Valami mennyei illata van ennek az ételnek! – mondom elragadtatva Madame Doumergue-nak, aki tálcával a kezében áll az ajtónk előtt. „A rákszósz benne a lényeg” – magyarázza. Abban főnek meg és nyílnak ki a kagylók. „Rákszósz?” – kérdezem.
Nem olyan bonyolult, maga is meg tudná csinálni. Fűszeres pácban megpárolja a rákocskák levágott fejét, átpasszírozza, jó sűrű lesz, utána jöhet bele a konyak, meggyújtja, ugye, lángol egy kicsit, aztán meg a sáfrány megadja a színét.
Nyelek egy nagyot. „Remélem, ízleni fog maguknak, fogyasszák egészséggel” – mondja, és megy a dolgára. A lépcsőről még visszaszól: „holnapra jó lesz egy nagy csirkesaláta, pálmaszívvel?”
Ez a hétköznapi epizód Montpellier-ben, az ismert dél-francia város egyik négyszáz éves épületében zajlik, a harmadik emeleten, ahol jómagam átmenetileg lakom, Madame Doumergue pedig alattunk él a másodikon, szóval pillanatnyilag szomszédok vagyunk. A Madame-nak keresztneve is van, Marie-Louise-nak hívják, de valahogy nem szereti, ha így szólítják. Bizalmaskodónak tartja.
Tipikus francia, vidéki stílusú kosztja van, jó tápláló. Mivel saját magán kívül nemigen lenne kire főzni, így a harmadik emeleti tetőtér lakói lettek a kezdvezményezettjei, egyedülálló és élő nők, jellemzően művészek, illetve diákok, roppant elfoglaltak, és a Madame szerint fogalmuk sincs a rendes étkezésről. Egyikük történetesen a közeli családtagom, az unokahúgom, akit rendszeresen látogatok, és ilyen alkalmakkor én is bekerülök a pártfogoltak körébe. Ahová bárki bekerülhet, aki hosszabb-rövidebb ideig barátként vagy hozzátartozóként, a tetőtéri lakások egyikében vendégeskedik.
Nem megbízásból és végképp nem ellenszolgáltatásért csinálja. A felajánlott pénzt határozottan, sőt, sértődötten utasítja vissza, na jó, olykor rá lehet tukmálni egy-egy doboznyi gyümölcsöt vagy egy darab tőkehúst, de ez minden. Azt mondja, nem ő tesz gesztust, hanem neki tesznek szívességet. Bele is halna, ha nem így lenne. Végül is a jó szomszédoknak törődniük kell egymással, nem igaz?
Előfordult már, hogy pár napig, egy hétig abbahagyta, pontosabban abbahagyatták vele, mert ezt az intenzitású és értékű ellátást sokszor elfogadni is nehéz, néha még, lássuk be, terhes is egy kicsit. Így aztán újra helyreállt a rend: előző nap gondosan megtervezett ételsor, levánszorgás a másodikról, piac, bolt, halaskofa, majd fel, a fene megette ezeket a magas lépcsőket, lefőz. Egyszóval magához tér. Dominika, a lengyel operaénekesnő csak vega ételeket fogyaszt, neki külön készít valamit, a többi mindenevő, hála istennek. És a többfogásos menüsor az előételtől a sajtig, profin csomagolva, melegen tartva, fogyasztásra készen egy tálcán landol a szomszédok ajtajának küszöbe előtt.
A Madame, bár ötven éve itt él a városban, ugyanabban a lakásban éppen a kiterjedt, történelmi központ kellős közepén, nem nagyon ismeri Montpellier-t. Pedig igazán varázsos hely, színtiszta reneszánsz meg középkori, kanyargós utcákkal, tizenhatodik-tizenhetedik századi, sárgás homokkő-paloták sorával, árkádokkal, furcsa kis sikátorokkal, amelyekben el lehet az embernek veszni, a szűk passzázsokból meglepetésszerűen kiöblösödő terecskékkel, amelyek fölé egy-egy hatalmas, fehér törzsű platánfa borul, körben pedig ódon templomok és lakóépületek magasodnak. Sokadszorra is megunhatatlan és megszokhatatlan a szépsége. Akárhol is bolyongunk benne, ez a város sokszáz éves történelmet, kultúrát és egyben vérbeli, délszaki bohémiát lélegez ki és be.
Doumergue asszony azt mondja, hogy fiatalabb korában járt ugyan az itteni Szent Péter-bazilikában, még azt is tudja, hogy iszonyú régi, igen, látta azokat a szabálytalan kőtömbökből álló monstre falakat és a tornyot is, hogyne, persze, emlékszik, de hát kiesik a piac felé vezető útból, úgyhogy tíz–húsz éve nem került már arrafelé. Ki a fenének van ideje csavarogni a városban? Elég neki a Szent Rókus-templom, azt minden pillanatban láthatja, ha kinéz a konyhaablakon, ki se kell mozdulnia itthonról, mert hát, ugye, itt magasodik éppen az ő terén. És Rókus aztán minden helyi lakoshoz közel áll, ő is szereti, becsüli, végül is a város szülötte ez a nagy gyógyító szent, áldja meg az isten, mindenki tudja, hogy miatta lett itt az a híres orvosi egyetem már nyolcszáz vagy hányszáz éve, és ő nagyon büszke rá, hogy még ma is működik, oda mindenképpen el kell mennem. Nézzem meg helyette is.
Egyébként hallja, hogy holnap kirándulni készülünk a tengerhez, akkor talán nem csinál meleg ebédet, viszont lesüthet pár palacsintát, jól jön az úton, mit szólunk hozzá? És másnap reggel átnyújt kettőnknek harminc darab palacsintát. Nem is tudna kevesebbet csinálni. Rugalmas, szinte művészi vékonyságú tészta, tökéletes, mint minden, amit ez az asszony készít, még a flamingóknak is jut belőlük, megkínáljuk őket pár csipettel, amikor elkarikázunk mellettük a tengerparti úton.
