Február vége óta az ukrajnai háború uralja a címlapokat, ami érthető, hiszen a konfliktus biztonságpolitikai és gazdasági következményei lázban tartják az európai közvéleményt. Ebben a hangzavarban viszont alig jut figyelem a konfliktus távolabbi hatásaira, például arra, hogy Afrikában egy olyan éhínség van kibontakozóban, amely sok millió embert fenyeget, és amit az orosz–ukrán háború csak tovább súlyosbított. Mi a helyzet most Szomáliában, a Száhel-övezetben vagy a többi veszélyeztetett térségben?
Azt tudjuk, hogy a helyzet drámai, de nagyon nehéz konkrét számokat mondani, mert nincsenek megbízható adataink. Az Ukrajnára irányuló rendkívüli figyelem egyben azzal is jár, hogy kevés nemzetközi szervezet van jelen most Afrikában. Különösen azokban a régiókban, ahol tömegével halnak éhen az emberek. Az viszont fontos, hogy az ukrajnai válság csak az utolsó csepp volt ebben a bizonyos pohárban. A kontinens jelentős részén már évek óta aszály volt, ráadásul a koronavírus-válság is kivéreztette Afrikát, ami egyébként 2020 előtt meglehetősen impozáns fejlődésen ment keresztül. Már csak azért is nehéz megbízható adatokhoz jutni, mert a politikai erőszak és a dzsihadista szervezetek tevékenysége különösen azokon a területeken erős, amiket az aszály is a leginkább sújt, és ahol legsúlyosabb a humanitárius válság.
Melyek ezek a területek?
Szomáliának például azon a részén a legrosszabb a helyzet, amelyet részben az as-Sabáb nevű terrorszervezet tart ellenőrzése alatt. Nem tudjuk, hogy ott hány ember hal éhen, csak azokról a családokról vannak adataink, amelyek már bemenekültek a szomáliai kormány és így a nemzetközi szervezetek ellenőrzése alatt működő táborokba, segélyközpontokba. Az elbeszélésekből az derül ki, hogy már útközben rengetegen meghalnak, zömében kisgyerekek. Azt viszont csak találgatni tudjuk, hogy milyen halálozási ráták vannak mondjuk Közép- és Dél-Szomáliában, és mi történik azokkal, akik ottrekedtek. Ugyanezt látjuk a nyugat-afrikai Burkina Fasóban is, ahol a dzsihadisták szisztematikusan felajánlanak olyan alkukat a helyi lakosságnak, hogy csak akkor engedik ki őket a vidéki területekre megművelni a földet vagy betakarítani a termést, ha a falu küld, mondjuk, tíz fiatal harcost a felkelő szervezetbe. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Afrikában is vannak „sztár-válságzónák”. Csúnya szó, de jól megragadja a helyzetet. Szomália harminc éve folyamatosan szerepel ezeken a listákon, ott más térségekkel összehasonlítva viszonylag sok humanitárius szervezet működik, és erre már teljes gazdasági ágazatok épülnek az országon belül és kívül. Tehát innen még mindig több hír jut el hozzánk, mint mondjuk Burkina Fasóból, amiről a döntéshozóknak is gyakran el kell magyarázni, hogy egyáltalán létezik ilyen ország és nem Dél-Amerikában található.
Pár hete sikerült egy katonai puccsal bekerülnie a hírekbe az országnak.
Ezzel rekordot is írt, mert idén januárban már történt ott egy puccs. Nyugat-Afrika sajnos nem áll túl jól a politikai stabilitás terén. Nem épültek ki a struktúrák, hiányoznak a helyi szervezetek, amelyekkel együtt lehet működni. Burkina Faso jelentős része lényegében no-go zónává vált a dzsihadisták miatt. Az itt sorolt akadályok miatt sokszor látom azt, hogy sajnos hasraütésszerűen állapítjuk meg az áldozatok számát. Néhány hete jelent meg több mint száz nemzetközi szervezet felhívása, amiben azt állították, hogy
Nem tudom, hogy ez a szám pontos-e, nyilván ők sem tudják ezt konkrétan bizonyítani, de az egész biztos, hogy Afrikában napi szinten ezrek esnek áldozatul az egyre súlyosbodó élelmezési válságnak. Van egy téves, de közkeletű felfogás, hogy az éhínség folyamatosan jelen van a világban, nem lehet felszámolni. Pedig a 2010-es évek közepére azt láttuk, a világ legtöbb pontján sikerült elkerülni, hogy emberek tömegesen haljanak éhen. Tehát ez nem szükségszerű, hanem egy nagyon szomorú nóvum, ami Jemennel és Dél-Szudánnal tért vissza, mostanra pedig szerintem nagyjából tíz veszélyeztetett országot föl lehetne még sorolni.
