10. Soha, néha, mindig
Alighanem sosem fog eljönni az a helyzet a világban, amikor nem zajlanak épp a bolygó egy vagy több pontján parázs viták az abortusszal kapcsolatosan. Ez az év sem volt kivétel e tekintetben, és ennek megfelelően nem is egy emlékezetes filmnek volt a művi terhességmegszakítás a témája, így például a remek francia film, az Annie Ernaux regényéből készült Az esemény is e körül forog. A két filmben az is közös, hogy mindkét történet nagyon fiatal lányokról mesél, akik főleg életkoruk, élethelyzetük miatt döntenek úgy, ahogy.
A Soha, néha, mindig, amelynek magyar címfordításából rejtélyes okokból kihagytak egy szót (az eredeti címben még a „ritkán” szócska is szerepel), ami pedig elég fontos lenne, megrendítő és kényelmetlen filmélmény a női lét nehézségeiről és szépségéről, a kiszolgáltatottságról és dermedtségről, no meg az angyali nőtestvériség erejéről. Kritikánk itt olvasható. (Bodnár Judit Lola)
9. A szomorúság háromszöge
Ruben Östlund ma a kevés olyan rendező egyike, akinek minden filmje eseményszámba megy, ő pedig tudatosan az általa leginkább szimptomatikusnak érzett jelenségeket mutatja be a szatíráiban. A szomorúság háromszöge divatos témákat választott, hiszen a társadalmi különbségek, a nemi szerepek változása, illetve a hatalom természete jó pár sikeres filmben előkerültek mostanság, és nyilván ezért is érezhették annyira időszerűnek a filmet Cannes-ban, ahol hosszú percekig állva tapsolt Östlundnak a közönség.
Való igaz, a film megtalálta azt a réteget, amely a leghálásabb célpont manapság: a szupergazdagok, és a rendező a három részből álló film középső etűdjében mindent meg is tesz, hogy hülyét csináljon belőlük. A sokat emlegetett viharjelenet tényleg az egyik legviccesebb, amit az elmúlt években moziban láthattunk (és egyáltalán nem a hányás miatt), leginkább ennek köszönhető, hogy a film befért az év végi top 10-be, mert Östlundnak nem ez a legjobb munkája. Kicsit didaktikus helyenként, illetve csapongóan túl hosszú is (a harmadik részből a fele is elég lett volna), de még így is muszáj volt szeretni. Kritikánk itt olvasható róla. (Inkei Bence)
8. Larry
Mivel a 2022-es év úgy alakult, hogy egészen sok Inkubátor programos film került a mozikba, így az idei év tele volt erősebbnél erősebb rendezői bemutatkozásokkal. Ezek közül a leghangosabb sikert alighanem a Larry könyvelheti el, amelyért szinte egybehangzóan rajong a kritika és a közönség egyaránt. Mi egészen odáig merészkedünk, hogy az ózdi dadogó rapper Vilmányi Benett virtuóz megformálásában olyan hiteles és emblematikus hőse lehet majd a magyar filmművészetnek, amilyet ritkán kapunk, a Larry pedig könnyedén nemzedékének kultfilmje is lehet.
A Larry ráadásul nemcsak elképesztő társadalmi érzékenységgel készült, tűpontosan ábrázolt szegénységgel, perifériával és traumával, de még humorát és könnyedségét sem áldozta fel a hatáskeltés oltárán. Nem fogjuk elfelejteni egy ideig. Kritikánk itt, Bernáth Szilárd rendezővel készült interjúnk pedig itt olvasható. (BJL)
7. Magasságok és mélységek
Nem sok pénzt tettünk volna arra, hogy ha játékfilm készül minden idők legsikeresebb magyar hegymászójáról, abban nem maga Erőss Zsolt, hanem az ő hiánya játssza majd a főszerepet. A Magasságok és mélységekben pont ez történik, és ez egyáltalán nem baj, sőt: Csoma Sándor lenyűgözően letisztult és sallangmentes filmet készített arról, mit, pontosabban kiket hagyott itt a 2013-ban a Kancsendzöngán eltűnt hegymászó. Az elsőfilmes rendező kifejezetten bátor döntése az volt, hogy sportfilm helyett gyászfilmet csinált, amelyben a sorra megmászott nyolcezresek és diadalittas csúcstámadások helyett az Erőss özvegyére, Sterczer Hildára rászakadó gyász kapja a főszerepet.
