A Háromezer számozott darab című film egyik kritikája úgy fogalmaz, hogy ha Wes Anderson, Ruben Östlund és Charlie Kaufman világát összeeresztenék, akkor abból valami ilyesmi jönne ki. Ádám, mit gondol erről?
Császi Ádám: Az igazi hatás a Borgman volt, a The Holy Mountain Alejandro Jodorowskytól, a Nyolc és fél Fellinitől és a Dogtooth. Ezek voltak olyan filmek, amikről nagyon sokat beszélgettünk Lengyel Balázzsal meg Balázs István Balázzsal, amikor csináltuk a filmet. Paul Thomas Anderson filmjeit is nagyon szeretem. Hogy stilizált látvánnyal dolgozunk, az nem Wes Anderson-hommáge, hanem funkciója van a filmben: azt szerettük volna, hogy a kelet-európai munkásosztály posztszocialista retrójából építkezzen a film látványvilága, éspedig azért, mert a magyar vidéket, mondjuk, Északkelet-Magyarországot ez a látvány határozza meg. A történet szerint a társulat onnan származik, onnan viszik el a házat, és a végén oda viszik őket vissza, ezért szerettünk volna minél inkább erre a látványvilágra rájátszani. Ez egyébként egy nagyon jellemző látványvilág, amikor Kelet-Európát kell megjeleníteni: így látnak minket mások kívülről. És még egy okunk volt erre: a kelet-európai szegények viselete az elmúlt, mondjuk, tíz évben őrülten trendi lett. Egy csapatnyi hipszter stílust definiált az, hogy az elit beolvasztotta a ruházkodásába és a tárgyi kultúrájába az idézőjelbe tett kelet-európai gagyit. Rettenetesen visszás nekem az a trend, amikor valaki szegénynek öltözik – sokszor többezer euróból – azért, mert az „igazi”. Pont, amikor csináltuk a filmet, azzal párhuzamosan a Vogue-nak a címlapján ukrán kamionsoron dolgozó prostituáltnak öltözött modellek fotói voltak – természetesen mindegyikük drága ruhát viselt. Erre reflektál a filmnek a dizájnja, nem a filmes hatásokra.
A film valójában egy hosszabb történet legutóbbi állomása, a Cigány magyar című színdarabból, illetve annak utóéletéből formálódott. A darabot A Tudás Hatalom társulat tagjai, vezetője – akik ennek a filmnek is a szereplői – és Ádám közösen írták, rengeteg önéletrajzi ihletettségű vonatkozással. Aztán, ahogy a filmbeli darab is, nemzetközi figyelmet is kapott. Hogyan alakult ez a közös munka a darabbal, majd a filmmel?
Horváth Kristóf: 2013-ban kaptam egy felkérést a Roma Education Fundtól, hogy csináljunk egy, a korai iskolaelhagyást targetáló slam poetry videóklipet. Akkor én már tehetségkutatóként is dolgoztam, nyitott szemmel jártam, és volt körülöttem egy-két különleges, sokoldalú, nagy potenciállal bíró fiatal, hamar összeállt a brigád, és nem csak a videóra készültünk, hanem nyolchetes képzéssel indultunk neki a szövegírásnak. Mivel Ádámmal már régóta munka- és baráti kapcsolatban voltunk, természetes volt, hogy őt hívom, hogy a videót kitalálja és megrendezze.
