötvenet, Latinovits negyvennégyet, Szénási ötvennyolcat. Tizenegy esztendővel a Szindbád-premier után már egyikük sem volt e földi világon.
Viszont 1971-ben hírüket vitte a Le Figaro, a Guardian, az Il Messaggero, a Le Soir vagy a Montreal Star. Itthon meg trendivé tették Krúdyt. Azt nem állítom, hogy tömegek indultak a Szabó Ervin könyvtárakba Krúdy-kötetekért, ám az biztos: a Szindbád bekerült a köztudatba, akár az Egri csillagok. S felfedező folyamatot indított el. A tévében 1976 januárjában bemutatták a magyar–olasz koprodukcióban készült Napraforgót Carla Romanellivel, Paola Pitagorával, Mario Maranzanával, valamint Darvas Ivánnal, Lukács Sándorral, Mensáros Lászlóval, majd egy évvel később a másik Krúdy-feldolgozást, az Őszi versenyeket Garas Dezsővel, Szegedi Erikával, Somogyvári Rudolffal. Szegedi bűvöletes Rizili volt, és Garas meg Somogyvári sem tudott rossz lenni, de az öngyilkosságra készülő Ben, az elcsapott zsoké története nem maradt meg úgy az emlékezetben, mint Huszárik vászonra költött hajósáé.
Krúdyból és filmre álmodott Szindbádjából viszont már csak azért is minden nap meríthetünk, mert van-e vajon igazabb ennél:
Élet, élet, szent megunt élet, milyen jó visszatérni beléd!