Többnyire konfliktuszónákról, legalábbis politikailag szélsőségesen instabil országokról beszélünk, vagy az aszály, az infláció és az orosz–ukrán háború miatti gabonahiány stabilabb országokat is padlóra küldhet a térségben?
Általában konfliktuszónákról, különösen, mivel az éhínséget a hadviselő felek sokszor fegyverként is használják. A szomáliai példára visszatérve: az as-Sabáb nemrég szisztematikusan szétlőtt több segélyszállítmányt, de rombolt le kutakat és égetett fel készleteket is. Ezeket ugyanis a kormány próbálta eljuttatni a frissen felszabadított területekre annak érdekében, hogy a maga oldalára állítsa a helyi lakosságot. Zajlik ugyanis egy offenzíva a kormányerők részéről, egyes városokat tizenöt év után foglaltak vissza. Korábban általános probléma volt Szomáliában, hogy megjelentek a kormány katonái, visszafoglaltak egy települést, majd elmentek, a terroristák pedig előbújtak a bozótból. Most igyekeznek meg is tartani ezeket a területeket, ezért visznek oda segélyszállítmányokat.
Az as-Sabáb erre reagál azzal, hogy szétlövi a humanitárius konvojokat. Ezzel azt üzenik az ott élőknek, hogyha tőlünk nem kaptok élelmet, akkor senkitől nem fogtok.
Alapvetően tehát tényleg a konfliktuszónákban a legsúlyosabb a helyzet, de októberre már olyan országok is jelezték, hogy nagyon nagy a baj, mint mondjuk Kenya, ahol azért működő adminisztráció van, és ahol elvileg tudnak alternatív forrásokat átcsoportosítani annak érdekében, hogy ne legyen éhínség. Olyan mértékű az állatok elhullása – különösen a nomád közösségekben –, hogy nem tudnak mit kezdeni a problémával, így a kenyaiak is elkezdtek külső donorokat keresni. Gondoljunk bele, Kelet-Afrikában négy esős évszak maradt el egyhuzamban. Most úgy néz ki, hogy az ötödik is el fog, ami miatt azok is kifogynak az alternatívákból, akik eddig valahogy kihúzták. Mindenki azt várta, hogy két év aszály után most ősszel végre történik valami, de sajnos nem efelé haladunk.
Abban konszenzus uralkodik, hogy a társadalmi, politikai és gazdasági bajok mellett a klímaváltozás az egyik alapvető motorja ennek a válságnak?
Abszolút. Lehet persze azon vitatkozni, hogyha nem lennének fegyveres konfliktusok, és eljutnának a segélyek a rászorulókhoz, akkor nem lenne tömeges éhhalál. Ezek a helyi viszonyok kétségtelenül hozzájárulnak a válsághoz, de a klímaváltozás hatásai egyértelműen jelentkeznek. Afrika bizonyos részein – különösen a Száhel-övben – mindig voltak hosszabb, aszályos időszakok, de a ciklusok hossza mára vészesen lerövidült. Ez azzal jár, hogy gyakorlatilag nincs termés Kelet-Afrika egyes részein. Ha csak az elmúlt tíz évet megnézzük: 2011-ben volt az utolsó nagy aszály, ami tömeges éhhalált okozott, de utána jött ’15-ben is, ’17-ben is, és igazából ’19-ben is egy nagy szárazság. Ezt követte egy kis esős időszak, ám 2020 óta gyakorlatilag nem hullott csapadék.
A 2011-es éhínség számai egészen döbbenetesek: a becslések szerint 260 ezren haltak meg, az elhunytak fele öt év alatti gyerek volt.
És csak Szomáliában! Azért is nagyon drámai a jelenlegi helyzet, mert a 2011-es szomáliai éhínség volt talán az utolsó olyan nagy válság – nemcsak Afrikában, de globális szinten is –, amit előre lehetett látni, mégsem történt semmi. Hónapokkal korábban megérkeztek a jelzések a kormányoknak és a humanitárius szervezeteknek, mégis későn cselekedett a világ. Ennek eredményeként haltak éhen százezrek. Az aszály 2015-ben és 2017-ben is hasonlóan súlyos volt, de akkor a nemzetközi fellépés időben megtörtént. Pár ezer ember így is éhen halt, de nagyságrendekkel kevesebb. Most sem az ukrajnai háborúval kezdődött a baj, már tavaly ősszel befutottak a vészjelzések Kelet- és Nyugat-Afrikából egyaránt. Gyakorlatilag a szemünk előtt történt meg újra ez a katasztrófa.