A videó váratlanul népszerű lett, készültek továbbiak is, jöttek a felkérések, szóval piacképesnek bizonyultunk. Egyik héten a Müpában játszottunk, másik héten falvakban koncerteztünk, elit gimnáziumokban játszottunk fórumszínházat, aztán átmeneti otthonok lakóival csináltunk storytellinget, de csináltunk zenét meg videót is. A piacról termeltük ki azt, hogy képzést fizethessünk a tagoknak. Lett öt végzett drámatanár. Sokoldalú egyéniségek, akik ma már valamilyen módon a kulturális élet részeivé váltak. Így dolgoztunk nyolc éven keresztül. De a társulat tagjai időközben felnőttek, ahhoz pedig már kellett volna a valóságos finanszírozás, hogy mi tényleg társulatként tudjunk működni. Elhasználódtunk. A storytelling-előadás ötlete hajszál híján kudarcba fulladt. De végül mégiscsak ebből lett a Cigány magyar című előadás, a Talpra magyar slam videó meg a film. Kialakítottunk egy nyelvet. Létrejött az előadás, aminek Ádám volt a rendezője, és én, a társulat meg Ádám az írója, és ami nagy siker lett, jelöltek minket Halász Péter-díjra, meghívtak Berlinbe. Persze, mivel Ádám mégiscsak egy filmrendező, és az agya mindig efelé pörög, beszéltünk arról is, hogy ebből film legyen, de ennek nem volt igazából realitása.
Miért? Pénzhiány?
Császi Ádám: Egész mások voltak a szándékok. Ez egy képzésnek indult, és mindent, amit közösen csináltunk, a klipeket is, mi úgy fogtuk fel, hogy ez pedagógia. Ez egy művészeti oktatási projekt volt, nem egy társulatot szerettünk volna építeni.
Horváth Kristóf: Tulajdonképpen ezt egy életpályamodellnek szántuk, aminek az volt az alapszemlélete, hogy művészként a talpon maradáshoz sokoldalú kapcsolatrendszerrel kell rendelkezni, sok lábon kell állni, sok mindenhez kell érteni.
Császi Ádám: Ez a képzés volt Kristóf víziója, ebbe én úgy csatlakoztam be, mint rendező tanár, legalábbis eleinte. Aztán, amikor kiderült, hogy kaptunk fejlesztési támogatást, úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy darabot a létrejött szövegekből, mert tudjuk finanszírozni a próbákat – de akkor még mindig nem tudtuk, hogy ezt elő is fogjuk adni, még mindig úgy gondoltunk rá inkább, mint egy képzésre. Aztán amikor kész lettünk, megmutattuk az Átriumnak, nekik nagyon tetszett, ekkor kapcsolódott be Gergye Krisztián, aki a koreográfiát tette rendbe. Később egy producert, Bodzsár Istvánt elkezdte érdekelni ez az anyag, ő szeretett volna velem filmet csinálni. Akkor már öt éve nem kaptam a Filmalaptól támogatást az első filmem, a Viharsarok témája miatt. Onnan egy nagyon homályos közlést kaptam, hogy a meleg téma, a meleg coming out az már kellemetlen, túl provokatívnak tartják. Így nem akarnak tőlem további provokatív filmeket finanszírozni. Öt filmtervet nyújtottam be öt év alatt, és aztán ez ment át, de csak Andy Vajna halála után.
Mintha ez nem lenne provokatív…
Császi Ádám: Persze, hogy az. Az anyaggal úgy kezdtem el foglalkozni, hogy éppen akkor készültünk el a Cigány magyar című darabbal, és még nagyon friss volt bennem az az érzés, hogy fehérként mennyire nem éreztem a helyemen magam, és mennyi kérdésem volt arról, hogy egy tisztán roma társulat saját önéletírásait és a romaságról való tapasztalatainkat rendezem az ő személyes jelenlétükkel és a személyes megélésükkel, ahol óhatatlanul is bele kellett folynom azokba a dolgokba, meg az életüknek, a személyes tapasztalataiknak abba a szegmensébe, amelybe nem vagyok hivatott egyáltalán beleszólni. Hiszen én soha nem tapasztaltam ezt a bőrömön. Tehát végig azt éreztem, hogy hatalmas kihívás ez abból a szempontból, hogy ne zsákmányoljam ki a témát, és ne zsákmányoljam ki a társulatot. Hogy csak egy bizonyos módon használjam az autoritásomat, mint rendező, ne hamisítsam meg az anyagot, ne váljon az én darabommá, maradjon az ő darabjuk, de legyen jelen benne az én látásmódom. Ezt nagyon nehéz volt manőverezni. És ehhez jön még hozzá, hogy időközben a rasszizmusról való beszédet egyre nagyobb zaj kezdte körbevenni a woke kultúra erősödése meg Trump kijelentései miatt. Sokkal érzékenyebben reagált már a világ a rasszizmusról való beszédre, és arra, hogy azt hogyan kell pontosan csinálni. Nagyon sokszor éreztem azt, hogy álságos, amit csinálok, nagyon sokszor éreztem azt, hogy engem is a fehér megmentő szerep hozott ebbe a projektbe.
