A magyar médiában rendre teret kapnak az idősödő, híresnek mondható férfiak háryjánoskodásai a fiatalkori hódításaikról. Az ilyesmit eleve szkepticizmussal kezelik sokan, de nem segít a dolgon, hogy ezek az emberek kényszeresen újra és újra elmondják ezeket a hőstetteket, és minél többször halljuk, érthetően annál kevésbé hisszük el őket. Ilyesmi érzéseket vált ki belőlünk a Clark című sorozat is: minél többször látjuk Clark Olofssont hencegni a hódításaival, a rablásaival, az eszement bulijaival, meg azzal, ahogy rendszeresen hülyét csinál a rendőrségből, sőt, a svéd politikai elitből is, annál inkább az a gyanúnk, hogy ez biztosan nem így történt.
Csakhogy ez találkozik az alkotók szándékaival is – eleve ott van a figyelmeztetés mind a hat epizód elején, hogy „valós események és hazugságok alapján”. A sorozat vállaltan az első svéd celeb-bűnöző, Clark Olofsson szemszögéből meséli el nem mindennapi élettörténetét, de a szándék leplezetlenül az, hogy az eltúlzott történettel valójában megmutassuk a valódi arcát.
Mert ne legyen kétségünk, Clark az a fajta alak, akit messziről elkerülnénk: végletekig önző, erőszakos és önimádó, aki mindenkit csak kihasznál a környezetében, kizárólag az erőből ért, képtelen még a legközelebbi hozzátartozóival is rendes kapcsolatot fenntartani, mellesleg gyenge jellem, aki még maga sem hiszi el az üres fogadkozásait arról, hogy most már tényleg jó útra tér. Olofsson életét végigkíséri a bűnözés: apróbb stiklikkel indul gyerekként, aztán jönnek a lopások, majd a bankrablások, később pedig még drogcsempészet és testi sértés is színesítette a palettát. Könyörtelenül kihasználta a svéd jóléti állam végtelenül liberális büntetés-végrehajtási programja adta lehetőségeket, tizenhétszer szökött meg a börtönből, hogy aztán újra és újra bevigyék a következő ügye miatt.
Clark Olofsson leginkább az 1973-as stockholmi bankrablás miatt vált ismertté: ez volt az az eset, amely azzal került be a kriminalisztika történetébe, hogy a túszok kötődni kezdtek a bankrablókhoz, és utólag nemcsak védték a cselekedeteiket, de nem is akartak tanúskodni ellenük. Olofsson valójában csak belecsöppent ebbe az ügybe, hiszen a bankrablás idején szokás szerint börtönben ült, ám egykori cellatársa követelésére kihozták abban bízva, hogy segít megoldani az ügyet a rendőrségnek. Végül így is történt, de Olofsson szerepe ebben a mai napig nem teljesen egyértelmű, pedig készült az esetről több film is: legutóbb egy kanadai filmben dolgozták fel erősen fikcionalizált formában (Stockholm), Ethan Hawke-kal és Naomi Rapace-szal a főszerepben, és központi helyet kap a Clarkban is, noha itt csak egy, de annál fontosabb állomás Olofsson életében. Ő ugyanis már előtte hírhedt volt Svédországban, és utána is rendszeresen tett azért, hogy írjanak róla a lapok. A sorozat a születésétől a nyolcvanas évek közepéig követi a történetét, de talán nem árulunk el nagy titkot, ha eláruljuk, azóta is folyamatosan összeütközésbe kerül a törvénnyel.
A Clark Olofsson önéletrajzi könyve alapján készült, alkotója pedig Jonas Åkerlund, az ezredforduló egyik legelismertebb videókliprendezője, akinek olyan klasszikusokat köszönhet a poptörténelem, mint a Smack My Bitch Up a Prodigytől, a Ray of Light Madonnától vagy a My Favourite Game a Cardiganstől. Akerlund filmrendezői pályája már jóval csendesebb, viszont a Clarkkal a jelek szerint megkapta a nagy lehetőségét, és nagyrészt élni is tudott vele. A minisorozat igen nagy részben olyan, mint egy gigantikus videóklip, a végletekig kimerített vizuális gegekkel, melyekről egész biztosan lesznek, akik úgy gondolják, ez azért már túlzás. Bár becsületére legyen mondva, Akerlund rögtön az első jelenettel megmutatja, mire számíthatunk, amikor a csecsemő Clarkot az anyja méhében látjuk, már a felnőtt arcával. A sorozat nem fukarkodik a szexszel és a meztelenséggel sem, hiszen Olofsson (Bill Skarsgård) szinte minden szembejövő nőre rámegy, általában sikerrel, bár azt már kezdettől fogva érzékeltetik velünk, hogy azért nem árt mindent elosztani kettővel, és egyértelműen jelzik azt is, maguk a nők nem feltétlenül ugyanúgy élik meg ezeket az együttléteket, mint „a világ leggyorsabb szeretője” gúnynevet kiérdemlő Clark.
