Kollégája túrta elő egy újságíró nagyapjának náci múltját

– Halló!

Vártam, amíg megérik bennem a bizonyosság arra, hogy valóban meg akarok szólalni.

– Halló, tessék!

Nem mentette el a számom. Tekintve az előéletünket, ez jól jelzi, mennyire átmeneti minden egy újságíró életében, és minden csak addig tart, amíg a sztori él és lélegzik.

– Hahó, van ott valaki? Hallom, hogy szuszogsz, öcsém, szóval meg is szólalhatnál!

– Tomi? – megköszörültem a torkom. – Dani vagyok. Csend. Hosszú, átható, ragadós némaság.

– Danny? Szevasz. Mizu?

Zavart lett a hangja. Nem tudtam, ő írta-e a cikket, vagy csak asszisztált hozzá, de ha a sztori az övé volt, kétlem, hogy átengedte másnak. Egy újságíró önzőbb ennél, ha kisajátíthatja a dicsőséget, meg fogja tenni. Persze biztosan akadnak kivételek, de engem rövid és annál sikertelenebb pályafutásom során mindvégig elkerültek.

– Meghívnálak egy kávéra – mondtam, és úgy tűnik, kevés mondattal lephettem volna meg ennél is jobban. Gyanakvó szünet következett, bizonyára mérlegelte, mit akarhatok tőle, vajon a cikk miatt orrba vágom-e, ha összefutunk valahol egy Andrássy úti kávézó teraszán, ha pedig nem, vajon milyen hátsó szándékkal kereshettem meg, szívességet akarok-e kérni, és ha igen, vajon nem egyszerűbb-e kapásból telefonon nemet mondania, mint kínosan feszelegni egy pavilon alatt és egy gőzölgő kávé fölött.

– És milyen ügyben?

A leginkább járható és legkevésbé göröngyös útnak az igazság tűnt.

– Információt szeretnék kérni a nagyapámról.

– Hogy te kérsz információt róla? Tőlem?

– Így van. Nem sokat tudok az öregről, többek közt azt sem tudtam, amit leírtál az újságban.

– Na, ne bassz ki velem – nevetett, de a zavarodottsága nem oldódott fel.

– Nem baszok.

– Azt akarod mondani, hogy nem tudtál arról, amit leírt az a cikk? – Az a cikk, nem pedig az ő cikke; jellemző játszmák egy túlságosan is ismerős közegből.

– Azt.

Sóhaj.

– Rendben. Nem tudom, mi ez az egész, de érdekel – mondta végül a hangjában cinkos mosollyal.

Egy apró kávézóban találkoztunk a Teréz körúton délelőtt tizenegykor, nem messze az Oktogontól. A semleges közeg, a színtelen utca semmi újdonságot nem tartogatott a kipufogógőzön, a kebabos büfék és gyorséttermek húsbűzén túl. A fantáziám most kaleidoszkópszerű kavalkádba fordult, ahogy a 6-os villamoson zötykölődtem az izzadságszagú térben, mások kipárolgásainak savanykás felhőjében. Annyi ember állt körülöttem, mindegyikük egy önálló családtörténet, felmenők egész hadának meghosszabbítása, akik mind jókor és jó helyen voltak, hogy ők egyáltalán megszülethettek. Tudják vajon ezek az emberek, milyen kevésen múlt az életük? A tény, hogy ugyanazt a poshadt levegőt lélegezhetik a villamos csuklójában, mint én, csupán beláthatatlan nüanszok következménye, és vajon hányuknak fordul meg a fejében, hogy megkérdezze, ki tehet az egészről?

Az élet törvényszerűségeibe vetett hit foglyai vagyunk. Minden ebből táplálkozik: a születés, a gyerekkori félelmek és felfedezések, a felnőtté válás struktúrája, ami csupán észrevétlen apróságokban változik, ahogy egyik generáció a másikba fordul; a gyerekvállalás, a munka, a család, aztán az elmúlás, és végül a halál. Mind-mind törvényszerű folyamatok, melyből lehetetlen kilépni, de ha
valamilyen véletlen folytán mégis sikerül, sem érsz el vele semmit, mert az út végén ugyanaz vár, mint azt, aki nem lázadt a szabályok ellen. Márpedig nagyapám a legnagyobb lázadónak tűnt, erőszaktevőnek, aki kihasználta a háború által meglazított erkölcsi kereteket, aki engedett olyan vágyaknak, melyeket szinte biztosan elfojt, ha a világ nem fordul ki a sarkaiból, és aki romokban hagyott egy családot, melynek még következő generációja – jelesül jómagam – is nyögi az örökségét. Izgalmasnak tűnt egy ilyen vad útkereső unokájának lenni.
Hasonlóságokat véltem felfedezni kettőnkben. Az erőszak nem érdekelt – talán igaza van apámnak, túl régen történt –, de az útja, mely odavezetett, annál inkább.