Horváth Kristóf: Nagyon fontos, hogy ez neki is egy tanulási folyamat. Változott a gondolkodása, mert meglátta önmagát meg a világot a mi szemünkkel. Nagyon összetett a helyzet: egyszer csak én, mint a társulatvezető, azt éreztem, hogy elértünk egy pontra, ahonnan nincs tovább, segítségre lesz szükségem, a társulatnak pedig új impulzusra, így meghívtam Császit, aki szakmailag, emberileg a társulat által ismert és elismert volt.
Viszont a színház egy hierarchikus hely, ahol a rendező megmondja a színésznek, hogy mit hogyan csináljon, és ahol a megalázás meg a megalázottság közötti határ minden nap elmosódik. Minden nap előfordulhat olyan szituáció, ami a színészt kellemetlenül érinti, ahol a rendező elárulva érzi magát, és ez az egész meg van terhelve azzal, hogy cigány, nem cigány, ki beszél kinek a mijéről… kódolva van benne a sebesülés. Nem lehet másképp megúszni. És ez témája is lett a filmnek.
Ha a filmből indulok ki, voltak konfliktusok…
Horváth Kristóf: De még mennyire! A filmbeli rendező és társulat között nem volt évtizedes emberi kapcsolat – de közöttünk megvolt ez. Ettől még szörnyű konfliktusokat éltünk túl együtt. Rengeteg csalódás, lemondás, veszteség. Ordítoztunk egymással. Volt, hogy nem tetszett Ádám valamelyik mondata, aztán rájöttem, hogy én ugyanúgy beszéltem – én megtehetem ezt, mert cigány vagyok? A válasz csak részben igen. Én sem mondhatok megalázó dolgot, miközben, mondjuk, Rómeónak nincs lehetősége ugyanazt mondani nekem, mert én vagyok az idősebb, és én vagyok a társulatvezető. Egymás egyenrangúságának a megőrzése nehéz, a lehetetlenségig nehéz, és az egész világon nehéz. És erre folyamatosan reflektálnunk kell, és olyan légkört kell teremtenünk, ahol lehetőség van erre.
Császi Ádám: És nyilván nekem a darabunkban maximálisan figyelni kellett arra, hogy ez a darab roma történetek, saját történetek ábrázolásának a kérdéseivel foglalkozik, és hogy miközben egy traumatikus történetet mesélsz, hogyan ne veszítsd el a méltóságodat, hogyan nem válsz kiszolgáltatottá a közönség előtt. Hogyan lehet azt megcsinálni, hogy ezek a történetek a saját előfeltevéseinkre kérdezzenek rá? És ne jól ismert narratív sémákat hitelesítsenek, például egy áldozattörténetet vagy egy felemelkedés történetét. Minden ismerős paneleket használó, saját magára nem reflektáló ábrázolás ugyanolyan hamis és exploitatív.
Horváth Kristóf: Hiszen például minden happy endnél azt is mondjuk, hogy mindenkinek sikerülhet, látod? Hogy igen, ez lehetséges. De ez arra a rossz alapfeltevésre épül, hogy azt mondjuk, hogy rajtad múlik. És itt van a hazugság.
Ha mutatok egy hőst, és azt mondom, hogy látod-látod, ha igazán akarod, akkor sikerül, akkor hazudok. Mert sokan akarják igazán, mégsem sikerül nekik.
És ha én ezt a tévhitet romaként visszaerősítem a többségi társadalomnak, és nem kezdem el támadni, akkor változatlanul hagyom ezt a helyzetet.