Az mekkora enyhülést hozhat, hogy a nyár végén részlegesen újraindulhatott a gabonaszállítás Ukrajnából?
A lépték itt is sokat számít. Augusztus végén érkezett meg Ukrajnából az első, gabonával megrakott hajó Afrika szarvára, Dzsibutiban kötött ki, onnan vitték az élelmet Etiópiába.
Ez 23 ezer tonnányi gabonát szállított, ami nagyjából másfél millió ember ellátására elengedő két hónapra. Kvázi ennyi embernek jelenti a túlélést. Ez sem kis dolog, csakhogy Etiópiában tízmillió ember élelmezését fenyegeti veszély.
A szükség tehát óriási, a beérkező szállítmányok viszont csak a töredékét fedezik ennek. Az kulcskérdés lesz, hogy nyitva maradnak-e az ukrán kikötők, nem lehet elbagatellizálni ezt a kérdést, ez millióknak a napi megélhetését biztosítja.
Ebben az értelemben jogosan mondta az Afrikai Unió soros elnöke a Putyinnal való júniusi találkozóján, hogy az afrikaiak is áldozatai ennek az Európában zajló konfliktusnak?
Így van. Az szerintem túl erős állítás lenne, hogy Putyin az elejétől ezzel számolt, hiszen nagyjából tudható, hogy villámháborús tervei voltak Ukrajnában. Ha az bejön, nem következett volna be ilyen szintű gabonahiány. Ettől függetlenül a katasztrofális hatások egyértelműek. Itt nem feltétlenül az a kérdés, hogy ki mennyi gabonát importált a háború előtt Ukrajnából és Oroszországból, mert az ukrán-orosz gabonafüggőségi listán Egyiptom is előkelő helyen szerepelt – búzaimportjának csaknem 80 százaléka származott a két, hadban álló országból. De az egyiptomi kormánynak voltak tartalékai, tehát hiába zuhantak be márciusban a gabonakészleteik, májusra már sikerült stabilizálni a helyzetet. Ellenpéldaként említhetjük a puccsal és polgárháborúval terhelt Malit, ahol eleve nincs igazán működő kormányzat, az államkasszában pedig egereken kívül nem nagyon találnánk mást. Ott csak a külső donorokra számíthatnak, a donorok figyelme viszont most Ukrajnától nagyjából Afganisztánig terjed, mert mindenütt ég a ház. Közben a gabona ára a duplájára nőtt, így, még ha ugyanannyi pénzt is kapnának a humanitárius szervezetek, mint tavaly, az abból megvehető gabona csak feleannyi embernek lenne elég. A szükséget szenvedők száma viszont megkétszereződött az elmúlt hónapokban.
Ezekből az együttállásokból alakult ki az a „tökéletes vihar”, ami az afrikai élelmezési válságról írt tanulmányuk címében is szerepel. A válságképlet egyik fontos eleme a Covid is, amely a háború kirobbanása óta szintén háttérbe szorult a közbeszédben. Afrikát a járvány is jobban megviselte, mint a világ fejlettebb részeit?
Afrika és Covid kapcsán a médiában sokszor – és néha a szakirodalomban is – olyanokat olvashatunk, hogy alig haltak ott meg, mert fiatal a lakosság és hozzászoktak a járványokhoz. Bocsánat, hogy erősen fogalmazok, de ez egyszerűen baromság. Egyrészt arról a statisztikáról tudunk, ami elkészül, márpedig a legtöbb afrikai országban ezeket alig vagy semennyire nem vezették. A másodlagos adatokból – mondjuk abból, hogy milyen mértékben nőtt a halálozások száma – már látszik, hogy Afrikát is jelentősen sújtotta a Covid. A járvány amúgy nagyjából ugyanazokat a gazdasági nehézségeket okozta a világ más részein is, mint itt, Európában. Munkahelyek és iskolák zártak be, termelői láncok lazultak fel, csak mindez Afrikát azért sújtotta jobban, mert ott sokkal több a kistermelő, a feldolgozási technológia pedig fejletlenebb, így nagyságrendekkel több az olyan termék, amivel viszonylag gyorsan el kell érni a piacokat, különben megromlik. Az utazási korlátozások miatt ezek a termékek helyben maradtak és elrohadtak – sem felhasználni, sem pénzzé tenni nem tudták azokat. Végül mégsem következett be akkora gazdasági visszaesés a kontinensen, mint amit 2020 márciusában prognosztizáltunk, viszont ebben az időszakban szinte teljesen felélték azokat a tartalékokat, amikkel nem is annyira az államok, inkább a családok és a közösségek rendelkeztek. Így a jelenlegi válság üres kasszával érte őket.
