Órák voltak még a pirkadatig, amikor aznap reggel elindultam otthonról. Gurultam kerékpárommal az esőtől síkos, bűzös utcákon. Rövid, zöld köpenyemről gyorsan leperegtek a cseppek, a kabátom ujja azonban hamar átvizesedett. Trágya- és vérszag csapta meg az orromat, amikor várakozó állatok mellett haladtam el.
Még gyorsabban tekertem, elhajtottam egy benzinnel spóroló, araszoló autó mellett.
A kerékpáromat a szokásos sikátorban hagytam, rákattintottam a számzárat a hátsó kerékre. (Természetesen német gyártmány. Hogy fogom pótolni, ha berozsdásodik a mechanikája?) Leengedtem oldalt a szoknyámat, kivettem a kosaramból az eső áztatta táskát. Szívesen kerékpároztam volna egészen a kórházig, feleannyi idő alatt odaértem volna, mint villamossal, de a főnővér nem vette jó néven, ha a nővérek leizzadva érkeztek meg.
Az utcára kifordulva majdnem nekimentem egy fertőtlenítőkocsinak. Édes, kátrányos szagot hagyott maga után a levegőben. Kitértem az esővízcsatornákat permetező, maszkos emberek elől, akik minden árok után újratöltötték a fecskendőjüket.
Elhaladtam egy rögtönzött háborús emlékmű mellett: brit zászlóval terítettek le egy fatriptichont. Egy töredezett azúrkék Mária-szobrot is tettek rá, az alatta levő polcot beborították a hervadó virágok. Csupán pár tucat ír férfi nevét festették rá az emlékműre abból a több tízezerből, akit eddig elveszítettünk abból a több százezerből, aki bevonult. Eszembe jutott az öcsém, aki pirítóst evett, amikor én eljöttem otthonról.
A villamosmegállóban a közelgő hajnal homályossá változtatta a villanyfényt. A lámpaoszlopra hirdetményt ragasztottak: KIMERÜLT ÉS LEGYENGÜLT A ROHANÓ ÉLETTŐL? ÖREGEBBNEK ÉRZI MAGÁT A KORÁNÁL?
Holnap harmincéves leszek.
Nem voltam hajlandó beleborzongani ebbe a számba. A harminc év érettséget jelent, kiállást, erőt, nem igaz? Már a választójogot is kiterjesztik azokra a harminc feletti nőkre, akik megfelelnek a vagyoni követelményeknek. Bár nem sok valószínűségét láttam annak, hogy valaha szavazni fogok, elvégre nyolc éve nem tartottak választást, és addig nem is lesz voksolás, amíg a háború véget nem ér, és csak a jóisten tudja, akkor milyen állapotban lesz a világ.
Elcsörömpölt előttem az első két villamos, azokra egy légy sem fért volna fel; biztosan megint ritkították a járatokat. A harmadikra felpréseltem magamat valahogy. A lépcső csúszott a karbolsavtól, gumitalpú cipőmben alig bírtam megállni rajta. A villamos imbolyogva elindult a már egyre szürkülő sötétben, én pedig felfurakodtam az emeletre. A nyitott részen állók bőrig áztak, ezért inkább bebújtam a tető alá, ahol észrevettem egy hosszú hirdetményt:
KÖHÖGÉSKOR, TÜSSZENTÉSKOR A KEZET A SZÁJ ELÉ… OSTOBÁK ÉS ÁRULÓK MIATT TERJED A BETEGSÉG.
A kerékpározás alatt kimelegedtem, de a villamoson hamar átjárt a hideg, máris vacogtam. A hosszú padon két férfi arrébb húzódott, hogy táskámat az ölembe véve én is le tudjak ülni. Mindnyájunkat elért az esőcsepp-permet.
A villamos egyre hangosabban nyikorogva gyorsított, elhaladt egy sor várakozó konflis mellett, de a szemellenzős lovak ránk sem hederítettek. Alattunk megpillantottam egy párt, kart karba öltve siettek át a lámpa fénykörén, tompa csúcsú maszkjuk olyannak tűnt, mint egy ismeretlen madár csőre.
A kalauz átfurakodott a zsúfolt emeleten. Lámpása lapos volt, mint egy whiskysüveg, bizonytalan fényt vetett a térdekre és a cipőkre.
– Ennyiért csak a Nelson-oszlopig mehet – figyelmeztetett a kalauz.
– Felemelték a viteldíjat?
– Nem, abból csak kavarodás lenne. Csak már nem mehet el olyan messzire egy pennyért.
Régen elmosolyodtam volna ezen az ellentmondáson.
– Akkor a kórházig…
– Ki kell pótolni még fél pennyvel – mondta a kalauz.
