A neve Berger. Sam Berger.
Csak ennyit tudott. Meg azt, hogy ki kell jutnia innen.
Hogy menekülnie kell.
Meglátta a tükörképét.
Fölemelte a jobb kezét, majd két ujját kinyújtva dupla csövű revolvert formált.
És főbe lőtte magát.
Kint, az ablak előtt fehér volt minden. Hófehér.
Sima volt a végtelenbe nyúló, vastag hótakaró, amely szántóföldet, vagy talán mezőt leplezett. Berger egyszer csak mozgást észlelt a távolban, ott, ahova még épp ellátott. Ha nagyon meresztette a szemét, azt is ki tudta venni, hogy a hómező szélén mozgó, tégla alakú micsoda nem más, mint egy busz.
Oda kell hát eljutnia!
Mert ott út vezet! Út, amelyen kijuthat, elmenekülhet innen!
Először fordult elő, hogy nem zárták be a szobáját. A legjobbkor, az ebéd utáni pihenő idején osont ki a konyhába, ahol tudomása szerint még nem járt.
A konyhások már mindent előkészítettek a délutáni kávézáshoz. A zsúrkocsin ott voltak a termoszok, meg a nagy tányér fóliába csomagolt fahéjas tekercs. A kocsi melletti fogason fehér köpenyek lógtak.
Berger ismét kinézett az ablakon. Ezúttal közel hajolt az üveghez, így arcába csapott a hideg. Aztán végignézett magán. A nadrágja alól, amely máskor, máshol joggingalsónak is elment volna, kikandikált a csupasz lábfeje. Gyorsan megmozgatta a lábujjait, amelyek mintha maguktól döbbentek volna rá, hogy cipő nélkül nem ér el az útig.
De tudta, hogy muszáj kijutnia innen, muszáj elmenekülnie. Már túl régóta volt itt.
Túl régóta volt távol.
A konyhába kilépve a főfolyosóra nyíló ajtó mögül kiáltásokat hallott. Az ajtó még csukva volt, de Berger tudta, hogy aligha marad úgy sokáig.
Lekapta a zsúrkocsi melletti fogasról mind a három fehér köpenyt, és a másik ajtóhoz sietett. Sajogtak a megnyomorított lábujjai, de azzal vigasztalta magát, hogy így legalább biztosan nem lankad majd az ébersége.
Magára kapott egy köpenyt, majd még egyet. A harmadikat is fölvette volna, de akkor már nagyon közelről hallatszott a kiabálás. Óvatosan lenyomta a kilincset, és kisurrant az oldalfolyosóra. Finoman betette maga mögött az ajtót, és már hallotta is, hogy a másikat, a főfolyosóra nyílót, föltépik. Futásnak eredt a sötét folyosón, és menet közben bújt bele a harmadik köpenybe. A csizmában nem futott olyan könnyedén, mint máskor, a mozgása inkább egy őrült otromba trappolását idézte.
Mint máskor? Itt nincs olyan, hogy „máskor”! Könnyed futás pedig pláne nincs. Mintha egy ürességtől kongó, kifehérített világban ébredt volna.
Ahol nincs támpont, nincs jelzőtábla, nincs semmi.
Mindaz, amit emléknek hitt, csak a lelke fantomfájása. Eltűnt minden, megfosztották mindenétől. Az agya mintha tudatosan törölte volna a múlt nyomait.
De a teraszajtóra még emlékezett. Sőt a résre is, amelyen át hideghullám zúdult a sötét folyosó utolsó méterére.
Berger kinyitotta az ajtót. A terasz jó nagy volt, sőt irdatlan nagy, már-már királyi palotához illő, de a havat csak az ajtó környékén, egy csikkekkel teleszórt kis négyzeten takarították el.
De mintha korábban már leszokott volna a dohányzásról, nem?
A kis négyzeten kívül mindenütt tömör hótakaró borította a teraszt. Jó egy méter vastag volt, legalábbis az ajtó közelében, aztán meredeken, lépcsőzetesen nőtt, és az ajtótól hat méterre lévő korlátnál kisebb fennsíkot képezett. Berger nem tudta, mekkora mélység tátong a korlát alatt.
Nem tudta, milyen mélyen van a mező, amelyen át eljuthat az útig.
A menekülő útvonal.
Nekivágott a mély hónak, amely olyan tömör volt és kemény, hogy még a három számmal kisebb gumicsizmája alatt sem szakadt be. Csak a vége felé adta meg magát, így Bergernek a korlát közelében minden lépésért meg kellett küzdenie. Pont abban a pillanatban ért oda, amikor a teraszajtónál felharsantak a hangok.