Az iskoláztatás Afrikában nemcsak a társadalmi mobilitás, de a népességrobbanás és az országok gazdasági prosperitása szempontjából is kulcsfontosságú kihívás. Ebben mekkora törést okoztak a lezárások?
Hatalmasat. Ahogy Magyarországon és a világ egyéb részein, Afrikában is hónapokra bezártak az iskolák. Csak míg az európai és amerikai diákok viszonylag könnyen átálltak az online oktatásra, Afrikában sokszor drámai döntéseket kellett hozni a családoknak. Mivel tartalékjaik nem voltak, az amúgy is romló gazdasági helyzetben a lányokat nem tudták már eltartani hónapokig, fél évekig. Ilyenkor mi az archaikus túlélési stratégia? Kiházasítjuk őket. Amellett, hogy 15–17 éves lányok kényszerű kiházasítása felvet bizonyos erkölcsi kérdéseket, ezeknek a lányoknak így nem 22–23, hanem 17–18 évesen már meg fog születni az első gyerekük. Szakértők szerint az afrikai demográfiai folyamatokat ez nagyjából egy évtizeddel vetette vissza. Pedig kulcskérdés, hogy mennyire sikerül kordában tartani a termékenységi rátát a kontinensen. És ne feledjük, hogy az első szülés után a lányok már nem fognak visszakerülni az iskolapadba. Az egyéni életkilátások és az ország prosperitása szempontjából is komoly csapás, hogy szorgalmas, tehetséges lánygyermekek tíz- vagy százezrei esnek ki az oktatásból. Ők nem IT-szakemberek vagy orvosok lesznek, hanem 17 éves koruktól főállású családanyák. Az ebből fakadó strukturális károk dollár tízmilliárdokban mérhetők.
Az afrikai válság okai tehát messzire nyúlnak és globálisak, akárcsak a következményei. Mennyire erősítheti például mindez a tömeges migrációt, ami 2015-ben egyszer már alaposan felforgatta az európai politikát? Egyáltalán van-e annak érzékelhető hatása Európára, ami a Szaharától délre zajlik?
Ebben a kérdésben tényleg érdemes elválasztani egymástól az észak-afrikai térséget és a Szubszaharát.
Az éhezők nem fognak eljönni Afrikából, két okból sem. Egyrészt meghalnak útközben, másrészt nem rendelkeznek azokkal az anyagi forrásokkal, hogy az embercsempészek áthozzák őket egy több ezer kilométeres úton. Az éhínség is okoz migrációt, de ezek zömében az országokon, illetve a kontinensen belüli mozgások.
Az emberek próbálnak eljutni az országon belül családtagokhoz, nagyvárosokba, menekülttáborokba, bárhova, ahol valamilyen támogatásban részesülnek, és esélyt kapnak a túlélésre. Itt is megy a számháború, hogy ez vajon hány embert érinthet, de egész biztosan milliós tömegekről beszélünk. Ez közvetlenül nem érezteti a hatását Európában vagy az Öböl-térségben, a válságot okozó regionális instabilitások viszont hosszú távon már ide is átgyűrűznek. Ezt látjuk például Etiópia kapcsán, ahol két éve ismét polgárháború dúl. Ugyan mindkét fél tagadja, de az ENSZ és más szervezetek jelentéseiből látszik, hogy az éhínség felütötte a fejét, és hanyatlik a gazdaság. Ilyenkor eljön az a pont, amikor a középosztály tagjai tömegesen döntenek úgy, hogy legális vagy illegális csatornákon megpróbálnak eljutni valahova. Nekik vannak is ehhez anyagi tartalékaik, általában kapcsolati hálójuk is. Etiópiából egyébként többen mennek az Arab-öböl felé, viszont ők is tudják, hogy a főnyeremény Európa vagy az Egyesült Államok.
Ez tehát a szubszaharai térség. Mit látunk ehhez képest Észak-Afrikában?