Ismeretlenül is tiszteltem őt annyira, hogy ne akarjak a sorsára jutni, ehhez viszont válaszok kellettek.

Tamás oldalát fúrta a kíváncsiság, a telefonját nyomkodva már a kávézó teraszán üldögélt, mikor megérkeztem, és rendeltem egy kávét.

– Bocs a cikkért – mondta, mikor megkaptuk a rendelést. – Semmi személyes, de azt hiszem, ezt tudod. Csak munka.

Ócska dumának tűnt, és az is volt. Felesleges mentegetőzés. Meg akartam ütni, pedig mit tehetett ő róla? Fogaskerék volt a média gigászi gépezetében, és talán még mindig az apja teljesíthetetlen elvárásai miatti frusztráltság hajtotta előre. Gyűlöltem ott és abban a pillanatban, pedig nem tehetett róla, hogy csak egy szerencsétlen vak idióta, aki nem sejti, hogy tizenkét év múlva eladósodva veti majd le magát a Dunába az Erzsébet hídról télvíz idején.

– Nem tesz semmit. Sőt, szívességet tettél vele – feleltem. Nem hazudtam, bár akkor még nem teljesen éreztem így.

– Mesélj nekem erről az egészről! Hogy lehet az, hogy egy cikkből kell megtudnod, mi történt a nagyapáddal?

– Ez bonyolult.

– Egyszerűsítsd le! – mondta. Sós mogyorót rágcsált, még meg sem rágta az egyiket, már tette a szájába a következőt, és zsíros-sós ujjaival fogta meg gin-tonikos poharát, amiben a tört jég lágyan koccant egymásnak, és esélye sem volt, hogy megolvadjon. Már rendelte is a következőt.

– Bonyolult család a miénk. Nagyapám afféle fekete bárány, ritkán esik szó róla.

– Aha.

Az utcát kémlelte, unta a válaszomat. Meg akartam ütni.

– Az érdekel, ami kimaradt a cikkből! – mondtam. – Minden, amit nem írtál meg, vagy ami szerinted nem volt elég érdekes.

– Minden benne van – tette fel védekezőn a kezét.

– Ugyan már! Tudom, hogy megy ez. Minden sztori hosszabb annál, mint amit elmesélnek.

– Hidd csak el! Ebben ennyi volt.

– Ez a Gálik Béla láthatóan imádott mesélni, és kilencvenkét éves létére elég színesen és részletesen. Már-már túl részletesen, nem gondolod?

– Mire akarsz kilyukadni? Hogy kiszíneztem a sztorit?

Ha tudta volna, mennyire szánalmasnak látom, ahogy erőlködve igyekszik kimutatni az önérzetét.

– Leszarom, hogy kiszínezted-e! – feleltem, közelebb húztam a székem, és az asztalra könyököltem. Végre komolyan beszéltünk. – Ahogy magasról leszarom azt is, hányan kattintottak rá. A teljes történet érdekel, amit elmesélt! Minden részlet, minden apróság.

A homlokán ráncokba szaladt a bőr.

– Téged aztán komolyan érdekel a dolog! – kiitta a poharát, és intett a pincérnek, hogy kér még egyet, és hogy töltse meg a mogyorós tálat is. A homlokát verejtékcseppek pettyezték, izzadt a fehér lenvászon ingében, mint egy ló, pedig a légkondi ontotta ránk a hideget, és kereszthuzat járt a helyiségben. – Egyvalamit árulj el nekem. Neked mi ebben az üzlet?

– Üzlet?

– Manapság minden üzlet. A munka, a házasság, a politika, az újságírás, a család. Minden csupán üzlet, cserekereskedelem, ha így jobban tetszik. Neked ebben mi az üzlet?

– Semmi. Nincs üzlet. Csak tudni akarom az igazat. Meg akarok bizonyosodni róla.

– És mihez kezdenél az igazsággal?

– Hogy érted?

– Azt reméled, hogy az igazság majd változtat valamin? Hogy jobbá teszi a dolgokat?

– Nincs bennem naivitás. Nem remélek tőle semmit, pusztán csak tudnom kell.

Tamás kérdése telitalálat: mit remélek az igazságtól? Tán azt, hogy visszapörgeti az idő kerekét a gyerekkoromba, apám pedig felismeri, hogy elhibázta, amit elhibázott, a kapcsolatunkat pedig majd új utakra tereli a felismerése? Hogy az új utakon anyámmal boldogan élnek, aki emiatt nem válik láncdohányossá, és nem hal meg öt éven belül tüdőrákban? Vagy még visszább utazunk az időgéppel, és nagyapám tudtára hozzuk, hogy a család szent és sérthetetlen, és kizárólag akkor működőképes, ha jelen vagy a szeretteid életében, és megsebezni egy cseperedő fiú lelkét azzal, hogy elhagyod, és visszatérsz hozzá, aztán újra elhagyod, és újra visszatérsz hozzá, hogy iszol, hogy kiszámíthatatlan vagy, az bizony megmásíthatatlan gaztett, a csorbát kiköszörülni pedig egy örökkévalóság is kevés?

