A vészkorszak legsötétebb hónapjaiban Budapesten egyetlen helyről sem lehetett elmondani, hogy a zsidóknak teljes biztonságot nyújtott volna, veszély azonban nem csak rájuk, hanem az őket bújtató magyarokra, illetve külföldiekre is leselkedett – ilyen volt az eseményeket megelőző két évtizedben vívómesterként és fagylaltárusként is ismertté vált Francesco Tirelli (1898–1954) is, akit tucatnyi ember életének megmentéséért 2008-ban a nem zsidóknak adható legmagasabb izraeli kitüntetéssel, a Világ Igaza címmel ismertek el, június 21-én pedig a Rottenbiller utca 66. kapuja mellett egy táblával is emléket állítottak a viharos életű olasznak.
Az erzsébetvárosi önkormányzat által már közel két éve tervezte kihelyezni a háromnyelvű táblát – erre mostanáig a koronavírus-járvány miatt nem kerülhetett sor –, amelyen két, keresztbe tett párbajtőr, illetve egy fagylalt képe alatt a következő felirat olvasható:
Élete kockáztatásával bújtatott üldözött
zsidó családokat 1944–1945 telén Budapesten
e helyen állott fagylaltüzletében.
Emlékéből fakadjon áldás!
De hogyan került a férfi a magyar fővárosba, és mi köti össze a fagylaltot a vívással? Erre a kérdésre tíz évvel ezelőtt még nem létezett egyértelmű válasz, Angiolino Catellani 2014-ben, majd Dombi Gábor 2020-ban publikált tanulmánya, illetve a legnagyobb hazai online sajtóarchívum, az Arcanum Digitális Tudománytár adatainak összefésülésével egy bonyolult, meglepő fordulatokkal teli életút rajzolódik ki.
Az alig ötezres észak-olasz városban, Campagnola Emiliában született Tirelli 1920 körül költözhetett Velencébe, ahol a következő évben feleségül vette Angela Giupponit, akitől három gyermeke született. Őket hátrahagyva a Nápolyból induló, korábban olasz katonai bajnokságon is győztes vívómesterrel, a nápolyi fasiszta kör vívómestereként működő Mario Sinisalcóval együtt 1926-ban jutott el Budapestre, ahol azonnal kamatoztatta a vívótehetségét: a jórészt zsidók által alapított MTK-hoz kötődő, de attól függetlenül működő Fodor Károly-féle iskola, majd Italo Santelli vívóakadémiájának tanára lett, olyan, később világhírűvé vált bajnokok mellett küzdve, mint a felrobbant Margit hídon életét vesztő Kabos Endre, vagy épp a munkaszolgálaton, máig tisztázatlan körülmények közt elhunyt Petschauer Attila.
A Blaha Lujza térre néző, Erzsébet körút 1. első emeletén 1933-ig működő hatalmas teremben – ahol estélyeket és hangversenyeket is tartottak – tanító és edző Tirelli 1927-ben és 1928-ban számos magyarországi versenyen is feltűnt, ügyessége mellett azonban temperamentuma miatt is ismertté vált, így talán ez is szerepet játszott abban, hogy 1929-ben, a nyári holtszezonra már nem hosszabbították meg a szerződését.
Az ekkorra a budapesti olasz fasiszták szervezetének tagjává váló, vívómesteri címet is szerző férfi persze nem esett kétségbe, hiszen a fővárosban épp fellángoló olasz fagylaltlázat meglovagolva megnyitotta az első helyét, ahol olcsó, de jó minőségű krémes fagylaltot árult.
Az év egy részében pedig továbbra is oktatta a fiatal vívókat – 1930 októberében például a kolozsvári zsidók Haggibor Sportegyesülete szerződtette –, versenyeken azonban egyre kevesebbszer tűnt fel.
Idejének ezután egyre nagyobb részét emésztette fel a fagylaltgyártás, illetve a versenyidőszakokban való edzősködés, az üzlet azonban minden bizonnyal nem ment túl jól, hiszen 1935-ben újra a Santelli-iskola munkatársaként dolgozott, miközben az adóhátralékkal rendelkezők listáján is feltűnt.