Ez a probléma visszanyúlik egészen az arab tavaszig, aminek egyik fő mozgatója a középosztály elszegényedése volt – ezt fejelte meg aztán a Covid és az élelmezési válság. Nemcsak földrajzilag vannak közelebb, de megvannak azok a pénzügyi tartalékok, az a fejenként egy-kétezer dollár, amivel ki tudják fizetni az embercsempészeket. A Líbián keresztül Európa felé induló egyiptomiak száma például jelentősen megnövekedett az elmúlt hónapokban. Azért fontos ezt tudatosítani, mert a percepcióban még mindig az él Afrika kapcsán, hogy a szubszaharai térségből érkeznek a nagy tömegek Európa határaira. A statisztikákból viszont látszik, hogy még mindig az észak-afrikai országok a legnagyobb kibocsátók. Részben azért, mert közel vannak, és van náluk fizetőképes kereslet. Egyelőre nem milliós számokról beszélünk, de az már most látszik, hogy a 2015-ös, másfél milliós migrációs hullám lecsengése óta 2022 lesz az az év, amikor a legtöbb illegális határátlépési kísérletet regisztrálja az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség, a Frontex. És ebben még nincs benne a látencia. Voltunk nemrég Tunéziában, ahonnan szintén nagyon sokan indulnak el Olaszország felé. Az UNHCR helyi képviselője mondta, hogy a tunéziaiak elmondása szerint az átkeléseknek csak a töredékét detektálják, és valójában többszöröse jut át annak, mint akiket látunk a rendszerben.
Az adatokban azok jelennek meg, akiket az átkelés során elkapnak és visszavisznek, vagy akiket az európaiak kimentenek, vagy, akik megérkeznek és beadják a menedékkérelmet. A tunéziaiak azt mondják, ők nem bajlódnak ezzel, mert ha hivatalos úton próbálkoznak, könnyen parkolópályára kerülhetnek. Inkább illegálisan jutnak be Európába, ahol radar alatt tartózkodnak, és az ott élő családtagoktól, ismerősöktől kapnak feketemunkát.
A megoldásról szóló vitákban gyakran esik szó Európán kívüli hotspotokról. Ebben az ügyben történt elmozdulás, vagy megrekedt a retorika szintjén?
Az egész téma szörnyen átpolitizált, de pár dolog világosan kirajzolódni látszik. Az egyik, hogy az európai határvédelmet erősíteni kell, ebben azért konszenzus van, és abban is, hogy alapvetően nem a tüneteket, hanem a probléma gyökereit kellene kezelni a kibocsátó térségekben. Elvileg abban is konszenzus lenne, hogy akik bejutnak az EU területére, és kiderül, hogy semmiféle jogalapjuk nincs menekültstátuszra, azokat haza kellene toloncolni. Utóbbi a rendszer Achilles-sarka, az egész hotspot-történet is ezen a ponton vérzik el. Az Európán kívüli harmadik országokba a sikeres kitoloncolási ráta 19 százalék volt az előző évben, és ez még pár százalékkal vissza is esett az idén.
Miért ilyen alacsony ez a szám?
A tangóhoz két fél kell, és ha a kibocsátó országok blokkolják ezt a folyamatot, akkor semmi nem lesz belőle. Márpedig – néhány kivételtől eltekintve – ők nem érdekeltek abban, hogy a kitoloncolási rendszer hatékonyan működjön. Ez pedig a hotspot-megközelítést is aláássa. 2020 óta az Európai Bizottság asztalán van a migrációs és menekültügyi paktum reformja, ami már valóban abban gondolkodik, hogy a hotspotokat az EU külső határaira kell kihelyezni. Ezt azért söpörte le több tagország, mert a javaslatnak része az is, hogy a hotspotokban kvázi le lenne osztva, melyik tagország hány százalékban végzi el az ott lévők átvilágítását, és folytatja le az eljárást. Ha kiderül, hogy az adott személy nem jogosult menekültstátuszra, akkor őt haza kellene vinni a hotspotból. És ez az, ami nem szokott működni. Csúnyán szólva, ezek az emberek azon állam nyakán maradnának, amely az eljárásokat végzi. Innentől mindegy, hogy valamelyik európai fővárosban vagy a határnál végezzük-e el ezt a folyamatot, a többség, sajnos, itt fog rekedni, így visszatérünk az eredeti problémához.
És ha a hotspotok távolabb lennének Európától?