Császi Ádám: A darabnak és a filmnek is az volt a kiindulása, hogy ezt a narratív sémát megkérdőjelezze, reflektáljon rá. Arra kényszerítse a nézőt a nézőtéren, hogy kezdjen reflektálni arra, hogy amikor néz egy ilyen megélt, szomorú történetet, mit érez? Az önreflexió legfontosabb eszköze a humor volt. Elkezdtük ezeket az eseményeket úgy ábrázolni, hogy a nézők nevessenek, mintha ezek vicces történetek lettek volna, miközben súlyos traumákról szóltak. És a nézők elkezdtek nevetni rajta. Majd általában az ötvenedik percig nevettek, és utána az előadás végére sokan sírtak – ugyanezeken, ugyanazon a tudáson, miközben nem váltottunk igazán hangnemet. És pont erre építettük fel az egészet, hogy amin az elején nevetsz, amit az elején ironikusnak érzékelsz, és mész vele, és azt gondolod, hogy ez egy vicces, felszabadult előadás, egy idő után rá kell jönnöd, hogy iszonyatosan nyomasztó, hogy te ezen nevetsz, hogy ezt szórakoztatónak találod, és ezen keresztül kezdj el kérdéseket föltenni magadnak, hogy vajon ez most rasszista, nem rasszista? De ha nem az előadás rasszista, mert az nem az, akkor nyilván te vagy rasszista, ha ezen nevetni tudsz. Ezzel dolgozott az előadás. A film meg sokkal inkább a fehér bűntudattal és a fehér megmentő szerepével dolgozik.
Éspedig Ádám személye, fehér volta miatt?
Császi Ádám: Az én centrális szerepem miatt. Nyilván ugyanúgy roma sztereotípiák dekonstruálásáról van szó. A filmünk kizárólag azért ábrázol sztereotípiákat, hogy kezdjen velük valamit. Ez nem a mi véleményünk a romaságról. A bemutatott sztereotípiákat a film módszeresen kifordítja, reflektálja, próbálja aláásni, és azt próbálja mindig sugallani a nézőnek, hogy szerinted ez helyes ábrázolás? Ha azt gondolod, hogy ez hiteles romakép, akkor rasszista vagy. Mindig ez az alapelv.
Horváth Kristóf: Miközben ez nekünk, résztvevőknek is egy bonyolult, sokrétű helyzet. Mert nyilvánvaló, hogy a szereplők nem felelnek meg több okból sem ezeknek a sztereotípiáknak, mert okosabbak, tehetségesebbek, képzettebbek, egy csomó más élmény érte őket – közben ezekkel a sztereotípiákkal azonosítják őket nap, mint nap. De az is egy érdekes kérdés, hogy mennyire más volt a társulat szerepe a színdarabban, mint a film forgatásán. Hiszen a színdarabban társulatként együtt voltunk, erősek voltunk, az empowerment volt, a forgatáson meg körbevett minket egy körülbelül százfős stáb, és egy csomó dolog kicsúszott a kezünk közül. Ezen az egészen átmenni újabb és újabb kérdéseket vet föl: hogy akkor ez most önreprezentáció-e vagy újabb cigány-reprezentáció? Most megint az van, hogy a cigányokról szóló történeteket a nem cigányok mesélik el? Vagy tettünk egy lépést, mert ezt cigány alkotók mesélik el szövetségben nem cigányokkal? Ádámnak most jár a megkövezés? Kihasznált-e minket, vagy ő egy szövetséges?
Császi Ádám: Azt gondolom, hogy ti teljes értékű alkotókként vettetek részt a filmben, és ez nem egy olcsó védekezés részemről, hanem egyszerűen arról szól, hogy a film a színdarabot és a színdarab szemléletét nagyon erősen használta – a színdarabnak ti vagytok az írói, a szemlélet pedig közös. Volt közöttünk tíz év alatt egy közös gondolati horizont, aminek a terméke ez az anyag. Tehát tanultunk egymástól, és ebből lett a film. Nem a társulat ötlete volt, és nem az én ötletem volt. Nyilván a megvalósítás a stábé meg az enyém, de a gondolati horizont, ami az egésznek az alapja, az közös.
