Az elmúlt évtizedekben a világ számtalan városának kellett megküzdenie a háború utáni helyreállítás nehézségeivel, a munkához pedig szakemberek ezreinek szoros összefogására, illetve hosszú évekre, sőt, évtizedre volt szükség. Ez a jövő vár a február vége óta dúló háború után Ukrajnára is, ahol az orosz célpontok közt nemcsak katonai létesítmények, vagy harci alakulatok, de lakóházak, illetve értékes, sokszor történelmi épületek is nagy számban szerepelnek, sőt, sokszor komplett városok, vagy városrészek váltak porrá.
A pusztítás pontos mértéke egyelőre nem ismert, Olekszandr Tkacsenko ukrán kulturális miniszter június 3-án tartott sajtótájékoztatóján azonban már arról beszélt, hogy a megsemmisült műemlékek száma eléri a 370-et. Ennek felét a politikus szerint a különféle felekezetek templomai adják, így Tkacsenko az ukrán nemzeti örökség tudatos rombolásával vádolta meg Oroszországot, sőt, felhívta a figyelmet néhány konkrét példára, köztük a költő-filozófus-zeneszerző Hrihorij Szkovoroda (1722–1794) Harkiv megyében, némi túlzással a semmi közepén – két szántóföldön – álló múzeumára, aminek XVIII. századi épületét még május elején találta el egy orosz rakéta.
Az ottani infrastruktúra olyan, hogy erősen akarni kellett, hogy eltalálják ezt a kis épületet
– fogalmazott.
The Holy Mountains Lavra of the Holy Dormition and Sviatohirsk Lavra, built in 1527, were severely damaged on March 12 after Russian airstrike. pic.twitter.com/6hzzedmtPg
— Tim (@TimLeBerre) March 13, 2022
A hétről hétre egyre hosszabbá váló veszteséglistán ennél régebbi, illetve nem csak kultúr-, de építészettörténeti szempontból is fontos épületek is szerepelnek, így az 1990 óta a UNESCO világörökségi listáján szereplő, XI. században alapított kijevi barlangkolostor, illetve a modern építészet fontos úttörője, a harkivi Derzsprom-irodaház (1928), amelyekben orosz légicsapások okoztak súlyos sérüléseket.
A fegyverek, illetve a katonák persze nem csak itt, de az ország legkülönbözőbb részein okoztak komoly károkat: XIX. századi ortodox fatemplomok váltak egy rakás színes léccé, Csernyihivnek a történelmi belvárosa alakult rommezővé, múzeumok féltve őrzött kincsei tűntek el, emellett pedig kétezer éves, földből emelt sírhalmok (kurgán) is súlyos sérüléseket szenvedtek – az akár tizenöt méterrel a környezetük fölé növő sírokat az orosz tüzérség használta, hogy jobb szögből tüzelhessenek.
A legerősebb epizódot egyértelműen Mariupol ostroma tartogatta, ahol a légierő nemes egyszerűséggel bombát dobott az ezerháromszáz ember – köztük számos gyerek – által óvóhelyként használt drámaszínházra, annak ellenére, hogy a műholdképek tanúsága szerint az épület mellett nagy betűkkel a következő szó szerepelt:
A támadást legalább hatszázan nem élték túl.
See this red roof?
It’s a drama theater in Mariupol, we called it “the Dram.”
See those little letters on the square? They read “KIDS” in Russian.
That was a message to Russian bomber crews.
But you know what – they bombed the building to ashes anyway.
Because they’re animals. pic.twitter.com/xYOkC7CPm5— Illia Ponomarenko 🇺🇦 (@IAPonomarenko) March 16, 2022
De miért fáj ennyire az embereknek egy-egy épület eltűnése, ha utána építeni lehet egy másikat? – tehetik fel sokan a kérdést. A válasz egyszerű:
A megsemmisülő épületek túlnyomó része persze nem nagy építészettörténeti értékkel bíró, fontos köz- vagy lakóépület, hanem a szocialista blokk-szerte mindenhol nagy számban megtalálható paneltömb volt: az egykori Szovjetunió területén sokszor csak hruscsovka néven emlegetett, különböző magasságú és arcú, előregyártott elemekből épülő óriásokból egyedül a fővárosban, Kijevben 3055-öt találtunk volna a harcok előtt, bennük közel negyedmillió (211 512) lakással, így a szám az ország teljes egészére vetítve nyilvánvalóan milliós nagyságrendű.
