Fura, de kibaszott szép.
Ezt énekli Taylor Swift és Lana Del Rey a Snow on the Beach című dal refrénjében, Swift októberben megjelent albumán. Egyúttal ez a szám év eleje óta az első, amit Lana Del Rey kiadott a kezéből, mert az énekesnő egy ideje már nem csak, és talán főleg nem zenével foglalkozik.
Swift számában az idézett sor a tengerparton hulló hóesésre vonatkozik, de érvényes Lana Del Rey első kötetére is, ami idén jelent meg magyarul. Furcsa, hogy az énekesnőtől könyvet olvasunk, ráadásul olyat, ami egyszerre versgyűjtemény és fotóalbum. A végeredmény azonban tagadhatatlanul szép mint könyvtárgy, és elismerésre méltó mint a művészi kísérletezés újabb állomása. Hogy mennyire jók benne a versek és a képek, az már egy másik kérdés.
Játékbabánál idősebb, énekesnél több
A kétezres években kezdődő, 2011 óta pedig nagy nyilvánosság előtt alakuló popzenei karrierje során Lana Del Rey volt már minden. „Mondd, hogy én vagyok a nemzeti himnuszod” – énekelte korai slágerében, abban az időszakban, amikor nyámnyila és hasznavehetetlen férfiak vágyainak tárgyaként mutatta be saját magát. Közben eggyé vált az örökké elérhetetlen amerikai álommal, dalszövegeiben és színpadi jelenlétével jellegzetesen amerikai helyekre, nevezetességekre, ikonokra, fétisekre utalt. Legemlékezetesebben akkor, amikor arról énekelt, „Pepsi Cola ízű a pinám”, aminél egyértelműbben aligha lehetne testi szinten is összekapcsolódni az amerikai fogyasztói kultúrával.
Az amerikai tündérkisasszony szerepétől 2016 óta fokozatosan visszavonult, vagy inkább egyértelművé tette a szerepjáték iróniáját. 2018-as, eddig egyetlen magyarországi koncertjén, a Szigeten pályafutása átmeneti szakaszában láthattuk: a Colát már nem énekelte, de a többi pihegős dreampop-slágert előadta a Born to Die-ról, az áttörését meghozó albumról, és ezekben ugyanazt a férfiaknak magát önként alárendelő játékbabát játszotta, akit korábban. Ugyanakkor a koncert másik fele nagyjából 2017-es albuma, a Lust for Life anyagából állt, amelynek számai már egy jóval öntudatosabb nőt és nyíltabban kritikus Amerika-képet mutattak.
Ezután úgy tűnt, Lana Del Rey népszerűsége túljutott a zenitjén. Norman Fucking Rockwell! című lemezét még jól fogadta a közönség és a kritikusok is, de utólag látszik, ezen már kevesebb a jó szám, mint első vagy második albumán, vagy akár a megelőző Lust for Life-on. 2021-ben egyenesen két lemezt is kiadott, de mind a Chemtrails Over the Country Club, mind a Blue Banisters meglehetősen unalmas és szürke produkció, mintha magát az előadót sem érdekelték volna különösebben.
A 2020-as évet azért is lehet vízválasztónak tekinteni, mert Lana Del Rey abban az évben adta ki első verseskötetét, amely magyarul Violet a fűben hátrahajol címmel jelent meg idén, Simon Márton és Tóth Réka Ágnes fordításában. Nemrég azt is megtudtuk, hogy nem egyszeri irodalmi kitérőt tett: amikor beszámolt róla az Instagramon, hogy ellopták a laptopját, a veszteségek között új könyve kétszáz oldalas kéziratát is felsorolta.
Szó sincs tehát arról, hogy az énekesnő könyvet állított volna össze a dalszövegeiből, vagy a kötettel máshogyan csatlakozott volna rá zenei karrierjére. Néhány vers sok tekintetben valóban a dalszövegeket idézi, de mások meg nem, és akkor még a fotókról meg a festményekről nem is beszéltünk. A könyvet tehát a művészi útkeresés állomásaként és a korábban felvetett szerzői témák új, más formát öltő megközelítéseként érdemes forgatni.
Az Éden egy darabkájával a fejében
Visszatérő témái közül, már csak a költői megszólalás újszerűsége miatt is, a folyamatos szerepjátszás kényszere említendő első helyen. „Jó vagyok a színpadon, de ezt talán tudod, talán már hallottál rólam” – mondja a Los Angeles városához címzett óda (LA ki vagyok én hogy szeresselek?) beszélője, de az énekesi póz csak egy a versek alanyának álruhái közül. Kiemelt helyre kerül a gyerekké visszaváltozás vágya – a kötet címadó versében –, máskor pedig a beszélő szó szerint a múltban él: egy hatvanas években fiatalságát élő nő hangja szólal meg a Tessa DiPietróban, amelyben a címszereplő egy 1968-as Doors-koncertre is ellátogat.
