Orwell, sőt, La Fontaine vagy akár Aiszóposz óta tudjuk, hogy az állatvilág tökéletesen alkalmas szemléltetőeszköz arra, ha az emberi társadalmakat akarjuk aranyosabb köntösben leképezni. Az erdélyi magyar filmrendező, Lakatos Róbert – akit Karlovy Varyban már díjaztak a Bahrtalo! Jó szerencsét! című dokumentumfilmjéért – szintén erre jutott, pedig ő csak kiskutyákat akart a kuvaszának, Talpasnak szeretett volna kölyköket, ám a kutyatenyésztő-bürokráciában elveszve rájön, hogy az ebek világa valójában tökéletesen leképezi az emberi társadalmat. A megfelelő kutyamenyasszony felhajtása közben olyan kérdésekkel szembesül, hogy miért választja egy magyar ember a problémásabbnak tartott kuvaszt a megbízhatóbb román juhászkutyánál, miért kéne sterilizálni a román szabályok szerint a pedigré nélküli állatokat, illetve miért nem tartja be ezt a szabályt senki. Hogy miért lehetetlen Romániában meghonosítani az új, nagymagyar kutyafajtát, vagy épp milyen is az a migránskutya.
Lakatos dokumentumfilmjét a kuvaszkálvária zárja keretbe, kutyájának ugyanis mindenképp kölyköket akar. Tüneményes, ahogy az egész család egy emberként izgul, amikor az állatorvos ondómintát vesz Talpas kutyától, majd azt megvizsgálva kiderül: veszélyben az utódnemzés. A filmes felkerekedik, egyrészt azért, hogy alacsony spermaszám ide vagy oda, tökéletes menyasszonyt találjon Talpasnak, másrészt hogy a kutyatársadalom bugyraiból előteremtse az igazi magyar kutyafajtát.
A Ki kutyája vagyok én? szórakoztató módon von párhuzamot a kutyák és az emberek világa között. Úgy véli, pontosan úgy működik a kutyatársadalom is, ahogy az embereké, ha épp nem vérszomjasabban. Sőt, ennél is tovább megy, azt tapasztalja, az emberek kivetítik nemzeti identitásukat kutyáikra. Romániában például kardinális kérdésnek tűnik, kinek milyen kutyája van: lenézik az őshonos magyar kuvaszt, nehezen kezelhető, rossz természetnek tartják, de idős szülei is inkább teszik le a voksukat egy kuvaszkölyök mellett egy román fajtával szemben. Egy erdélyi kuvasztenyésztő saját csalódásáról és a szakma feladásáról is vall: a jelenlegi kuvaszklub vezetése például megtagadja a nem Magyarországon született fajtatiszta állatok törzskönyvezését.
Lakatost érthető módon felbosszantja a kuvaszgyalázás, eltökéli, hogy a megfelelő kutyákkal kitenyészti a tökéletes magyar fajtát, ám ekkor szembesül igazán a kutyabürokrácia útvesztőivel, az olyan nonszensz szabályokkal, mint például, hogy a Romániában kitenyésztett kutyákat nem ismertethetik el magyar fajtaként, csak románként. Épp ezért a nemzeti fajtát legfeljebb Magyarországon tenyészthetné ki, ismertethetné el, majd hozhatná vissza Romániába, hogy ott meghonosítsa.
Tehát egy erdélyi magyar író, aki magyarul ír, az román írónak számít? – teszi fel a kérdést rögtön ennek apropóján Lakatos, de ha nem tenné fel, akkor is világos lenne, miként képezteti le a kutyavilággal a külhoni magyarok helyzetét nagyon gyakran meghatározó abszurditást. Szintén ezt hivatott elérni a kutyák fölé rajzolt szövegbuborékokkal, amellyel feliratozza is az őrjöngő kolozsvári kutyákat, ahogy Lakatos Talpassal végighalad a városon: „Takarodj vissza Ázsiába, nem akarjuk, hogy itt legyél!”
Közben azért a román valóság is pellengérre kerül, amikor a film kétlábú főhőse megtudja, már csak azért sem tenyészthetné ki a nem fajtatiszta, de tulajdonságait tekintve tökéletes ebekből az ideális magyar kutyát, mert a törzskönyv nélküli állatokat egy viszonylag új szabályozás szerint sterilizálni kell.
Szerencsére nálunk a törvények nem feltétlenül arra valók, hogy betartsuk őket
– véleményezi röviden a papíron abszurd, a gyakorlatban viszont nem létező szabályozást.
Lakatos hiába hozza-viszi a kutyákat, a tökéletes magyar kutya csak nem akar összejönni – így jár az, aki a határokon túl próbálja kutyába sűríteni a magyarság esszenciáját. Ráadásul Talpas kálváriája is olyan fordulatokat tartogat, mintha csak egy kutyaszappanoperát néznénk, az is biztos, hogy néző nem szorított még ennyire kutyának azért, hogy összehozzon pár kiskutyát.
A Ki kutyája vagyok én? tűpontos szatíra, a négylábúak pofájába adott ugatásokon keresztül mesél a politikáról, rasszizmusról, nacionalizmusról, kirekesztésről és főleg a külhoniak helyzetéről. Teszi mindezt hihetetlenül szerethető és szórakoztató formában – de persze, komoly aduásza a filmnek, hogy pihe-puha kölyökkutyákkal viszonylag bármit el lehet úgy mesélni, hogy a nehéz téma ellenére megmaradjon a könnyed, szórakoztató jelleg. De ha a csaholáson és a sűrű kuvaszbundán kicsit túltekintünk, a Ki kutyája vagyok én? üzenete valahol mélyen hihetetlenül lesújtó: nehéz nem belelátni a kutyák acsargásába honfitársainkat, és külhoni magyar legyen a talpán, aki előbb-utóbb nem érzi magát kutyául az ismerős frázisoktól.
A Ki kutyája vagyok én? a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjában mutatkozik be november 9-én, majd mozikban is látható lesz.