Horváth Kristóf: Ilyen szempontból én nagyon elégedett vagyok a filmmel. Mert azt gondolom, hogy erre a filmre én nyugodtan mondhatom, hogy nélkülünk ez nem jött volna létre. A Császi ettől még zseniális filmrendező lenne, de nem lenne egy zseniális filmje. Mi is zseniális művészek lennénk, de ott állnánk a szép gondolatainkkal egy nagyon pici körben. Ennek a filmnek feltétele volt ez a szövetség.
Hallgatva ezeket a gondolatokat organikus, szinte szükségszerű tovább fejlődési pontnak hangzik az, hogy a Tudás Hatalomból a Cigány magyar, a Cigány magyarból pedig ez a film nőtte ki magát.
Császi Ádám: Pontosan.
Horváth Kristóf: És itt látszik meg a különbség a filmbeli rendező alakja – akit én játszom – és a való világbeli rendező, Ádám alakja között. A filmbeli rendezőből hiányzik az elköteleződés, de azt mondani, szimplán kihasználja a társulatot, még vele kapcsolatban is túl egyszerű. Ő is tehetetlenséget él meg, miközben a saját készletével megtesz minden tőle telhetőt. És nyilván előre is akar jutni, de miért ne juthatna előre az, aki romákkal dolgozik? Ennek sem áldozatnak, sem adománynak nem kellene lennie.
Császi Ádám: Ő teljesen kívül marad ezeken a problémákon, ami velünk nem történt meg. Illetve nálunk a reprezentációval és az önreprezentációval kapcsolatban sem az a fő kérdés, hogy a film hogyan ábrázolja a romákat. A fő cél soha nem az volt, hogy hiteles romaképet építsünk, hanem az, hogy teszteljük a nézőt, hogy ezt a reprezentációt te helyesnek látod? A kérdés mindig a nézőről szól. Bántalmazott gyerek, alkoholista apukával, aki veri a testvérét, szerinted ilyen egy roma? Akkor rasszista vagy. Sajnálsz? Akkor te jó ember vagy. De ugyanakkor rasszista is vagy.
Horváth Kristóf: De közben ez nem ítélet részünkről mégsem, mert az a helyzet,
hogy valójában nincs olyan, hogy nem vagy rasszista, mindannyian rasszistának születünk. A kérdés az, hogy tudatában vagy-e ennek, és dolgozol-e rajta?
Belátod-e, hogy ez hátrányosan érint téged magadat is? Azért jó cigánynak lenni művészként, mert van egy nézőpontunk ezekre a társadalmi egyenlőtlenségekre. És ami a filmben történik, az az összes másik szegmensre is igaz: hogy nehéz egymás egyenlőségét megtartani.
Császi Ádám: A Filmtett írt egy nagyon szép elemzést a filmről, és abban a szerző azt mondja, neki azért nem tetszett a film, mert nem adunk megoldást. Csak destruálunk, és ettől a film felszínes marad. Ha ez így van, akkor ez a film szándékosan maradt felszínes. Tudtunk volna megoldási sémákat kínálni, de nem akartunk. Azt várni egy művészi alkotástól, hogy írja felül a sztereotípiákat, és csináljon újakat – ez lehetetlen.
Horváth Kristóf: És naivitás.
Császi Ádám: Egyelőre ott tartunk, hogy meg lehet próbálni ezeket lebontani.
Horváth Kristóf: És lehet gondolkodni a saját működésemről. Nem projekteken keresztül csökkenthető a rasszizmus meg a sztereotípiák sokasága, hanem együtt töltött életszakaszokon keresztül. Hosszú távú, örökös elköteleződés kell.
Császi Ádám: Igen, erről nagyon sokat beszéltünk Kristóffal, hogy ez olyan, mint egy házasság, hogy nem az a kérdés, vannak-e gondok, hanem, hogy együtt akartok-e maradni. Sőt, inkább olyan házasság, ahol a gyerekek miatt együtt kell maradni, és meg kell találni azt, hogyan fogja a többség és a kisebbség megszeretni egymást.
