Mondják a bölcsek, hogy nem kell újra feltalálni a kereket, az ugyanis kiválóan működik. Tagadhatatlan, hogy van ebben valami a zsánerfilmek terén is: bár üdvözlendő minden törekvés, ami felfrissít, új élettel tölt meg vagy újraértelmez egy-egy bevált zsánert, de azért alapvetően az is működik, ha néha csak újra felmondják a jól ismert leckét. A romkomra fokozottan igaz ez, hiszen nem nagyon van ennél pihentetőbb, kockázatmentesebb műfaj, ami akkor is tud jó lenni, ha igazából rémes, funkciója ugyanis nem több, mint hogy egy derűs mosolyt fessen nézői arcára – még ha ebben meg is áll a hatás mélysége. Persze vannak kimagasló játékosok, amelyek vagy a humort, vagy a romantikát csavarják fel annyira, hogy klasszikussá válhasson a film, de azért a romkomok között a többi zsánerben megszokottnál jóval magasabb a könnyed, feledhető középszer aránya. Nincsen ezzel gond, ha elvégezték a tisztességes iparosmunkát. A Nálad vagy nálam esetében ez megkérdőjelezhető.
Debbie (Reese Witherspoon) és Peter (Ashton Kutcher) alig túl a kamaszkoron összejönnek egy éjszakára, ám aztán együtt járás helyett inkább barátok lesznek. Snitt. Eltelik húsz év, mindketten érett felnőttek, legalábbis korban – hogy mentálisan mennyire nem, gyakorlatilag arról mesél ez a film, még ha nem is szándékoltan. A két jóbarát ugyanis, akik viszonylag ritkán találkoznak személyesen, az amerikai kontinens két ellentétes partvidékén élnek, egyhetes közös bulit terveznek, Debbie-nek épp New Yorkban van dolga – ahol Peter él. Igen ám, de Debbie anya, tizenhárom éves kisfia, Jack a távolléte alatt egy barát gondjaira lenne bízva, ám a barátnak élete lehetősége jön közbe, így Jack bébiszitter nélkül marad.
Peter ugrik be a megmentő szerepbe, felajánlva, hogy a közös newyorkozás helyett legyen ez egy lakáscsere, melyben ő elutazik L. A.-be Jackre felügyelni, míg Debbie New Yorkban intézi a dolgait. Így is lesz, s amíg Debbie New Yorkban egy váratlan barátra, diplomára, sőt, egy esetleges románcra és karrierlehetőségre lel, addig Peter a pótapai szerepben próbálja ki magát nehezen induló, de egyre nagyobb sikerrel. És mivel a sztori az a fajta, amikor már az első, de legkésőbb a második jelenetben tudjuk, hogy mi lesz a vége, nem kell mondanom, hogy az egész arra megy ki, hogy nem is biztos, hogy ők ketten valójában csak barátok akarnak lenni.
Mondjuk ezt megértjük: fel-felvillannak sztorik ebből a furcsa barátságból, amelyet szóban oly ideálisnak írnak le, miközben valójában meglehetősen egyoldalúnak tűnik, melyben Debbie a mártír, Peter meg a felelőtlen aranyifjú, és nem teljesen egyértelmű, hogy mi is tartja őket egymáshoz oly közel – és ahogy egyre többet megtudunk erről a kapcsolatról, úgy lesz ez a kérdésünk még sürgetőbb. De nem csak Debbie és Peter barátsága vet fel ennyi kérdést, hanem a személyiségük is – sose derül ki például –, vagy ha abból a két-három rendkívül kínos, előtörténetnek szánt mondatból kellene ezt átéreznünk, akkor jelentem, nem sikerül –, hogy mi a tök baja van ennek a két embernek, mitől olyan megátalkodottan működésképtelenek ők mindketten.
Debbie mitől lett ilyen embertelenül kényszeres, hogy már a húszas éveire házat vett, miért retteg annyira a világtól, hogy ami nincs előre bekeretezve, attól kiveri a hideg verejték? Peter mitől lett olyan kötelékfóbiás és rideg, hogy az már a patológia határát súrolja? Ki hiszi el, hogy két ilyen ember majd hosszú távon képes lesz együttműködni? Miért az a mondás, hogy ők mindent elmondanak egymásnak, amikor ez egyrészt korántsincs így, másrészt baromi egészségtelen is lenne? Hol léteznek ilyen, az életszerűséggel érintőleges kapcsolatot sem ápoló karakterek, amilyenek a mellékszereplők között bukkannak fel? A dialógusok megírásához melyik galaxisunkon kívüli bolygót vették alapul?
Erre a kérdésre nem tudjuk a választ, így marad az értetlenség amiatt, hogyan születhetett meg ez a forgatókönyvnek nevezett kaotikus, átgondolatlan és ordítóan félvállról vett fércmű Aline Brosh McKenna kezei alatt, aki pedig a műfaj egyik meglehetősen gyakorlott ismerője. McKenna itt nemcsak forgatókönyvíró – amely szerepében ő ismerhető, nem kisebb címeket jegyez, mint Az ördög Pradát visel, a 27 idegen igen vagy a Crazy Ex-Girlfriend –, hanem ez a rendezői debütálása is. Szegény, nem ezzel fogja meggyőzni a szakmát arról, hogy ebben a szerepben is helyt tud állni. Ugyanez a helyzet a szereplőkkel is: a Kutcher-Witherspoon páros együtt és külön sem győzi meg a nézőt, hogy olyan nagy veszteség lett volna, hogy egy ideje mindketten kevesebbet láthatók a mozikban – Witherspoon inkább a producerkedésre és a kisebb tévés szerepekre állt rá az utóbbi években, Kutcher pedig a sorozatok középmezőnyében evickél.
Ráadásul a film messze nem csak a szigorú kritikusszemüvegen át gyengécske: bár rengetegen nézték meg, és ezzel a Netflix élmezőnyében van jelenleg, a közönséget sem lehet megvezetni ezzel a semmilyen színvonallal, ahogy azt a közepes alatti IMDb- és RottenTomatoes-értékelések szépen jelzik. A Nálad vagy nálam ugyanis csak a romkom-leckét mondja fel, de azt is olyan semmitmondó, humortalan és életszerűtlen formában, hogy arra a legjobb indulattal és a zsáner iránti elfogultsággal is csak gyenge közepest tudunk adni.
A Nálad vagy nálam (Your Place or Mine) a Netflixen nézhető, akár magyar szinkronnal is. 24.hu: 4/10