Voltak erre kisebb próbálkozások, hogy mondjuk a szaharai átkelés előtt, még a Száhelben, például Nigerben, Csádban vagy Maliban hozzák létre ezeket a hotspotokat, ott folytassák le a menekültügyi eljárást. Már csak azért is, mert akkor ezek a szerencsétlenül járt emberek nem kelnek át a sivatagon, ahol egyébként sokkal többen halnak meg, mint a Földközi-tengeren, és nem kelnek át a Földközi-tengeren sem, ahol szintén nagyon sokan vízbe fúlnak. Ezek az országok viszont érhető okokból azt mondták, hogy köszönik szépen, ők nem szeretnének ilyen elfekvő házat, hogy aztán a környékről mindenki hozzájuk menjen. Arról már nem is beszélve, hogy az illegális migráció mekkora üzlet ezekben a régiókban. Dollár- és euró-tízmilliárdokról beszélünk, amiben a rossz nyelvek szerint ezen országok hatóságai, esetleg önkormányzati szereplői is közreműködnek olykor. És itt megint számítanak az arányok: Mali, Burkina Faso és Niger összesített reál GDP-je jelenleg olyan 50 milliárd dollár körül van. Ehhez képest az illegális kereskedelem – aminek jó részét az embercsempészet teszi ki – négy-ötmilliárd körül mozog a becslések szerint. Ez a három ország össztermelésének csaknem 10 százaléka, amiből milliók élnek meg a térségben. Ezt tehát nem lehet egyik pillanatról a másikra felszámolni, mert annak a minimumfeltétele az lenne, hogy hasonló léptékű pénzügyi forrásokat kéne biztosítanunk.
A megoldás a polgárháborúk és egyéb konfliktusok esetében is távolinak tűnik, de sokszor megérteni is nehéz a történéseket, mert hol vallási, etnikai, gazdasági vagy geopolitikai mozgatórugók sejlenek fel.
Ezért sem elég annyit kitűzni célul, hogy akkor számoljuk fel az as-Sabábot, és teremtsünk békét – ami önmagában is azért három Nobel-díjat megérne –, hanem egy hihetetlenül komplex csomaggal kellene föllépnünk. Nem lehetnek tehát illúzióink a helyben segítés kapcsán sem, mert nem fogunk tudni gyorsan hatékony eredményeket elérni. Az elsődleges megoldást valóban a megerősített határőrizetben látom, nem hiszem, hogy ezt rövid távon másképp lehetne kezelni.
A visszatoloncolások rendszerének hatékonyabb működtetése terén mindenképp fejlődnünk kellene. Ebben kicsit olyan finomkodóak vagyunk. Az EU a világ legnagyobb donorja, és összesítve a világ legnagyobb gazdasági térsége, és igenis van helyünk a tárgyalóasztal mellett.
Ehhez képest a politikai nyomásgyakorlásunk jóval visszafogottabb, és sok rossz gyakorlatot látunk. Egész egyszerűen van olyan pont, amikor az EU-nak az asztalra kéne csapnia, és betartatni a jogi kereteket. Mert általában nem az a probléma, hogy ne tudnánk egy chartergépre fölültetni illegálisan itt tartózkodó embereket. Ez úgy szokott kinézni, hogy Németországban összeraknak kétszáz nigériait, akiket hazaszállítanának, majd a nigériai nagykövetség közli, hogy sajnos nem tudják igazolni, hogy ők nigériaiak, így nem tudnak nekik útlevelet adni, ezzel meghiúsul az utazás. Ha az EU ilyenkor azt mondaná, hogy rendben, de akkor fejlesztési támogatásokat fogunk megvonni, hiszen nem tudunk kooperálni ezeken a területeken, lehet, hogy elkezdene jobban működni ez a rendszer. A mézesmadzag és a bot politikáját jobban kell használnia az EU-nak. Nagyon fontos a normatív politika, Európának ragaszkodnia kell az értékeihez, de közben reálpolitikusnak is kell lennünk. Ha az érdekeinket nem tudjuk érvényesíteni, akkor mások fogják a saját érdekeiket rajtunk keresztül használni. Ukrajna kapcsán is felvethető, hogyha az EU kicsit határozottabban lép fel február 24-e előtt, és jóval agilisebben mozog a térségben, akkor talán Moszkva kétszer is meggondolta volna, hogy egy ilyen invázióba belevágjon.
Ha már az érdekeknél tartunk, Afrika ma is terepe a globális nagyhatalmi rivalizálásoknak. Jelen vannak európai országok és Amerika, de évek óta lehet olvasni a kínai befolyásszerzésről, továbbá az oroszok is visszatértek a kontinensre. A Burkina Fasó-i puccs mögött is többen sejtették őket, az Ukrajnában is aktív Wagner-csoport pedig jelen van több országban, bár az orosz állam erre azt mondja, hogy nekik ehhez természetesen semmi közük. Hogy áll a geopolitikai játszma Afrikában, és az ilyen külső beavatkozások mennyiben gerjesztik az amúgy is meglévő konfliktusokat? Vagy van olyan katonai fellépés, ami tényleg a stabilitást segíti?