Horváth Kristóf: És szerintem teljesen hibás elvárás az, hogy a filmnek megoldást meg jó irányt kell találnia. A realitás inkább az, amit a Norbi mond a film végén, hogy „semmi nem lesz jobb és semmi nem fog változni”. Én most nagyjából erre vagyok berendezkedve.
Nem mintha nem akarnám feljuttatni magunkat a felhők fölötti világba, de sokkal valóságosabb az, hogyha minden nap mindenemet odaadom, akkor lassítani tudom azt, hogy a világ belecsússzon a mélységes sötétségbe. Mert, ha az ránk záródik, onnantól kezdve attól, ami a sötétségben történik, a Jóisten mentsen meg minket.
Ugyanakkor az nem egy meglepő nézői kérdés, hogy mégis hogyan csináljam ezt jól, ha azt kapom, hogy így se jó, úgy se jó, és igazából nincs jó megoldás?
Horváth Kristóf: Egy számomra nagyon kedves civil szervezet vezetője, egy nem cigány fiú, akit én őszintén szövetségesnek tartok, nagyon elismerem, jött a film után, és azt mondta, megtámadva érezte magát. Hogy miért kell neki most rosszul éreznie magát, hogy mit mondjon az önkénteseinek, akik most nem értik, mi a baj azzal, hogy segítenek. Nem tanácsoltam semmit, meghallgattam őt, és érvényesítettem az érzéseit. Azt mondtam, nagyon szeretem, amit csinálsz, és azt is, ahogy csinálod, és megértelek, hogy most szégyelled magad, csalódott vagy, dühös vagy rám, elárulva érzed magad, de nem adtam tanácsot, ő maga jutott el oda, hogy azt fogja kérni az önkéntesektől, ne posztoljanak fotókat a gyerekekkel. Mert a lájkot nem a gyerekek kapják érte.
Viszont az sem feltétlen megoldás, ha azt mondjuk, hogy egyáltalán ne ábrázoljuk, ne tematizáljuk ezt, ne legyen téma a származás, mert akkor hol van az identitás, az örökség, hol van az arra való büszkeség, az öntudat? Hol van az, amit, mondjuk, az afroamerikai feketék csinálnak ezen a fronton?
Horváth Kristóf: Titkos reményem, hogy húsz év múlva, amikor azt mondom, hogy cigány, azt jelenti majd, hogy szabadságharcos, felszabadító. Például. Ha ezeket a film kapcsán is felmerülő érzéseket és gondolatokat mind végigbeszélné ez az ország önmagával, akkor tényleg álomvilágot élnénk.
Császi Ádám: Ezért fontos szerintem az a centrális fehér nézőpont a filmben, amit a rendező képvisel, mert bár nem rajta keresztül látja a néző a történetet, de fehérként ő tematizálja a legnagyobb hibákat, amiket el lehet követni.
Horváth Kristóf: És a magyar filmtörténetben valószínűleg először megfordult a helyzet: egy romákról szóló filmben egy roma játssza a nem romát. Ez a többség reprezentációja cigány nézőpontból.
És arra is alkalmas a rendező, hogy illusztrálja azt, ahogy bukdácsolunk a woke-nak ebben az egész új szóhasználati-viszonyulási szabályrendszerében. Ha próbálna is jót tenni, még csak így megy neki.
Császi Ádám: Igen. Ezzel együtt, félreértés ne essék, még mindig a woke kultúrát és a politikai korrektséget preferálom a rasszizmussal szemben, ez teljesen egyértelmű. Mert nem működik optimálisan a PC, ám, ha nem is érzed a szívedből, de legalább úgy teszel, mintha, már az is jó.