A szerepjáték nemcsak kényszer, hanem luxus, és szerencséje van annak, aki más világokba álmodhatja magát. Mindez Az Éden nagyon törékeny című versben politikai színezetet is nyer:
A barátaim azt mondják hogy ne hívogassam a 911-et a kultúra miatt
De vagy ez vagy olyan önveszélyes leszek hogy bevisznek
Nem értik
Én egy álmodozó vagyok
És nagy álmaim voltak erről az országról
Nem arról hogy mit kéne csináljon hanem hogy hogyan érezhetné magát
Hogyan gondolkodhatna hogyan álmodhatna
Tudom tudom ki vagyok én hogy nektek álmodjak
Csak hát én az éden egy darabkájával a fejemben születtem
ha így nézzük szerencsés voltam
nem úgy mint a férjem, aki a pokolban született és nőtt fel.
Olyan költő beszél itt és néhány másik versben, aki folyton bizonygatja magának, hogy költő. Ez a bizonytalanság sebezhetővé teszi a versek alanyát, egyúttal a naivitás és az őszinteség látszatát kelti. Valójában nem az a kérdés, hogy itt tényleg csak ezek látszatáról van-e szó, mert a pátosz és az irónia nehezen szétszálazható, posztmodern játéka korábban is számos Lana Del Rey-dalszöveget működtetett. Inkább arról érdemes elgondolkodni, az új kétségek jelzésével nyerünk-e valamit a dalszövegekhez képest: mennyiben mások, újszerűek ezek a versek?
Olvasó nők és ipari tájak
A kötet legtöbb verse a dalszövegekből ismert témákat variálja. Azokat fokozza a szerepek megtöbbszörözésével, vagy tovább rajzolja annak az amerikai álomvilágnak a térképét, amelybe Lana Del Rey korábban saját magát is beleírta. A Doors mellett Bob Dylan is előkerül mint mitikussá növelt amerikai ikon, Sylvia Plath neve pedig a konfliktusos költőszerepet és az ihlet egyik forrását is jelzi. Ezek meglehetősen közhelyes kapcsolódási pontok. Izgalmasabb, amikor az időtlen amerikai tájakon mai szleng szólal meg (A Benedict Kanyon dombjai között), vagy amikor a valós helyszínek plasztikusabbá teszik a versek élményanyagát:
Sugarfish a San Vicentén
cukor cukor fogam közt érzem
megcsókoltál most írtál éppen
édesen ülsz egy moziszéken
a Dodgers-pályán a jégkása ízben
Újdonságnak viszont ez sem mondható. Akkor már inkább meglepő, hogy több helyen a szövegek javításai, áthúzott, toldozott-foltozott változatai is látszanak, mintha a kötet nem kész mű, hanem készülőfélben lévő munka lenne. Ez megint csak nem a költői bizonytalanság, inkább a tudatos kísérletezés jelzése. Olyan megoldás, amely a műközpontú művészetfelfogással szemben az alkotás folyamatát hangsúlyozza, ezzel közelebb hozva egymáshoz költőt és olvasót. Ugyanez a szándék a könyv végén található jegyzetlapokkal: az üresen hagyott sorok révén a szerző áthagyományozza ránk az amúgy is folyton formálódó költőszerepet, miközben mutatja, első kötetes szerzőként ő maga is félig még kívülről beszél, csak próbálgatja a költőszerepet.
Más, talált képeken olvasó nőket látunk fekete-fehérben, a 20. század különböző időpillanataiból. Főként ezek által lesz egyértelmű, hogy itt a költői kísérletezéshez a női szolidaritás adhat erőt, miközben a képeken látható lányok éppen olyan egyedül vannak, mint a színes fotók készítője vagy a versek írója. Hogy a magányt oldja, Lana Del Rey a könyv utolsó lapjain Erika Lee Sears olajfestményei közül is megoszt néhányat, de a leginkább David Hockney napfényes tágasságát idéző csendéletekbe is keveredik valami az egyedüllét ürességéből, tétlenségéből és unalmából.
Korántsem ellentmondásoktól mentes tehát a költői megszólalás: nem a beérkezett művész öntudata süt át a lapokon, hanem az új utak felfedezésének vágya, ami magában rejti az ügyetlenség, a közhely, a lapos bölcselmek veszélyét. A könyv néhány verse, különösen a mindig óvatosan közelítendő haikuk közül, tényleg közepes és felejthető.
Mégis, a kötet egészét átlelkesíti és megnemesíti a kockázatvállalás, a kalandozás ambíciója. Lana Del Rey talán nem kontrollálja olyan tökéletesen saját művészi produkcióit, mint barátnője, Taylor Swift, vagy mindkettejük alkotótársa és a cikk elején idézett dal harmadik szerzője, Jack Antonoff. Könyve részben szándékosan, részben szándékolatlanul marad fésületlen, de éppen emiatt válik rokonszenvessé.
Lana Del Rey: Violet a fűben hátrahajol. Fordította: Simon Márton és Tóth Réka Ágnes. Jelenkor, 2022, 128 oldal, 3499 Ft.