A mező jó öt méterrel a korlát alatt terült el. Bergernek úgy tűnt, hogy ott mélyebb a hó, mint fönt, a teraszon. Aztán eszébe jutott, hogy ha ugyanolyan kemény, könnyen eltörheti a lábát. De nem volt más opció.
Hátra sem nézve vetette át a korláton az egyik, majd a másik lábát. Körülötte bizarr, hófehér szárnyként verdesett a három köpeny.
Berger belesüppedt a hóba. Majd hirtelen fölpattant, megvetette a lábát, és bőszen köpködte a szájából, fújta az orrából a havat, sőt egy keveset ki is hányt. Aztán futásnak eredt a mezőn. Elindult az út felé, de kínos lassúsággal haladt, mintha futóhomokban vergődne.
Úgy tíz méter után hátrapillantott. Két zömök férfi állt a terasz korlátjánál. Őt bámulták a magasból. Aztán eltűntek.
Berger ment tovább. A hó tömör is volt, meg porózus is, így könnyedén tudott gázolni benne, viszont folyton belesüppedt a lába. Ádáz csatát vívott az elemekkel, így a hideggel is. Három fehér köpeny ide vagy oda, iszonyatosan fázott.
Ráadásul megint eleredt a hó. Nagy pelyhekben hullt a sötétülő égből. Már bealkonyult, amikor Berger fülét megütötte egy másik hang, amely nem a saját szaggatott szuszogása volt. Megállt, fölnézett az égre, az arcát, mint valami szakadozott maszk, ellepték a hópihék. Lélegzet-visszafojtva fülelt.
És kémlelte a tájat.
A napnyugta utáni gyér fényben, mintha mozgott volna valami a távolban. Egy idő után fölsejlett az alakja is. Egy téglatest úszott a nagy fehérségben.
Berger nekilódult, de a lendülettől mindjárt meg is botlott, és hiába próbált egyensúlyozni, hanyatt vágódott. A két lába a hóba fúródott, nem tudott fölállni. Az arcára hulló hópihék könnybe borították a szemét.
Tényleg nem tudott fölállni.
Aztán valahogy mégis előásta a mélyen rejlő, mákszemnyire összezsugorodott, legvégső erőtartalékát. Nagyot ordított, és köpenyszárnyaival csapkodva le magáról a havat felegyenesedett. Mint egy elbukott, majd poraiból föltámadt hóangyal.
Nyomult tovább. A közeledő busz oldalát belepte a szélfútta hó, az ablakaiból csak kis darabkák látszódtak. A nagy téglaforma jármű reflektora két bivalyerős fénycsóvát vetített az útra, és egyre hangosabb lett a dízelmotor moraja.
A szabadság meglepő, valószínűtlen hangja.
Berger már látta a kanyargós utat is, amely szinte belesüppedt a határtalan fehérségbe. Futásnak eredt, végre tudott futni, a hó nem jelentett többé akadályt. Még tíz méter választotta el az úttól. Térdre esett, majd fölpattant. Már majdnem odaért a busz. Berger vadul hadonászott a két karjával. Az nem létezik, hogy a sofőr nem lát meg egy ilyen csillogó porhóaurába burkolt, hófehér szárnyú, különös lényt!
Futott és integetett tovább, összeszedte a maradék erejét, és átugrotta az árkot. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy elkapta a buszsofőr tekintetét.
Berger fölemelte a kezét, és a busz oldalára tapadt hóba mélyesztette az ujjait, mintha így megállíthatná a ki tudja, hány tonnás monstrumot. De a busz tovarobogott, és amikor a következő kanyarba ért, Berger tisztán látta az oldalán az öt girbegurba csíkot.
Bámulta a fagyos jobb kezét, a vérző ujjait, de nem érzett semmit. Az égvilágon semmit. Térdre rogyott. Még kiáltani sem volt ereje.
A távolba vesző busz áthatolhatatlan, kavargó hófelhővel búcsúzott. Aztán lassanként az is eloszlott.
A fehér ködben szép fokozatosan kirajzolódott egy alak. Egy mozgó alak, amely szemmel láthatóan Berger felé tartott. Sőt nem is egy alak, hanem kettő. Két zömök férfi. Az egyik még most is integetett a busznak, hogy menjen csak, mintha kizökkent volna az idő.
Az utolsó dolog, amit hallott, a szakadó hó süvítése volt.
Arne Dahl: Hajsza
Fordította: Szieberth Ádám
Animus, 2021
