Never, rarely, sometimes, always, azaz soha, ritkán, néha, mindig. Ez a négy válaszlehetőség számos mentális egészséggel kapcsolatos teszten, többek között azon is, amit olyankor kérdeznek végig, ha egy fiatal lány esetében felmerül, hogy szexuálisan nincsen biztonságban az életében.
- Közeledett már hozzád valaki az akaratod, az elutasításod ellenére? Soha? Ritkán? Néha? Mindig?
- Nyomasztott-e már a partnered azzal, hogy szexelned kell vele? Soha? Ritkán? Néha? Mindig?
- Figyelmen kívül hagyták-e már a kérésed, akaratod a szexszel kapcsolatban? Soha? Ritkán? Néha? Mindig?
Eliza Hittman Sundance-en bemutatott, Ezüst Medve-díjas és több tucat egyéb fesztiváljelöléssel és -díjjal elismert, 2020-as független filmjében – ami hozzánk a napokban érkezik meg a mozikba – nem pont ezeket a kérdéseket teszik fel a főszereplőnek, mégis kulcsfontosságúak ezek a fájdalmas, zavaros élményeket valami értelmezhetővé keretezni próbáló válaszlehetőségek. Nem véletlenül ez a négy válaszlehetőség lett a film angol eredeti címe – és egyszerűen felfoghatatlan, hogy miért került ki e négy szóból egy a magyar címadásnál. Érthetetlen döntés – de szerencsére a nálunk Soha, néha mindig címen futó filmnek nagyjából ez az egyetlen baja.
Autumn fura lány, már neve is az, azt jelenti: ősz. Olyan is, mint az évszak, amiről elnevezték, változékony és rejtelmes, egyszerre ragyogó és szomorkás, meleg és dermedt, és nem mindenki tudja, mit kezdjen vele. Ezt már a nyitójelenet kirajzolja: egy iskolai tehetségkutatónak látszó rendezvényen áll a színpadon, akusztikus gitárral, flitteres szemfestékkel énekel fájdalmas szerelmes dalt. Amikor a közönségből valaki bekiabálja, hogy kurva, csak pillanatra áll meg, aztán csakazértis végigcsinálja, amikor apja, ez a megkeseredett, rosszindulatú lúzer a fellépés után folyamatosan cseszegeti, elküldi a fenébe és otthagyja az asztalt, a szomszéd asztalnál bunkózó fiút meg úgy önti pofán egy pohár vízzel, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ugyanakkor Autumnnak ez a karakánsága dermedt ijedtséggel keveredik, a lány ugyanis terhes, és tizenhét évesen ez nem épp örömteli hír a számára, bármit is sugalmaz a helyi rendelő munkatársa.
A terhesség-megszakításhoz az államban szülői beleegyezés szükséges, amit Autumn nem szívesen kérne a seggfej apjától, sem az alapvetően kedves, de a lányával a kapcsolatot nem lelő anyjától, és a neten talált elvetélési trükkök sem vezetnek eredményre, így a lány unokatestvérével – egyben az egyetlen emberrel, aki a barátjának tűnik –, Skylarrel osztja meg, hogy mi a helyzet. Vele döntik el, hogy akkor bizony egy másik államban kérnek orvosi segítséget. Otthon kamuznak valamit, New Yorkba utaznak egy rendelőbe, ahol a szülők bevonása nélkül is elvégzik az abortuszt. Az ügy azonban nem tud elég simán menni, újabb és újabb akadályok jönnek, a pénz elfogy, se szállás, se étel, se segítség – ami akadna, azt Autumn a bizalmatlansága miatt nem képes elfogadni. Csak Skylar, ez az angyalszerű jelenség tud segítségére lenni, ő is inkább csak a jelenlétével. A tinik, akik felnőttként viselkednek, de elveszettségükben inkább csak egyre gyermekibbnek látszanak, csak vonszolják a hatalmas gurulós bőröndjüket, csendben tűrik a kálváriát, amivé ez az út vált abban a reményben, hogy legalább megéri majd.