„Zsolt most már örökre ott marad fent, de magának le kell jönnie” – hangzik el a filmben, Sterczer pedig tudja ezt jól, de ugyanolyan szenvtelenséggel akar túlesni a gyászon, ahogyan kíméletlen őszinteséggel válaszolja azt a reménykedő újságíróknak egy nappal férje eltűnése után, hogy a férfi egészen biztosan halott. Pál Emőke visszafogott, érzékeny játékkal alakít hatalmasat egy olyan filmben, ahol nem ezerszer látott teátrális gyászklisék, hanem csendes pillanatok mesélnek a legtöbbet a veszteségekről. A filmet Révész Szilvia interjúkötete, A hópárduc felesége inspirálta, kritikánk itt olvasható róla. (Polák Zsóka)
6. Vezess helyettem
Felgyorsult, ingervezérelt világunkban néha jól jön egy kis lassítás, hogy átélhessük, mi történik bennünk és körülöttünk. Ebben a lassításban kiváló segédeszköz lehet a Murakami Haruki novellájából adaptált Vezess helyettem, még akkor is, ha a film egyik központi motívuma a kocsikázás és a csendes suhanás. Hamagucsi Rjúszuke háromórás, meditatív filmje rendíthetetlen komótossággal mutatja be egy színházi rendező gyászmunkáját, azt a nem siettethető, tétova folyamatot, ahogy hősünk próbál hozzászokni egy felesége nélküli világhoz, miközben épp Csehov Ványa bácsiját állítja színpadra egy hirosimai színházi fesztiválon.
A Vezess helyettem nem nagy, katartikus fordulatokból, inkább apró érzelmi rezdülésekből építi megváltástörténetét, így annak ellenére is az idei Oscar-mezőny legvalószínűtlenebb tagja volt, hogy az Élősködők egy évvel korábban már kitaposta az utat a távol-keleti filmeknek. Akárcsak a főhősre rákényszerített sofőr, a film is kimért, elegáns suhanással repíti a nézőt az ismeretlen úticél felé. Közben elmélkedhetünk azon is, hogy az igazán fontos dolgok nem is feltétlenül ott várnak ránk, hanem sokszor épp útközben történnek. Kritikánk itt olvasható a filmről. (Jankovics Márton)
5. Elvis
Ismerve Baz Luhrmannt, az Elvis könnyen válhatott volna egy mindent a látványnak alárendelő, barokkosan monumentális giccsparádévá. Az, hogy az év végi listánkon ilyen előkelő helyen szerepel, már előrevetítheti, hogy mégsem így történt. Az Elvis tényleg meg tudott maradni olyan életrajzi filmnek, amely szól is valamiről, és amelynek főhőséről is többet tudunk meg annál, minthogy őrülten tehetséges volt, és több benne a dráma is, mint az elmúlt évek sikeres popzenei biopicjeiben. Ez a film is tele van persze nagyszabású zenei jelenetekkel, de ezeket nem érezzük feleslegesnek, Luhrmann pedig most jól eltalálta az arányokat.
Az Elvis története nem is annyira Elvis Presley, hanem menedzsere, Parker ezredes sztorija, aki a poptörténet egyik hírhedten sötét figurája, és ennek a filmnek ő az igazi főgonosza, aki rendre olyan döntéseket hoz, melyek egyedül az ő anyagi biztonságát szolgálják, nem pedig Elvis karrierjét. Ezért is lehet meglepő, hogy ezúttal a mindig jófiúkat játszó Tom Hanks alakítja őt, szokás szerint kiválóan, de ezúttal még rajta is túltesz a főszereplő Austin Butler, aki ezzel az alakítással robbant be a filmvilágba, és ha minden jól megy, sokat hallunk még róla a jövőben. Kritikánk a filmről itt olvasható. (IB)
4. A hős
Rosszabb lesz-e attól egy film, ha a rendezője valaki mástól lopta az ötletét? 2022 őszén ez a kérdés foglalkoztatta azokat, akik látták a tavalyi cannes-i versenyben debütált, Magyarországon idén januárban bemutatott A hőst. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy a kétszeres Oscar-díjas iráni rendező, Asghar Farhadi az egyik diákja rövid dokumentumfilmjében találkozott először a peches kisember kálváriájával, aki az adósok börtönéből néhány napra szabadulva talált egy táskányi pénzt, és visszaadta a tulajdonosának – hogy aztán a helyi médiában előbb hősként ünnepeljék, majd meghurcolják.