Nem tudni, hogy ezekből mennyi vált mostanra használhatatlanná, az elmúlt hónapokban a világsajtót bejáró fotók alapján azonban bátran állítható, hogy százezer feletti azon otthonok száma, amik mostanra helyreállíthatatlan, vagy csak nagy befektetéssel újra lakhatóvá tehető állapotba kerültek.
Ezek eltűnése, vagy legalább időleges hasznosíthatatlansága miatt Ukrajnában nem csak a fegyverek elcsendesedése után, de már most, a határokon kiáramló menekültek száma (ez nemsokára eléri az ötmilliót) ellenére is
De hogyan oldották meg az európai országok a korábbi hasonló helyzeteket? Hogyan tüntethetők el egy háború nyomai? És milyen jövő vár a következő években Ukrajnára? A helyreállítás a háborúk során sokszor már a harcok közben elindul: a front elvonulása után rendszerint megkezdődik a romok eltakarítása, az állva maradt, használható épületek újbóli lakhatóvá tétele, illetve a veszélyessé vált zónák kijelölése. Ez történt május elején Kijev számtalan bomba felrobbanása miatt jórészt újjáépítendő elővárosában, Irpinyben is, ahová alig néhány héttel az oroszok távozása után százhúsz ukrán építész, illetve mérnök érkezett, hogy megkezdjék a munkát, eleget téve Olekszij Kuleba, a kijevi regionális állami közigazgatás vezetője által hozzájuk eljuttatott meghívásának – jelentette be a politikus a Telegramon.
A civilek százainak halálát okozó mészárlást is látott Bucsában is hasonló tempóban indultak el a kezdeti munkák: mindössze négy héttel az oroszok kivonulása után már újra működött a városi piac, rendezték az utakon kialakult problémákat, befoltozva a bombák és rakéták okozta sebeket, sőt, a fővárosba tartó elővárosi vasutat is újra működőképessé tették.
A különböző városokból érkező híradások azóta is érkeznek, de az elnök, Volodimir Zelenszkij is rendszeresen a sajtó elé állt, június 8-án pedig egy, az egész országra nézve fontos bejelentést tett: eszerint miniszterei megkezdték a sérült hőerőművek, kombinált erőművek, illetve kazánházak javítását, hogy időben felkészülhessenek a következő fűtési szezonra.
Ezeket a folyamatokat várostervezők, építészek, illetve a különböző területek szakemberei tartják mozgásban, de a külföldi segítség sem marad el: a Világbank nemrég 1,49 milliárd dolláros segély folyósításáról döntött, amit az ország a szociális dolgozók, illetve a köztisztviselők bérezésére fordíthat. Ezt az összeget a háború alatt, illetve után a világ számos pontjáról érkező segélyek, illetve kölcsönök – ezek az Európai Unióba való sikeres belépést követően akár Brüsszelből is érkezhetnek majd, kedvező feltételekkel – is növelik majd, így a háború lezárása után Ukrajna ideális esetben számos ország segítségével állhat majd újra talpra.
A teendőlista első helyén nyilvánvalóan a legépebben megmaradt lakóházak, valamint a mindennapi élethez szükséges közművek újbóli kiépítése áll. Kérdés persze, hogy a bontásra kijelölt lakóépületek, utcák, vagy épp nagyobb területek helyén a lehető legegyszerűbb módon, olcsón felépíthető társasházak jelennek-e meg, vagy a várostervezőknek is jut majd lehetőség, így
A legfontosabb, hogy az ukránok leküzdjék a mindenkiben élő természetes reflexet, ami azt diktálja, hogy minden épp olyan formában épüljön vissza, ahogyan a háborút megelőzően láthatták az emberek, hiszen a szovjet rendszerű otthonok, illetve a sokszor az ötvenes-hatvanas években tervezett infrastruktúra ma már rég idejétmúlt.
Az újjászülető országban a lakások tulajdonjogának kérdése is megnehezíti majd a hétköznapokhoz való egyszerű visszatérést: az állva maradt otthonok természetesen korábbi gazdáik birtokába jutnak vissza, az újonnan építendők esetében azonban ugyanazzal a problémával kell megküzdeni, ami több európai országnak is fejtörést okozott a második világháború után, hiszen egyszerre kell gyors és minőségi lakások tömegét felépíteni, úgy, hogy a lakbérek, illetve az állam által befektetett összeg is minimális maradjon. Át kell tehát gondolni, hogy
Utóbbi utat választotta a háború után Nyugat-Németország, ami az ötvenes évek közepére államilag szabályozott bérű és minőségű lakások tömegét hozta létre, alacsonyan tartva az árakat. Az ország kormánya a saját tulajdont, illetve az egyéneket kezdte támogatni, főleg családi házakhoz juttatva az embereket – írja Keller Márkus egy, a témát érintő tanulmányában.