Kihalásztam az erszényemet a táskából, kerestem neki egy félpennyst.
A vasútállomás mellett elsuhanva kofferekkel felpakolt gyerekeket láttam; vidékre küldték őket azt remélve, hogy ott biztonságban lesznek.
Sokféle név keringett a köztudatban erre a kísértetre: nátha, kék nátha, fekete nátha, spanyolnátha, láz, grippe… Néhányan szépelgőn kórságnak nevezték. Mások háborús betegségnek, mert azt feltételezték, hogy a négy éve tartó öldöklés mellékhatása, a lövészárkokban alakult ki, majd a világméretű adok-kapok és felfordulás miatt terjedt el.
Magamat szerencsésnek tarthatom, könnyen megúsztam. Szeptember elején ágynak dőltem, fájt minden tagom, és eleget tudtam erről a brutális nátháról ahhoz, hogy megijedjek – de pár nap múlva már újra talpon voltam, szinte nyoma sem maradt a fertőzésnek, csak pár hétig furcsán ezüstösen csillogónak tűntek a színek, mintha füstös üvegen keresztül néztem volna a világot. Ezt leszámítva inkább csak a kedélyem sínylette meg a betegséget, esetemben szóra sem volt érdemes az egész.
Elszáguldott mellettünk egy kifutófiú. Pipaszár lábak kandikáltak ki a rövidnadrágjából, olajos víz fröccsent fel mögötte. Milyen lassan araszolt előre a villamos a gyér forgalomban! Nyilván az árammal spórolt valami új szabályozásnak megfelelően. Már rég a kórházban lennék, ha a főnővér megengedné, hogy odáig kerékpározzak.
De nem akartam a háta mögött tévelyegni.
A Nelson-oszloptól délre tartottunk, amikor a vezető a fékekre lépett, a villamos csikorogva megállt. Visszapillantottam a posta megfeketedett kupolájára, a hatnapos felkelés alatt a lázadók többek közt ide vették be magukat. Értelmetlen, romlott vállalkozás. Elvégre a Westminster régóta tervezi, hogy autonómiát ad Írországnak, csak a háború miatt késlekednek. Nem volt különösebben ellenemre, hogy London helyett Dublinból kormányozzanak, ha ezt békés eszközökkel el lehet érni. De az 1916-os lövöldözés jottányit sem javított az esélyeinken, nem igaz? Inkább csak okot adott sokunknak, hogy megutáljuk azokat, akik vérüket ontották a nevünkben.
Lentebb az utcában a rövid felkelés alatt a brit gránáttűz romba döntött néhány épületet, például a könyvesboltot, ahol Tim képregényeit vettem régebben. Az újjáépítésnek egyelőre semmi jelét nem láttuk. Néhány mellékutcában még mindig álltak a fatörzsekből és szögesdrótból emelt barikádok. Amíg tart a háború, nyilván nincs ilyesmire felhasználható cement, kátrány, aszfalt és fa.
Delia Garrett, gondoltam. Ita Noonan.
Ne.
Eileen Devine, a talicskás asszony.
Elég volt, Julia.
Igyekeztem két műszak között nem rágódni a betegeim állapotán, elvégre, amíg vissza nem térek az osztályra, nem tehetek értük semmit.
Egy palánkon egy plakát hirdette egy varietéműsor fellépőit, rajta keresztben az ELMARAD felirat. Az országos hurlingdöntő hirdetésén ez állt: HATÁROZATLAN IDŐRE ELHALASZTVA. Boltok kirakatait deszkázták be, mert az alkalmazottakat ágynak döntötte a nátha, hivatalok húzták le a rolót, vagy tettek ki szabadkozó értesítést az ajtóra. Néhány üzlet még nyitva volt, de bennük sem láttam embert, ezek a vevők hiánya miatt táncoltak a csőd szélén.
Eukaliptuszillat. A villamoson a bal oldalamon ülő egyik férfi nedves zsebkendőt szorított az orrára és a szájára. Néhányan manapság a kendőjükre, kabátjukra cseppentették az illóolajat. Régen kedveltem ezt a kissé fás illatot, de ma már egyet jelent a félelemmel. Nem mintha okom lett volna elhúzódni a tüsszögő idegentől, hiszen immunis voltam a borzalmas náthára; megkönnyebbülés volt, hogy én már letudtam.
Ezek a hangok jelenthetik az influenza kezdetét, lehet a lábadozó beteg makacsul kitartó tünete vagy ártalmatlan hétköznapi nátha, de még az is lehet, hogy nem több ideges szokásnál, amely feltartóztathatatlan, mint az ásítás, ha rágondolunk. Az egész város hajlamos volt arra, hogy mindig a legrosszabbra gondoljon, ami nem is csoda. A temetkezési vállalkozó előtt három halottaskocsi sorakozott, a lovakat már befogták a reggeli első temetésekhez. Két kötényes férfi egy köteg világos deszkát cipelt a vállán az épület hátsó bejárata felé – az újabb koporsóknak.