A sors keze, hogy A hősben felmerülő erkölcsi dilemmákat végül a valóság visszhangozta. De legyen bármennyire is problematikus keletkezéstörténete, végeredményben arra szavaztunk, hogy mindezzel együtt megrendítő és felemelő film (kritikánk). Azt pedig újra be kell látnunk, hogy a jó rendezők gyakran nem a legjobb emberek. (Kránicz Bence)
3. A világ legrosszabb embere
A világ legrosszabb emberét sokféleképpen elképzelhetjük, de az egészen biztos, hogy egy lélegzetvételre el tudnánk sorolni több focicsapatnyi gazembert, mielőtt odáig érnénk, hogy egy teljesen átlagos, harmincas lány nevét mondjuk. Pedig Joachim Trier filmjének főhősnője nem csinál mást, mint amit bármelyik átlagos fiatal felnőtt: sodródik az árral, egzisztenciális válságokkal küzd, miközben akaratlanul is megsebzi a szeretteit. Párválasztás, gyerekvállalás, karriergondok, hivatástudat – túlságosan is ismerős, unalomig ismételt kérdések ezek, amelyekből nem csak a film helyszínéül szolgáló Oslóban kap jókora adagot bárki, amint kijött az egyetemről.
Trier tökéletesen hétköznapi és mindenki által átélhető helyzetekbe helyezi Juliét – a Cannes-ban is díjazott Renate Reinsve remek alakításában –, amelyeken mosolygunk, nagyokat bólogatunk, de azért főleg a végéhez közeledve össze is facsarja a lelkünk. A világ legrosszabb emberének szerethetősége épp abban rejlik, hogy a főhős sem minden pillanatában szerethető – ahogy mi, nézők sem vagyunk azok. Kritikánk a filmről itt olvasható. (PZS)
2. Apollo-10,5 – Űrkorszaki gyerekkor
Richard Linklater fű alatt, visszafogott érdeklődés mellett mutatta be az év egyik legjobb filmjét a Netflixen (kritikánk). A közönség tanácstalanságát talán az magyarázza, hogy az Apollo-10,5 – Űrkorszaki gyerekkor merészen kísérletező darab, amely nem hagyományos történetet mesél, hanem voltaképpen a hatvanas évek derekának amerikai életmód- és popkultúráját szedi katalógusba.
A Mielőtt-trilógia és a Sráckor rendezőjét régóta az eliramló idő mozgóképes költőjeként tartjuk számon, de soha nem merült olyan mélyre a saját gyerekkori élményeiben, mint új filmjében. A rendhagyó animációs kivitelezés pedig szavatolja, hogy a látszat ellenére nem párás tekintetű nosztalgiázásról van szó, hanem egy olyan múlt újrateremtéséről, amely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – nem is volt az. (KB)
1. Licorice Pizza
Nem éltem a ‘70-es években, sem Kaliforniában, de ha valaki azt kérdezné tőlem, milyen lehetett a kora ‘70-es évek Kaliforniája, gondolkodás nélkül a Licorice Pizzát ajánlanám neki. A tökéletes múltidézés persze korántsem az egyetlen erénye Paul Thomas Anderson három Oscarra jelölt, egyben eddigi legszemélyesebb filmjének, amely annak ellenére sem válik súlytalanná, hogy sokkal oldottabb és derűsebb, mint a korábbiak. Olyan szenvedélyes, felszabadító erejű szaladásokat például biztos nem láthattunk máshol, mint amit két elsőfilmes főszereplőnk, Cooper Hoffman és Alana Haim bemutatnak a vásznon.
És nemcsak szaladni tudnak meggyőzően, hanem veszekedni, szerelmesen nézni, ügyeskedni, vagy egyszerűen jelen lenni is, mindenesetre természetes, ellenállhatatlan karizmával hozzák az egymásba gabalyodó céltudatos kamaszfiú és a tűzről pattant huszonéves lány karakterét. Ehhez olyan nagyságok asszisztálnak nekik, mint Sean Penn, Tom Waits vagy épp Bradley Cooper, akik egytől egyig önfeledten csinálnak hülyét magukból korunk egyik legizgalmasabb rendezőjének kedvéért. Ahogy kritikánkban írtuk, Anderson új filmje „a fékezhetetlen életöröm és az elkerülhetetlen felnőtté válás története egyszerre. Stílusának vonzerejéről az árulkodik a legjobban, hogy hiába vitték már filmre kismilliószor kamaszkorunk legszebb nyarát, a Licorice Pizzát látva úgy érezhetjük, ez a nosztalgia még mindig nem unalmas.” (JM)