A harmincas évek második felében Esztergomban, Debrecenben és Nyíregyházán is hosszabb-rövidebb életű fagyizót nyitó Tirellit a háború közeledtével olaszsága, illetve a fasiszta körben való korábbi tagsága ellenére is rányomták a zsidóbélyeget – a rövid ideig otthonát jelentő szabolcsi nagyvárosban az utcán zsidózták le, amire ő jó érzékkel a sajtóban válaszolt:
A férfi a háború alatt is folytatta a fagylaltgyártást, az átütő üzleti siker azonban továbbra is elmaradt, hiszen a Pénzügyi Közlönyben 1942-ben cukorral való visszaélés miatt bukkant fel a neve.
Tirelli 1943. április 1-jén vált a Rottenbiller utca 66. alatti üzlet bérlőjévé, a következő évben pedig a város több másik pontja mellett itt is zsidókat bújtatott, sőt, hamis papírokat is szerzett nekik: a Jad Vasemhez eljuttatott, a Világ Igaza elismerést alátámasztó visszaemlékezések, illetve a kutatások szerint a pincében egy Csehszlovákiából menekült család, illetve számos magyar is megbújt, akik ágy helyett a korábban alapanyagokkal teli emeletes polcokat használták.
A Mayer Péterként született izraeli kémiaprofesszor, Jichak Meir visszaemlékezéseiben arról ír, hogy az olasz őt egy bujkáló zsidó család Jókai téri lakásától vezette a rejtekhelyre, ahol újra együtt lehetett két hónapja nem látott szüleivel.
A férfi hozzátette: az 1945 januárjában már huszonkét embernek biztonságos rejtekhelyet adó – hiszen ki keresne zsidókat egy olasznál? – pincét minden nap meglátogató Tirelli a széklettel és vizelettel teli vödrök tartalmát személyes bosszúként egészen az Oktogonig vitte, ami 1936-tól a háború végéig az olasz diktátor, Benito Mussolini nevét viselte.
A Vörös Hadsereg bevonulása után a fagylaltárus valószínűleg egy pillanatra sem gondolt arra, hogy visszatér Olaszországba, hiszen 1946 áprilisában a Bartók Béla út 6.-ban újra üzletet nyitott, 1947-ben pedig kávémérési engedélyt kért a hatóságoktól, hogy egész évben nyitva tarthasson. Ezt rövidesen meg is kapta, a bolt azonban – talán a Rákosi-kor hozta változások miatt – sosem bővült az új profillal. Gazdája 1950-ben Magyarországot is végleg elhagyta: előbb Olaszországba, majd Svájcba költözött.
Utolsó hazai nyoma egy 1950 januárjában született okirat, amivel ma is álló Verpeléti (ma Karinthy Frigyes) utca 15. alatti otthonának eladását egy másik emberre bízta.
Élete utolsó éveiről semmit sem tudunk, halála körülményeiről pedig még kevesebbet: 1954-ben óracsempészésért tartóztatták le Svájcban – a genfi vámigazgatóság csapott le rá –, majd fogdába került. Rövidesen a cellája padlóján találtak rá:
A hivatalos anyakönyvi kivonat szerint a halál oka a férfi szívbetegsége volt, ez azonban teljesen szembement a koponyatörésről írt korábbi diagnózissal. Vizsgálat indult tehát az ügyben, hiszen felmerült a rendőri brutalitás gyanúja.
A nyomozás két évvel később, 1956-ban hozott csak eredményt:
Az ügy további részleteinek leírása talán ma is egy svájci irattár mélyén lapul, és megtalálásra vár, a lényegen mindez azonban semmit sem változtat, hiszen Tirelli a róla szóló történetek, illetve a sajtóban feltűnt rövid tudósítások ellenére a XX. század legsötétebb hónapjaiban a jó oldalon állt, és sokak életét mentette meg.