Horváth Kristóf: Például egy gyerekkori barátommal mi buzinak hívtuk egymást. Még a telefonomban is úgy volt elmentve. Kábé a tesó szinonimája volt – de változtunk, beláttuk, hogy cikik vagyunk, és átírtam a nevét a telefonomban. Ciki az is, ha ez megjelenik, nem? Én szégyellem, de büszke is vagyok rá, meg nosztalgiát is érzek. Egy tiltólistára került szó után maradhat bennem hiányérzet, de igenis fontos, hogy ne érvénytelenítsem mások érzéseit. Nem lehet meggyőzni valakit arról, hogy ne érezze bántónak azt, amit bántónak érez. Szerintem mi nem áldozatot hoztunk, hanem frissítettük a lelki egészségünket.
Császi Ádám: A woke és PC egy kezelése ennek a problémának. A probléma pedig egy nagyon fogas, jórészt az emberi természetből fakadó probléma, mivel egy csoportnak a saját öndefiníciójához szükség van ellenségképre.
Horváth Kristóf: Nincs rendszeren belüli megoldás. Rendszeren kívüli megoldás kell, ami, mondjuk, a mentálhigiéné hozzáférhetősége lenne.
Császi Ádám: Így van. Hiszen az, hogy kit szeretünk, kit gyűlölünk, soha nem arról szól, hogy az adott közösség, akit szeretünk vagy gyűlölünk, az valójában jó vagy rossz-e, hanem arról szól, hogy mi hogyan akarjuk magunkat látni és láttatni, és ehhez képest keresünk referenciapontot, hogy meghatározzuk, milyenek vagyunk.
Mégis kétélű ez a viszonyulás, mert a rasszizmus – legalábbis az a fajta, ami a filmben is kiemelt sajnálatról, lenézésről, leereszkedésről szól – mellett gyönyörűen megfér az, hogy cigányzenén szórakozunk.
Horváth Kristóf: Persze, de ezt is használja a film. És azt hiszem, hogy tulajdonképpen az előadás alatt szövetségeseket csináltunk. Én nem akarok senkit hülyének nézni, megalázni, megbántani. Azt akarom, hogy gyere és legyél a szövetségesem ebben a világban, ami annyi minden által nehezítve van.
Viszont, miközben szövetségeseket csinál, azoknak a romáknak, akiknek a világából „kitermelődött” ez a sztori, nem tud szólni. Ha az ózdi szegregátumban élő Janika megnézi ezt a filmet, akkor mit érez majd?
Horváth Kristóf: Mivel nem ismerem személyesen Janikát, csak az előítéleteimre hagyatkozhatok. Szerintem előbb el kellene vinnetek őt ezerszer moziba meg színházba. Kapjon hozzáférést. Legyen a mi filmünk pont az ezredik művészeti élménye. Az előítéletem azt súgja, hogy a nézőtéren nem Janikák ülnek. Remélem, az interjú olvasói ülnek majd ott!
Császi Ádám: Pontosan. Ez a film a fehér, művelt felső-középosztálynak szól, mert ők tehetnek a legjobban a rasszizmus ellen. A döntéshozó pozícióban lévő emberekben kell tudatosítani azt, hogy ennek meg kell változnia, az ő előítéletességüket kell tesztelni, nekik kell száz százalékosan tudni, hogy ők nem azok, és akkor minden változni fog. Elhibázott lépés megpróbálni az össztársadalmat nevelni. Ez a film nem erre vállalkozott. A film arra vállalkozott, hogy csinál egy provokációs gépet arra, hogy középosztálybeli fehéreket teszteljen rasszizmus szempontjából, és hogyha pozitív a teszt, akkor ez azt jelenti, hogy munkád van. Szóba került már a beszélgetés alatt, hogy csak lépésenként lehet haladni. Nem lehet mindent egy filmben érinteni. Egyáltalán nem állítom azt sem én, sem Kristóf szerintem, hogy ez az egyetlen értékes és érvényes, magyar romákról szóló film. Készültek már dokumentumfilmek, készültek játékfilmek, mind más szegmenst érintenek, ez ezt a szegmenst érinti, és erről a szegmensről próbál beszélni, és nagyon is a fehérekhez szól.
Horváth Kristóf: Hátha a film után marad egy akkora hiányérzet, ami már teremtő erejű. Amitől Janikának tényleg kinyílik ezerszer a nézőtér.