A Madame nem jár étterembe. Soha nem is járt. Ezzel a szokásával erőteljesen eltér az átlag franciáktól, akik délidőben, az egytől háromig tartó, komótos munkahelyi ebédszünet alatt megtöltik Montpellier összes vendéglőjét és bárját, pedig azokból, egymás hegyén-hátán több száz is van ebben a kis városban. Ülnek a tereken, a platánfák alatt vagy az árnyas sikátorokban elhelyezett asztaloknál, és szertartásosan végigeszik a többfogásos, napközbeni menüjüket. Ilyenkor evőeszközöktől zörög, emberi hangoktól zümmög, tányértól csörömpöl az egész város. Ez este nyolctól megismétlődik. Hát még csak az hiányozna! Megint csak azt tudja mondani: neki soha nem volt ideje lófrálni, sétafikálni vagy étterembe beülni.
Merthogy Doumergue asszony egész életében pék volt. Naponta 17 órákat dolgozott a két boulangerie-ben, azaz a családi üzletben, amit üzemeltetett. Ezek a pékségek sem voltak messze: száz–százötven méterre a lakásától. Jóformán csak aludni szaladt haza, abból is elég volt neki 3–4 óra. Akkor még ott volt a két gyerek meg az ura, az egy nagy mafla volt szegény, isten nyugosztalja, mert bárki bármikor becsaphatta, olyan ember volt, hogy hagyta magát. Nem baj, itt volt ő helyette is! És nem csak kenyeret sütöttek, nem ám! Süteményeket meg falatkás tálakat is készített, céges fogadásokra, családi bulikra, saját recept szerint, amiért hosszú sorokban álltak a vevők a boltjai előtt. Pedig pék, az sok van Franciaországban, itt Montpellier-ben is. De ő volt köztük a legjobb! A legjobbnak lenni: ebben a kérdésben a Madame mindig is kérlelhetetlen maradt. Micsoda? Hogy ő a boltban vegye meg a pálmaszív salátához vagy a halhoz való majonézt? Nehogy már! Ha egyszer arra vetemedne, netán kényszerülne, hogy üzletben vásároljon készételt, az olyan rendkívüli esemény lenne, hogy még az újságok is megírnák. Azt a két péküzemet is kérlelhetetlen erővel vitte, kemény üzletasszony módjára, másképp nem is ment volna.
Mikor Chiara, az olasz egyiptológus lány elköltözött a házból, két hétig egyfolytában siratta, szinte gyászolt. Annyira hiányzott neki ez a teremtés, de hát ilyen az élet. Hát, most nemrég jött helyette Dominika.
A Madame-nak van egy ikernővére is, Yvonne. Egypetéjűek, tökéletesen összetéveszthetők, mint két tojás, még a nett frizurájuk is azonos. Távol élnek egymástól, de a két nyári hónapot mindig együtt töltik a közös kis tengerparti kis lakásukban, Frotignanban, ami úgy húszpercnyi vonatútra esik Montpellier-től. Yvonne valaha butikoknak bedolgozó varrónő volt, közben tizenöt éven át az alzheimeres férjét gondozta. De ez is már régen történt.
Két, összesen 180 éves, teljesen egyforma hölgy.
Ebben a tengerparti lakásban most éppen buli zajlik. Női buli. Itt vagyunk náluk, mind a három városi szomszédja. Nem valami luxushely ez, inkább amolyan szűkös kis panellakás az első emeleten: icipici közös háló, éppen-éppen egy ágy fér el benne, amin a nővérek osztoznak, kicsike konyha-nappali meg egy erkély, ami egyenesen a tengerre néz. Láthatólag jól vannak itt együtt, bár a plázsra nem járnak ki, mit csináljon ott két kilencven éves öregasszony?
Hát, ők szépen kitalálták, mit csináljanak álló nyáron át. Főznek meg varrnak meg bontanak. Utána meg varrnak, bontanak és főznek. Mert főzni Yvonne is tud és szeret, valamint a Madame is tud varrni. Patchwork takarókat készítenek közösen, azzal az összesen két szemükkel. A Madame semmit sem lát a jobbal, Yvonne meg vak a balra. Kettejüknek együtt viszont prímán működik a dolog. Mikor a mű kész, akkor felbontják, és aztán más dizájnban varrják össze megint. Közben pedig remekül szórakoznak és rengeteget nevetnek.
Most éppen persze nem „patchworkölnek”, hanem tálalnak. Az erkélyen terítettek. Napokig készültek erre a lakodalmi menüket is megszégyenítő ebédre, összesen tíz fogás. A sült aranydurbincsok éjjel még lubickoltak a tengerben, hajnalban a parton vásárolták őket egyenesen a halászoktól, hogy friss legyen. De van marokkói kolbász is karottás krumplipürével, rántott csirke, polipsaláta és így tovább. Meg palacsinta – irdatlan mennyiségben. Félvakon, négy rossz lábon csoszogva készítették ezt a monstre ételsort, el nem tudom képzelni, hogyan.
Isszuk a bort, alattunk kéklik a Földközi-tenger, a hegedűművész unokahúgom Vivaldit játszik, az operaénekes lányt, Dominikát sem kell sokáig győzködni, gyönyörű mezzoszoprán hangján elénekel néhány Chopin-dalt lengyelül, majd néhány áriát olaszul. Odalent tapsolnak a halászok, idefent a nővérek boldogan átölelik a művészeket, és láthatólag odavannak a megtiszteltetéstől.
Az élet szép, nektek magyarázzam?
