Paul Thomas Anderson mindig tudott meglepetést okozni. Először, amikor néhány szereplős, szomorkás szélhámosfilmje (A szerencse forgandó) után nagyszabású tablót festett a hetvenes évek kaliforniai pornóvilágáról (Boogie Nights), majd azzal, hogy Tom Cruise-ból (Magnólia) és Adam Sandlerből (Kótyagos szerelem) is karriercsúcs alakításokat hozott ki.
Még azt is csak fenntartásokkal mondhatjuk, hogy visszatért valamelyik korábbi rendezésének modorához vagy témáihoz, mert a – talányos címében a vinyllemezekre utaló – Licorice Pizza oldottabb és naposabb, mint bármi, amit korábban láthattunk tőle. Vagyis alighanem sokkal többen fogják szeretni.
Anderson a San Fernando-völgy lokálpatrióta filmese, rendezéseinek bő fele Los Angelesnek azon a részén játszódik. Ezúttal a hetvenes évek elejére röpít: a rádióban a Doors meg Sonny és Cher slágerei szólnak, megnyílik a környék első szusiétterme, a benzinkutakon pedig kígyózik a kocsisor, mert az olajválság miatt fogyóban az üzemanyag. A nagykamasz Gary Valentine-t mindeközben csak a siker érdekli, ami az ő felfogásában annyit tesz, hogy be akar törni a szórakoztatóiparba – tévéműsorok gyerekkórusában lép fel –, esetleg vízágykereskedést vagy flipperbarlangot nyit. Gary veszélyesen célratörő fiatalember, ezért amikor az iskolai évkönyvfotózáson kiszúrja magának a huszonéves Alanát, mérget vehetünk rá, hogy addig nem száll le róla, amíg legalább egy randit nem présel ki belőle.
A Licorice Pizza Gary és Alana döcögősen induló, majd egyre szorosabb kapcsolatáról szól, amibe belefér, hogy ők ketten üzlettársak legyenek, aztán barátok, ellenségek, esetleg szerelmesek. Ám Anderson hagyja elkalandozni a figyelmét a történet középpontjában álló románcról, és ráérős epizódokkal térképezi fel Los Angeles-külsőt, ahol minden kicsit unalmasabb, mint Hollywoodban, váratlanul mégis mágikus és szürreális helyzetek adódhatnak. A rendező utóbbi években készített, könyörtelen és nyomasztó filmjeibe, a Masterbe vagy a Fantomszálba is jutott egy-egy jelenet erejéig gyermeki viccelődés – olykor éppen ez tette igazán félelmetessé e történetek szörnyeteg férfihőseit. A Licorice Pizzában viszont az egyik pillanatról a másikra elszabaduló idétlenség nemcsak a gyerek- és felnőttkor határán billegő Gary jellemét árnyalja, hanem a különféle csodabogarak lakta kertvárosi kisvilágot teszi otthonossá.
Nemcsak a történetek idő- és térbeli közelsége meg a nosztalgikus hangoltság rokonítja ezt a filmet a Volt egyszer egy… Hollywooddal, hanem az is, hogy Quentin Tarantinóhoz hasonlóan Anderson is minden szegletét aprólékosan ismeri az ábrázolt világnak. Ha megkérnénk, biztosan ő is kiselőadást rögtönözne az utolsó kellékvízágy eredetijéről vagy elmesélné, hogyan lenne egyórásra bővíthető a családi szédervacsora párperces jelenete.
Ám, megint csak Tarantinóhoz hasonlóan, alapvetően Anderson sem érzelgős alkat, és ez megmenti a Licorice Pizzát a párás szemű nosztalgia dagályos unalmától. Miközben a kitérőkkel és mellékösvényekkel bonyolított cselekmény egy-egy részlete komorabb vagy feszültebb hangot üt meg – néhány epizód, például a Bradley Cooper alakította, felfuvalkodott híresség jelenete önálló kisfilmként is parádés volna –, a rendező óvatosan áthelyezi a hangsúlyt Gary figurájáról Alanára. Amellett, hogy a lány kapja a legjobb szövegeket, Alana útja, hely- és identitáskeresése jóval bonyolultabb, mint Garyé, aki nagyjából végig tudja, mit akar: Alanát.
A rendező évek óta a Haim elkötelezett rajongója – több videóklipet is rendezett az értelmiségi csajpopot játszó, ugyancsak San Fernando-völgyi zenekarnak –, de rajta kívül kevesen vették volna észre, hogy Alana Haim színésznőnek is elsőrangú. Szinte nem is értjük, hogy Haim, valamint az élete első filmszerepét alakító Cooper Hoffman (a 2014-ben elhunyt Philip Seymour Hoffman 19 éves fia) hogyan hiányozhattak eddig a hollywoodi filmekből. Anderson előtt miért nem tűnt fel másnak is, hogy filmvászonra termettek?
A Licorice Pizzának tehát már csak azért is örülnünk kell, mert a mozinézőkkel is megismertette ezt a két kivételes tehetséget, de Anderson természetesen nem éri be ennyivel. Új filmje a fékezhetetlen életöröm és az elkerülhetetlen felnőtté válás története egyszerre. Stílusának vonzerejéről az árulkodik a legjobban, hogy hiába vitték már filmre kismilliószor kamaszkorunk legszebb nyarát, a Licorice Pizzát látva úgy érezhetjük, ez a nosztalgia még mindig nem unalmas.
Licorice Pizza (2021), 133 perc. 24.hu értékelés: 8,5/10.