A sorozat őrült tempóban száguld át a szexuális forradalom és drogmámor súlyosbította hatvanas éveken, meg az őrületet még inkább fokozó hetveneseken, nem beszélve a kokainmámorban fetrengő nyolcvanas évtizedről, noha addigra kicsit már lassulunk. Minden egyes, igencsak eltúlzott, és emiatt szatirikus hatást keltő jelenet, és az inkább csak karikatúrának, semmint valós embernek ható szereplők fokozzák az érzést, hogy amit itt látunk, az mese. Talán éppen a toxikus maszkulinitás paródiája, mint maga Clark is, aki a barátait folyton megalázza, a nőket csak eszköznek tekinti, és az élet számára a szex, drogok, rockandroll szentháromság minél intenzívebb megélése, bár a rockandrollt a bankrablásra cserélve talán még pontosabb képet kapunk róla. Az esetek itt gyakran sokkal véresebbek és látványosabbak, mint a valóság volt, amely egyfelől passzol az alkotói szándékhoz, másfelől még kevésbé értjük, hogyan úszhatja meg Olofsson az ügyeit nevetséges, egy-két éves börtönbüntetésekkel.
A végére aztán már szabályosan gyűlölni lehet Olofssont az állandó, erőltetett nevetésével, és hogy mindenki hagyja, hogy folyamatosan hülyét csináljon belőle, ekkor azonban a sorozat visszarántja a kormányt, és a végére igyekszik egészen más optikával megmutatni a főhőst. Aki lehet, hogy királynak hiszi magát, de közben végtelenül szánalmas, Åkerlund pedig Clark nyilvánvalóan nárcisztikus személyiségzavarát a traumatikus gyerekkorával, az alkoholista, brutális apjával és a mentálisan instabil anyjával magyarázza meg. Ezzel viszont kicsit szorult helyzetbe navigálja magát, mivel a befejezés mintha megkésve próbálná menteni azt, hogy az előző öt rész – még ha ironikusan is – végig egy erőszakos és jellemtelen bűnöző stiklijeinek az ünnepléséről szól. Ma, amikor egymás után készülnek sorozatok celebbé vált bűnözőkről, a Clark ugyan más stratégiát választ, de elfelejti, hogy nem minden néző vevő az iróniára, ezért biztosan sokan lesznek, akik tényleg a hősüknek tartják majd Olofssont.
Másfelől ez a megoldás végtelenül kockázatos, és néha majdnem szét is esik a sorozat, amely a börtön-szökés-rablás-börtön útvonalat újra és újra bejárva egyre fáradtabbnak hat. Éppen ezért főnyeremény Bill Skarsgård, aki Clark szerepében tényleg egymaga tartja össze a sorozatot, annak ellenére is, hogy rajta kívül nem nagyon van komolyan vehető karakter. Skarsgård ugyanolyan meggyőzően alakítja a tinédzser, szárnyait bontogató Clarkot, mint húsz évvel később az országos hírű bankrablót, és végig uralja a képernyőt.
Egyébként is, a sorozat könnyen nézeti magát, láthatóan nem sajnálta rá a pénzt a Netflix sem, szórakoztató és még a kicsit debil humorán is túl tudjuk tenni magunkat; a zeneválasztás is elkerüli az ilyenkor szokásos, önismétlő csapdákat, miközben nem is akar cool lenni, hanem olyan, korabeli rádiópop gyöngyszemeket ás elő, mint a Sweet korai slágere, a Poppa Joe vagy a svédek jobbára elfeledett europop slágerzenekara, a Secret Service és az Oh Susie. A sorozat néha egészen fura asszociációkat ébreszt (például Clark gyerekkora a Nyár Monikával című Bergman-filmet idézi), máskor nyilvánvalóan kifiguráz híres jeleneteket (mint a feledhető Jailhouse Rock-paródia).
Az tény, hogy a Clark eredeti hangvételű sorozat, amely a hibáival együtt is bőven felette van az átlag netflixes színvonalnak, de annyira elveszett a saját metaábrázolásában, hogy a végére talán már maga sem tudja, mit is akar mondani az emberről, akinek az egész életét végigkíséri a Stockholm-szindróma.
Clark, 2022, 6 epizód, Netflix. 24.hu: 7,5/10