Az utcai lámpák fénye egyre halványult, ahogy világosodott az égalja. A villamos elzötyögött egy túlterhelt, kissé ferdén álló motoros kocsi mellett, két férfi rugdosta a hátsó tengelyt. Tucatnyi gyászruhás utas ült egymásnak préselődve a padokon, mintha konok kitartással elérhetnék, hogy ne késsék le a gyászmisét. A vezető azonban kétségbeesetten a kormányra hajtotta a fejét.
A jobb könyökömnek dőlve ülő férfi kis lámpást irányított az újságjára. Én egy ideje nem járattam semmilyen újságot, nehogy a hírek felzaklassák Timet. Régebben néha hoztam magammal egy-egy könyvet olvasni, a múlt héten azonban a könyvtár minden könyvet visszakért, és karanténba tett.
Az újság tetején a dátum emlékeztetett arra, hogy halloween van. A címlap hirdetéseiben forró limonádét és életbiztosítást, fahéjas mentolos cukorkát, baktériumölő toroktablettát kínáltak. Az apróhirdetések között megannyi elszórt köszönetnyilvánítás: Őszinte köszönetünk a szent szívnek és a szentléleknek családunk gyógyulásáért.
Az utas ingerülten felmordult.
Egy férfihangot hallottunk a túloldaláról:
– Áramkimaradások vannak, biztosan félbe kellett hagyniuk a nyomtatást.
Megszólalt mögöttünk egy nő:
– A gázosok minden tőlük telhetőt megtesznek, pedig a fél állomány hiányzik!
A szomszédom inkább becsukta az újságot. Próbáltam ügyet sem vetni a hátsó oldalra, amelynek főcímeit megvilágította a reszketeg fénynyaláb: Zendülés a tengeren a császár ellen. Diplomáciai tárgyalások a legmagasabb szinten. Az emberek úgy vélték, a központi hatalmak nem tarthatnak már ki sokáig a szövetségesek ellen. De hát évek óta ezt mondogatják.
Emlékeztettem magamat arra, hogy a hírek fele pusztán kitaláció. Manipulált tények a közhangulat javítása érdekében, de legalábbis cenzúrázott tájékoztatás, hogy elkerüljék a még nagyobb kétségbeesést. Az ír lapok például már nem közölték a hősi halottak listáját, nem írták meg, kik estek el a hadszíntéren. Kik azok, akik a király és a birodalom szolgálatára jelentkeztek, vagy hogy megvédjék a kis nemzeteket, vagy akár csak álláslehetőségért, kalandért, vagy – mint az öcsém – azért, mert a barátjuk is jelentkezett. Régen, amíg Tim majdnem három évig külföldön állomásozott, naponta elolvastam a névsort. (Gallipoli, Szaloniki, Palesztina – még mindig beleborzongok ezekbe a nevekbe.) A névsor az újságban hétről hétre hosszabbra nyúlt, a nevek felett címek jelölték a kategóriát, mint valami hátborzongató játékban: Eltűnt, Ellenséges fogságba esett, Megsérült, Megsérült – idegsokkot kapott, Sebesüléseibe belehalt, Elesett. A nevek mellett néha fénykép állt. Azonosításra szolgáló részletek; információt kérő felhívások. Tavaly azonban nagyon sok lett az áldozat, és igencsak megfogyatkozott a papír, ezért úgy döntöttek, csak az tekinthet bele a listába, aki heti három pennyt fizet érte.
Nem tudtam eldönteni, vajon a kiadó határozott-e úgy, hogy a valóságosnál elhanyagolhatóbbnak állítja be a veszélyt, vagy inkább fentről kapott erre utasítást.
Felbukkant a kórház súlyos, régimódi körvonala a sápatag ég előtt. A gyomrom összerándult. Idegesség? Izgalom? Manapság nehéz a kettőt megkülönböztetni. A lépcsőhöz furakodtam, és hagytam, hogy a gravitáció segítsen a lefelé vezető utamon.
Az alsó szinten egy férfi krákogott, majd a padlóra köpött. Az utasok fintorogva húzták hátra cipőjüket, szoknyájukat.
– Ennyi erővel golyózáport is ereszthetne belénk! – sápítozott egy nő.
Leszálltam, és megláttam a néhány méterenként kiplakátolt, legfrissebb hivatalos hirdetményt, amelyen hatalmas betűkkel hirdették:
ÚJ ELLENSÉG JÁR KÖZÖTTÜNK: A RETTEGÉS.