A katonai dimenzióban összességében nem állunk jól. Gazdaságilag jelentős Európa befolyása, de azért érdemes itt is magunkba nézni: sajnos kétségtelen, hogy az európai szereplők nem mindig a stabilitás irányába dolgoztak bizonyos afrikai konfliktusokban. Líbia példáján ez világosan látszik, ahol Olaszország és Franciaország egymással szemben álló frakciókat támogatott az elmúlt években, elnyújtva ezzel a háborút. Az afrikaiak is látnak a pályán, tehát egy uniós vagy EU-s tagállami diplomatának nehéz úgy normatívan cselekednie, hogy az afrikaiak közben ne vessék fel: ne haragudjatok, de részben miattatok zajlik a fegyveres konfliktus, tehát ne játsszuk meg az emelkedett retorikát.
De azért még mindig azt gondolom, hogy Európa sokkal inkább a megoldás Afrikában, mint mondjuk Oroszország. Ez megint csak összefüggésben van a reálpolitikai érdekekkel: az afrikai instabilitás nem Moszkvának fog gondokat okozni.
Az oroszok ráadásul nagyon jók a narratívaképzésben, a trollkodásban és abban, hogy sokkal nagyobbnak mutassák magukat, mint amilyenek valójában. Oroszország gazdaságilag igazából nem játékos Afrikában, általában az első tíz külső kereskedelmi partner között sem szerepel, és olyan országok előzik meg a listán, mint Svájc, az Emírségek vagy Japán. Ugyanakkor, ha tartós konfliktusgóccá válik egy ország, az Oroszországnak sok esetben lehetőség, mert az európai vállalatok kijönnek, a zavarosban halászó orosz vállalatok meg bemennek. Ez lejátszódott Líbiában, a Közép-afrikai Köztársaságban, most meg épp Maliban zajlik.
Az EU-nak van erre válasza vagy egyáltalán stratégiája ezzel kapcsolatban?
Az EU sokáig tétlenül nézte ezt, az elmúlt egy-két évben kezdtek megjelenni olyan nyilatkozatok, hogy itt geopolitikai verseny zajlik, és nemcsak tagállamoknak, de az EU-nak is reagálnia kell a helyzetre. Az amerikaiak megelőztek ebben minket, de végre az EU-ban is beindult a gondolkodás, csak ugye közben kezelni kellett a Covid-járványt, most energetikai válság van, nagyon kevés figyelem jut Afrikára, egy-egy katonai beavatkozás rengeteg pénzt igényel. És ott a szomorú tény, hogy egy válságot összehasonlíthatatlanul olcsóbb előidézni, mint megoldani. A franciákat gyakorlatilag kidobták Maliból – nem függetlenül a Wagner-csoport színre lépésétől és a kormány előtt elhúzott orosz mézesmadzagtól. Ennek a döntésnek katasztrofális biztonsági hatásai vannak: a Wagner ugyanis – az óriási PR-ja ellenére – nem képes megállítani a dzsihadistákat, olyan helyeket érnek támadások az országban, ahol fél éve még elképzelhetetlen lett volna. A mali kormány ennek ellenére nem akar a franciákkal tárgyalni. Ha pedig egyszer mégis visszamennek a franciák, egy sokkal nagyobb trágyadombot kell majd elhordaniuk, mint amit ott hagytak a kivonuláskor.
Az oroszok szerény gazdasági befolyásához képest komoly érdekérvényesítő képességet jelez, hogy az ENSZ-ben az afrikai országok nem ítélték el egységesen az agressziót?
Ez megint egy bonyolult helyzet, mert az agressziót elítélő közgyűlési szavazásnál azért az afrikai államok több mint fele húzta be az ikszet, tizenheten tartózkodtak, és egyedül Eritreia szavazott az oroszok mellett. Viszont, amikor az Emberi Jogi Tanácsban volt szavazás, ott már jóval megosztottabb volt a mezőny. Az elmúlt év során Maliban, Etiópiában és Kenyában jártam a kontinensen, és megdöbbentő volt látni, hogy az orosz narratíva mennyire átment. Ebben az oroszok tényleg zseniálisak. Ha nem is mondják ki egyértelműen, hogy a Nyugat hibája a háború, mindenhol az kerül elő, hogy a NATO túlterjeszkedett, Oroszország pedig csak reagált a fenyegetésre. Átvették a régi orosz geopolitikai szemléletet, miszerint Ukrajna csak egy szomszédos terület, és mint ilyen, az orosz érdekszférába tartozik. Az nem nagyon merül fel, hogy itt van egy nép, és hogy létezik nemzeti szuverenitás, önrendelkezés, területi integritás. Egy-egy beszélgetés végére látom, hogy megjelennek bennük a kétség első csírái, de elsőre mindig ugyanazt tapasztalom. Talán azért is rezonálnak ezekben az országokban a Nyugat-ellenes orosz propagandára, mert az elmúlt években nagy teret hódított Afrikában az áldozat-narratíva.