A jövőkép történelmi, vagy építészettörténeti értéket képviselő villák, templomok, vagy akár emlékművek esetén sem egyértelmű, hiszen a hosszú évszázadokon át folyamatosan frissített, modernizált vagy átépített struktúráknál át kell gondolni, hogy a legutóbbi, vagy egy azt megelőző állapot visszaidézése lenne-e célszerű.
A második világháború után a szinte teljesen megsemmisült Varsó – a lengyel fővárosnak 92 százaléka vált rommá – az utóbbi utat választotta: az évszázadok óta álló óriások a háborút megelőző évtizedekben született bővítéseit kiradírozták, visszaállítva a klasszicista arcukat. Ezt a városfejlesztők is támogatták, így magasabb épületek visszabontására, valamint teljes utcák klasszicizálására is sor került. A hasonló mértékben elpusztult Gdańsk ennél is drasztikusabb megoldást alkalmazott: a középkori utcaképek visszaállítását tűzték ki célul, számos foghíjon azonban – a rendelkezésre álló leírások hiánya miatt – végül ennél fiatalabb, XVI-XVIII. századi házak másolatai jelentek meg. A munkák komoly mértékű zöldítéssel is jártak, hiszen az udvari szárnyak helyén parkok jöttek létre.
Mindezzel a műemlékvédelem egyik legfontosabb irata, az 1964-ben született Velencei Charta nem értett egyet, hiszen rögzítette:
hozzátéve, hogy bővítéseknek, illetve kiegészítéseknek kizárólag az adott kor jegyeit viselve van helye a városban.
Az egységes történeti utcakép visszaállításának gondolata csak kevés esetben merülhet fel – a nagy mértékű pusztulás néhány kivételtől eltekintve ugyanis főleg sűrűn lakott, modern lakóövezetekben érhető tetten–, a műemlékek, illetve fontos középületek helyreállítása során azonban több út is áll majd a szakemberek előtt.
Az újjáépítések, illetve az azt megelőző tervezés során a keletkezett, illetve a jövőben születő építési törmelék ügye is megoldásra vár: az azbeszttartalmú épületeknél nyilvánvalóan el kell távolítani az egészségre ártalmas anyagokat, a hulladék egy része azonban biztosan újrahasznosítható lesz, és nem válik a két évtized alatt, 75 millió köbméternyi sittből összeállt mesterséges hegy, a berlini Teufelsberg sorsára.
a felhasználási lehetőségek azonban szinte végtelenek, így a hulladék mennyisége is a minimálisra csökkenhet.
A végeredmény persze megjósolhatatatlan, hiszen az ezredforduló óta világszerte egyre erősödő múlt iránti nosztalgia vágya előbb-utóbb itt is rányomhatja majd a bélyegét a munkákra, így Ukrajna a Szovjetunió részévé válás (1920) előtti időszakhoz nyúlhat majd vissza azért, hogy mintákat, ihletet keressen benne.
Az építészetkritikus Wolfgang Pehnt szerint ennek oka egyértelmű, hiszen
A helyreállítások során a lehetőségek száma végtelen, így az átfogó tervek megszületéséig számos vitán kell majd túlesni, az európai országok ugyanebben a helyzetben alkalmazott megoldásai azonban számos utat mutatnak Ukrajnának, hogy kiválaszthassa közülük azt, amelyiket végig akarja járni.
Egy biztos: a projektek felett az ország legjobb szakemberei mellett világszerte elismert tervezők és mérnökök bábáskodnak majd, sőt, a kortárs építészet egyik legtöbbet emlegetett alakja, Sir Norman Foster már áprilisban felajánlotta a segítségét a harkiviaknak, hogy egykori lakóhelyük az irodája, illetve az ENSZ Gazdasági és Társadalmi Tanácsának közös munkájaként a jövő metropoliszává váljon: egy olyan fenntartható okosvárossá, ami a rendelkezésére álló természeti erőforrásokat, így a környéken lévő folyók energiáját is hasznosítja majd.