A HÁBORÚ OKOZTA FÁSULTSÁG
ÁLTALÁNOS LEGYENGÜLÉSHEZ VEZETETT,
AMI MEGNYITOTTA AZ AJTÓT A FERTŐZÉS ELŐTT.
A DEFETISTÁK A BETEGSÉG SZÖVETSÉGESEI.
A hatóságok nyilván lelket akartak önteni belénk a maguk tolakodó módján, mégis igazságtalanságnak tűnt épp a defetistákat okolni a betegségért.
A kórház kapuja felett aranyozott kovácsoltvas felirat csillogott a lámpák elhaló fényében: Vita gloriosa vita. Élet, dicsőséges élet.
Ebben az ormótlan, négyemeletes, a maga viktoriánus módján azért tetszetős épületben tanultam meg mindent, amit kell.
Vita gloriosa vita. Most vettem csak észre, hogy a betűk talpát belepte a korom.
Átvágtam az udvaron két fehér főkötős apáca mögött, és beléptem az épületbe. Állítólag az apácák a legodaadóbb, legönfeláldozóbb ápolók. Tény, hogy kórházi éveim alatt néhány apáca mellett úgy éreztem, csak másodhegedűs lehetek. Az is igaz, hogy bár a kórházat a kormány tartotta fenn, a nővérek nélkül nem tudott volna működni – és ez állt szinte minden kórházra, iskolára és árvaházra Írországban. Bár a dolgozók szinte kivétel nélkül mind római katolikusok voltak, a kórház ajtaja nyitva állt a főváros minden ellátásra szoruló lakosa előtt, felekezettől függetlenül (noha a protestánsok többsége meg tudta fizetni, hogy máshová forduljon).
Vidéken kellett volna lennem. Három egész nap szabadság járt nekem, elintéztem hát, hogy lemegyek a papa farmjára egy kicsit pihenni, friss levegőt szívni, ám aztán az utolsó pillanatban kénytelen voltam megtáviratozni neki, hogy törölték a szabadságomat.
Tulajdonképpen nem is a papa farmja volt, hanem az övé és a feleségéé. Tim és én illedelmesen beszéltünk a mostohaanyánkkal, ő hasonlóképpen viszonyult hozzánk. Bár neki nem született gyereke, bennünket mindig némi távolságtartással kezelt, és azt hiszem, rólunk is ezt lehetett elmondani. Ő legalább nem bánkódott amiatt, hogy felnőttünk, és önállóan élünk Dublinban. Az ápolók fizetése híresen alacsony volt, az öcsémmel mégis ki tudtunk bérelni egy kis házat, jobbára Tim katonai illetményének köszönhetően.
Most már fojtogatott a sürgető kényszer. Eileen Devine, Ita Noonan, Delia Garrett: vajon hogy vannak a betegeim nélkülem?
A kórház épületében mostanában hűvösebbnek tetszett a levegő, mint odakint; a lámpák fényét levették, a tüzekre gyéren pakolták a szenet. Hétről hétre egyre több beteget hoztak hozzánk, így egyre több ágyat zsúfoltak be a kórtermekbe. A kórház kínosan őrzött rendje, amely túlélte a négy éve tartó háború okozta felfordulást és eszközhiányt, de még a hatnapos felkelés alatti lövöldözést és káoszt is, lassan kezdett felbomlani a járvány súlya alatt.
Nemcsak a kórházban, hanem egész Dublinban. Az egész országban. Amennyire meg tudtam állapítani, az egész világon. Gondolom, minden országban százféle nyelven felszólították az embereket, hogy ha köhögnek, tegyék a szájuk elé a kezüket. Nálunk sem rosszabb a helyzet, mint máshol, az önsajnálat pedig ugyanolyan felesleges, mint a rettegés.
A portásnak nyomát sem láttam. Remélem, nem lett ő is beteg. Csak egy takarítónő csutakolta a márványt karbolsavval a kék ruhás Mária-szobor talapzatánál.
Elrohantam a betegfelvételi pult mellett a lázasszülészetre. A fehér maszk mögött azonban felismertem egy segédnővért, akinek öltözete – mellétől a szoknyája aljáig – tele volt piros foltokkal, mintha a mészárszékről jött volna. Nagyon lazul a fegyelem.
– Cavanagh nővér, most jön a műtőből?
Megrázta a fejét.
– Épp idefelé tartottam, Power nővér – felelte rekedt hangon –, amikor egy nő nyaggatni kezdett, hogy nézzek meg egy férfit, aki összeesett az utcán. Már egészen fekete volt az arca, görcsösen markolta a gallérját.
Emma Donoghue: Hívnak a csillagok
Fordította: Dudik Annamária
21. Század Kiadó, 2020