Erre van is némi történelmi jogalapjuk.
Abszolút, és véletlenül se szeretném mentegetni a gyarmatosítást, szörnyű dolgokat művelt Afrikában a Nyugat. És ma sem mi vagyunk a Mikulás bácsi, aki mindenhol csak segít a kontinensen, vannak egyenlőtlen gazdasági cserék és egyéb méltánytalanságok. Ennek ellenére is világosan látszik, hogy nagyon kényelmes volt belehelyezkedni ebbe az áldozati pozícióba. Akárcsak a gyarmati múlt, a gazdasági érdekek zöme továbbra is az európai államokhoz köti az afrikai országokat, így jelen van egy nagyon erős Nyugat-ellenes narratíva, ami hol Amerika-ellenes, hol franciaellenes alakot ölt. A bamakói kommunikációban például mindenért a franciák a felelősek. Ha kilyukad az autóm gumija, vagy ha épp nem esik az eső, arról is a franciák tehetnek. És itt megint nem arról van szó, hogy a franciák a jó fejek-e vagy sem, hanem, hogy ez egy teljesen irracionális, érzelmi alapú megközelítés, amivel ezek a válságok sajnos nem fognak közelebb kerülni a megoldáshoz. Az oroszok ezt kiválóan meglovagolják. Esetenként a kínaiak is, de ők kevésbé sikeresek ebben.
Miért nem megy át a kínai narratíva?
Az afrikai országok estek már pofára annyit az utóbbi időben a komplett államokat adósságcsapdába taszító kínai hitelekkel, hogy óvatosak legyenek. Az oroszok igazából most térnek vissza a kontinensre húsz-harminc év hiátus után, a messziről jött ember pedig azt mond, amit akar. Még olyan országokban is megszépültek az emlékek, mint Etiópia, ahol szörnyű dolgokat műveltek az oroszok a szovjet időkben, most pedig végtelenül naiv várakozásokkal fordulnak feléjük. Decemberben arról áradoztak nekem Maliban a helyi középosztály képviselői, hogy milyen rendesek ezek az oroszok. Mondtam, hogy nálunk is itt voltak negyvenegynéhány évet, és nem biztos, hogy mindig ennyire örülnek majd annak, hogy ők itt vannak. A Wagner-csoport azóta több falut kiirtott, a terrortámadások ennek ellenére nem visszaszorultak, hanem nőttek az országban. Maliban most kezdenek gondolkodni azon, hogy jó-e ez nekik, csak, ugye, megint könnyebb volt megvenni a csomagot, mint visszaküldeni. A Wagnert nem biztos, hogy olyan könnyű kitenni az országból.
Zárásként térjünk vissza az élelmezési válsághoz. Az ENSZ állítólag heteken belül hivatalosan bejelentheti, hogy éhínség van. Hozhat-e ez bármi változást a gyakorlatban? Mi az egyáltalán, amit most tehetnének a nemzetközi szereplők azért, hogy enyhítsék a válságot?
Az a borzasztó az éhínségben, hogy a hivatalos bejelentés már mindig csak egy megkésett technikai lépés. Az élelmezés bizonytalanságának öt kategóriája van, aminek a végén van az éhínség. Ezt akkor rendelik el a nemzetközi szervezetek, amikor tízezer lakosra vetítve napi két ember meghal az éhezés miatt. Ez tehát egy rettentően technokrata megközelítés, aminek megvan ugyan a maga funkciója, de gyakorlati jelentősége nincs, hiszen az éhínség már most is bőven tart. És hogy mit lehet tenni? Keveset, ami ugyanakkor nagyon sokat érhet: minél több pénzadományt kell küldeni, mert a nemzetközi szervezetek is a felborult globális élelmiszerpiacon vásárolnak gabonát, amit aztán eljuttatnak az éhezőkhöz.