Eliza Hittman nagy emberismerettel – ez a harmadik, tinikről szóló filmje –, egészen csodálatosan mesél. Szűkszavúan, takarékosan, hatékonyan, finom költőiséggel és olyan csendes bátorsággal bontogatva a tabukat, ahogy azt nem sokan mernék és tudnák utánacsinálni. Ő is alig tudta: a filmnek nyolc év kellett, hogy megvalósuljon, többek között épp a meglehetősen átpolitizált témája miatt, azután pedig, hiába az egyöntetű kritikai siker, a forgalmazása ment félre, az Egyesült Államokban a koronavírus miatt először csak on-demand jött ki, a mozik újranyitása után meg elsöpörte a konkurencia. Innen nézve különös szerencse, hogy a magyar mozikba most, két évvel később mégis elhozzák – még ha nincsenek is illúzióim a film majdani nézőszámairól: egy ismeretlen színészekkel, nem túl ismert rendezőtől érkező csendes, fájdalmas abortuszdráma nem pont az a film, amire a magyar nézők tipikusan százezerszám rohannak a mozikba. Ami önmagában is nagy kár, onnan nézve meg pláne, hogy ez a film az egyik legjobb, ami 2022-ben eddig a mozikba került. Ráadásul pont akkor, amikor Amerikában a Legfelsőbb Bíróság hozhat egy olyan döntést, amely miatt nők milliói veszíthetik el az abortuszhoz való jogukat.
Hittman amatőr szereplőt választott Autumn eljátszására, egy Sydney Flanigan nevű fiatal nőt, akit a film hatására azért szépen felfedeztek – érthető módon, mert olyan jelenléttel, olyan érzékenyen alakítja Autumn szerepét, mintha mindig is ezt csinálta volna, nem tűnik mellette profibbnak a lényegesen gyakorlottabb Talia Ryder, aki Skylart alakítja. Pedig mindkettejük szerepe csaknem teljesen szövegmentes – ez is gyönyörű rendezői húzás: amint lekerül róluk a teher, a két lány szinte a teljes történet során fenntartott szorongó némasága tinilányos nevetgélésekbe oldódik. A főszereplők párosa telitalálat, gyönyörűen működnek együtt és külön is, Ryder édesebb, lágyabb Skylarje Flanigan dermedt, zárkózott Autumnjának komplementere, és miközben karakterük teljesen máshonnan nézi a világot, rájuk ugyanaz a világ néz vissza – egy nem túl szívderítő világ.
A rendező egy, a nőkkel egyértelműen ellenséges környezetet ábrázol – joggal –, finom Mária-allegóriával, ami a filmplakáton a legegyértelműbb: ahogy Máriának, úgy Autumnnak sincs hova mennie, mindkettejüket afféle védangyalként kíséri társuk, aki csak jelen lenni tud, a terhet átvenni nem. Hittman világlátása sötét, de annak a valósággal ápolt kapcsolata megkérdőjelezhetetlen: nemcsak, hogy nem nagyon kapnak segítséget, támaszt, de nyálkás alakok vesznek körül bármely két, tetszőlegesen kiválasztott tinilányt, a nézőre rájön a hányinger már a szóhasználattól is, amit egyik-másik férfi megenged magának. Az enyhébb-durvább szexuális zaklatás mindennapos munkahelyi és iskolai élményük, és nem nagyon tudnak olyan közlekedési eszközre sem felszállni ilyen-olyan közeledések nélkül – aki nem hiszi, hogy a világ, bizony, sokaknak ilyen, annak a #temiketkapsz hashtaggel a közösségi médiába posztolt történetek olvasása javasolt.
A legnagyobb tabu, amit Hittman megpiszkál, mégsem az undorító, legjobb esetben is lerázhatatlan férfiakról szól, hanem arról, ahogy ezekre a nők időnként reagálnak. Arról, ahogy a női erőt férfibefolyásra cserélik: a két lányt szorult helyzetükből az egyik ilyen kéretlen közeledő húzza ki, nyilván nem minden érdek nélkül. Hittman nem minősít, csak felveti a témát: viszont-visszaélés, prostituálódás lenne ez, vagy valamiféle kimondatlan egyensúly áll helyre, amikor egy férfi finanszírozza nők kiútját olyan bajokból, ahová egy másik férfi hibájából kerültek? Erről nem nagyon tudunk még beszélni – hiszen a feminizmus, a nők számos fronton elnyomott helyzete, a #metoo ügy során felszínre került rendszerszintű hatalmi visszaélések káosza mellett az ilyen játszmák szégyene megfojtja a nők hangját. De a jelenség létezik, képmutatás lenne úgy tenni, mintha nem létezne – és jó, hogy erről szó esik, és hogy itt és így: ezt egy női rendező női forgatókönyvéből, ilyen színésznőkkel, ilyen női szemszögből szabadott csak megmutatni. Hittman nem aktivistáskodik, filmje nem abortuszpárti kurzusfilm, hanem intim karakterdráma, egyszemélyes történet, ha úgy tetszik: magánügy.
A Soha, néha, mindig (Never Rarely Sometimes Never) május 5-től látható a hazai mozikban. 24.hu: 10/10