A válasz ott volt, mélyen megbújt a tudatalattimban, de sem Tamásnak, sem magamnak nem lettem volna képes megfogalmazni. Évek teltek el, és már lezárult életemnek e szakasza, amikor rájöttem, hogy a családom életvonalát érintő igazság a saját, világban elfoglalt helyemet segít letisztázni, megadja a koordinátáimat az élet labirintusában, és amint megtudod, hol állsz abban az adott pillanatban, az segít, hogy a következőben új célt és új irányt jelölj ki. Olykor ezek a dolgok észrevétlenül is megtörténnek, de kell egy katalizátor, mely előremozdítja őket.

– Az én tapasztalatom az, hogy a családot érintő kérdésekben nincsenek jó válaszok – jegyezte meg Tamás.

– Ebben egyetértünk.

– Egyezzünk meg valamiben.

– Tehát minden üzlet, igaz?

– A világ nem változik – vonta meg a vállát.

– Mire gondoltál?

– Segítek neked, de ha megtudsz valami érdekeset, tájékoztatsz róla. Bár leszarod a statisztikákat, ahogy régen is, az a hitlerjugendes cikk a hét legolvasottabbja volt, több kattintást kapott, mint az ügynöklistákról szóló pár évvel ezelőtt. Hasonló kategória, de simán levert bármilyen, a magyarok érzékeny múltjában vájkáló írást. Ha megcsiklandozod a nagy magyar történelmi önérzetet, ez a vége. Ráadásul azóta több megkeresést kaptunk történészektől, akik további adalékokkal szolgálhatnak a témában. Talán kisül belőle egy cikksorozat, még nem tudom. Van benne potenciál, érdemes folytatni.

– Tehát nem ez volt az utolsó cikk a témában – erősítettem meg.

– Arra mérget vehetsz. Figyelj, már több hete kint van, minden lap átvette, és bár nyilván nem zavarja majd fel úgy az állóvizet, mint tette volna 10-20 évvel ezelőtt, de azóta további tizenkét megkeresést kaptunk olyanoktól, akiknek szintén akadnak hitlerjugendes felmenőik.

– Van, aki jelentkezik erre?

– Miért ne? Hetven év telt el, a szégyenérzet elévül, és nem öröklődik, másrészt, ezek a szerencsétlen srácok kényszer hatására tették, amit tettek.

– Ennek a Gáliknak az elbeszélésében nem úgy tűnt.

– Nem az erőszakra gondolok, hanem a tagságra a háború végén. Ez kiváló szociológiai tanulmány. Gondolj bele, lehet, hogy ez a Gálik, vagy nagyapád sem lett volna képes ilyesmit tenni, ha nincs a háború. Csendesen leélték volna az életüket, és kész. De a háború fellazította az erkölcsi és etikai kereteket, és pár tizenéves hülyegyereknek olyan tág szabadságérzetet adott, hogy a végén már ők maguk sem tudták, mit tehetnek meg, és mit nem. Szerintem ez a cikk erről szól, nem feltétlenül az erőszakról.

Ismertem Tamást. Kiválóan értett a szavakhoz, sokkal jobban, mint én, de azt is tudtam, mikor kezd üres magyarázkodásba. Addig-addig forgatta az igazságot, amíg úgy nem festett, ahogy ő látni akarta, akkor is, ha annak már köze sem volt a tényekhez. Egy cikk értelmezési köre egyébként is folyton téma volt a Tükör szerkesztőségében. Az újságírás egykor az egyszerűségre és a tényszerűségre törekedett, a tájékoztatás tisztaságára. Fair játszma volt riporter és olvasó közt, de egy megfelelő nagyságú politikai gépezet mindig képes alternatív valóságok létrehozására, melyben a szabályokat soha nem a tisztesség, hanem a piaci verseny és a politikai ideológiák írják. A Tükörnél mindig arra kértek – mit kértek, utasítottak – minket, hogy minden egyes sztorit több nézőpontból ragadjunk meg.

Tamás volt benne a legjobb, nagyapám története pedig jó példa erre. A felszínen csak céltalan erőszak, alatta azonban megbújik a náci propagandagépezet népbutító manipulációja, no meg a háború pszichológiai és társadalomszociológiai hatása.

Laikusként azt kell mondjam, mestermunka. Az is, ahogy próbál meggyőzni róla, hogy ne lássak át a szitán.

– Most feloldozást akarsz adni nekik? – kérdeztem, és kiittam a kávémat.

– Ez nem a megbocsátásról szól, hanem az emlékezésről, és nem is baj, ha ezt az emberek pofájába dörgöljük. A világ ma már azon az erkölcsi színvonalon sem áll, mint 1945-ben, mégis a sok álszent fasz, aki ginát tesz a lányok italába az A38-on, aztán hazaérve kábultan hülyére keféli őket, azt mondja, micsoda dolog, hogy magyar tinédzserek nácinak álltak. Nagyapád története emlékezteti rá az olvasókat, hogy az ember alapvetően nem változik, és talán felnyitja a szemeket.

– Tehát az efféle történetek valamilyen kollektív népnevelésre használhatók?

– Talán nem így látod?

– Szerintem az a korosztály, akinek oda kellene figyelnie erre, pont magasról leszarja a híreket, sőt csoda, ha olvasni tud.

Elnevette magát.

– Nem sokra tartod az embereket, igaz?

– Nem adtak rá okot. Ugyanakkor tudom, hogy mennek a dolgok errefelé. Bármit is akar közölni a cikk a háborúról meg a nácikról, a felszínen csak egy dolgot közöl: erőszakot. És az a réteg, amelyet te annyira nevelni akarsz, és amely szerintem még olvasni is nehezen tud, kizárólag ennyit lát majd belőle.

– Ha így van, miattuk igazán nem kell aggódnod. Arról a rétegről beszélünk, amelyik ahhoz sem elég intelligens, hogy meghámozza a banánt, mielőtt megeszi.

– Hadd kérdezzek valamit, te írtad a cikket? – váltottam témát.

– Azt hittem, ez egyértelmű – sértődés bujkált a hangjában, de tudtam, hogy csak játszik.

– A szerző megjelölése nélkül nehéz megállapítani.

– Azt mondtad, pontosan tudod, hogy működnek a dolgok. Hány cikket írtál a Tükörnél, ahol nem jelent meg a neved? Na ugye.

– Reménykedek a változásban.

– Ebben az országban? Régen nem tűntél ennyire naivnak.

– Te írod a következő cikket is?

Lesütötte a szemét, bosszúsnak látszott.

– Nem tudom. A szerkesztőtől függ. A névtelenség előnye, hogy személy szerint téged nem mocskol az, akinek a tyúkszemére lépsz, a hátránya pedig, hogy bármikor pótolható vagy. De minek magyarázom épp neked, hisz ugye pontosan tudod, hogy működnek a dolgok.

– Mikor jelenik meg?

– Nem tudom. Napokon belül, heteken belül, ki tudja. Nincs pontos ütemterv.

De ez nem is számít. Megkapod tőlem Gálik Béla címét, és javaslom, igyekezz. Nem olyan fitt az öregember, mint gondolnád – kézbe vette a telefonját, bepötyögött egy címet, és átküldte. A zsebemben tartott mobil megrezzent. – Mondd, hogy újságíró vagy. Valamikor ő is az volt, tudtad?

Az órájára nézett, aztán felpattant, mint akinek sürgős dolga van, és nem ért volna rá meginni hétköznap délelőtt fél tizenkettőkor három gin-tonikot levegővétel nélkül.

– A vendégem voltál – mondta, és péppé gyűrt bankjegyeket húzott elő a nadrágja zsebéből. – Ó, és érdemes lenne megkeresned nagyapád kiadóját is. Sosem lehet tudni.

– Miféle kiadóját?

A keze, benne a gyűrött bankjegyekkel, megdermedt a levegőben. A zakóját igazgatva folytatta.

– Ó, több felfedeznivalód lesz, mint gondolnád – mosolygott. – Kis kiadó, Solar Libris, a Ferdinánd hídnál van az irodájuk, főleg szakirodalommal meg természettudománnyal foglalkoznak. Állami kézben van, több tankönyv kiadási jogát nyerte el tavaly. Mondd, hogy riporter vagy, de mondhatod az igazat is. Erre a történetre ők is vevők lesznek. Na, mennem kell!

Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, magamra hagyott. Az autók és az elsuhanó villamostest légáramot kavart, ami megrezegtette a pénzgalacsinokat, mintha mágia táncoltatná őket. A pincér megkérdezte, kérek-e még valamit, de a hangja, mintha üvegfal mögül szólt vagy a víz alól bugyborékolt volna fel, elhalt, mielőtt igazán erőre kaphatott volna, halvány volt, mint a múltból felrévedő alakok, akik nem hagynak magukra, míg alaposan meg nem ismered őket.

 

Kovács Krisztián: Hiányzó történetek

Európa Könyvkiadó, 2022