Eszképizmus deluxe
A Bridgerton (avagy nálunk A Bridgerton család, de már csak a rövidség miatt is maradok az eredetinél) új évadját a bemutatóhoz képest kicsit megkésve néztem csak végig, ám ennél jobban nem is alakulhatott volna a dolog: úgy esett, hogy az évadot éppen a parlamenti választások hétvégéjén tudtam lepörgetni. Egy egyébként is tavaszi fáradtsággal terhelt időszaknak azon a hétvégéjén, amikor az érzésre nagyjából tizennégyezer napja tartó kampány még utoljára összegyűjtötte gyomorforgató húzásokból álló lendületét, és kiokádott magából mindent, ami az utolsó pillanatokban még jól jöhet. Hogy a sorozat miért szólt akkorát a nemzetközi piacon, arról a cikk teljes hosszán át sorolom majd az indokokat, de nálam egészen biztosan azért talált be annyira, mert a lehető legjobbkor kínált lehetőséget kimenekülni a valóságból egy örökké napsütéses, csillogó kelmékkel, mesés kastélyokban tartott fenséges bálokkal és idilli promenádsétákkal tarkított világba.
Márpedig a Bridgerton a látványtervezés, a díszlet, a jelmezek, a frizurák és a sminkek terén alaposan kitett magáért. Nem, nem a korhűségről beszélünk, arról szó sincsen, nem is tettek rá ígéretet – hisz ez nyomokban sem történelem, hanem mese, épp csak sárkányok meg tündérkeresztanyák hiányoznak belőle –, hanem arról, hogy a régenskori Anglia hangulatát a ma embere számára is értelmezhető formában, a képregényfilmek túltolt kontrasztjain nevelkedett szem esztétikájához igazítva sikerült tálalni. A Bridgerton külcsínéért felelős szakemberek a korszakot alapanyagnak tekintve egy színesebb, élesebb, extravagánsabb látványvilágot hoztak létre, mely így a giccs helyett a játékosság felé lépett egyet. A ruhák színkódoltak a karakterek és a családok szerint, és az egészet átlengi a brit gyarmatbirodalom alá tartozó területek, népcsoportok hagyományainak modernizált formájú, visszafogott jelenléte.
Egészséges erotika
A Bridgertont tehát nagyon jó élmény nézni, hiszen minden – az emberek, a tájak, a tárgyak, a terek nyálcsorgatóan gyönyörűek. Persze a sorozat nem működne, ha csupán a szépségre játszana – mert ilyet is láttunk már a kosztümös zsánerben –, és ne lenne mindezek mögött néhány olyan bonyodalom, ami miatt még akkor is tudunk kicsit izgulni, ha tudjuk, az egész világ, amiben mozgunk, óhatatlanul happy endre ítéltetett. A sorozat rajongói nem hitték, hogy valaha túlteszik magukat azon, hogy Regé-Jean Page, mint Basset herceg nem tér vissza a második évadra, ahogy azt sem, hogy a sztori képes lesz felmutatni szexisebb párost, mint ő és a Phoebe Dynevor alakította Daphne Bridgerton – ám a rajongók tévedtek. A második évad egy még jobb kémiájú színészpárost, egy még izgalmasabb karakterpárt Simone Ashley és Jonathan Bailey, mint Kate Sharma és Anthony Bridgerton. Külön is érdekesek, Bailey konkrétan a brit színpadi színjátszásban képzett pedigrés Shakespeare-színész, együtt pedig olyan szinergiák lépnek működésbe, amire ritkán látunk példát. Ráadásul Bailey úgy hozza az elfojtott vágyaiban tobzódó hősszerelmest, hogy egyébként meleg, implicite beintve ezzel a reprezentáció fogalmát kiforgatóknak, akik szerint meleg karaktereket csak meleg, kövér karaktereket csak kövér, a legutóbbi zsibbasztó ötlet szerint zsidó karaktereket pedig csak zsidó színészek játszhassanak el.
Ashley és Bailey kémiája tehát ragyogóan működik, még ha tagadhatatlan is, hogy a forgatókönyv alaposan a kezükre játszik. Az első évaddal szemben ugyanis, amikor a történet középpontjában álló pár viszonylag hamar összejött, hogy aztán a puccos lakhelyük minden elképzelhető pontján üzekedjenek, a második évad történéseinek fókuszában álló párról ez nem mondható el: Kate és Anthony sokáig egyáltalán nem ér egymáshoz, és amikor igen, azok többnyire tökéletesen illemtudó érintések, amelyeket a háttérben dúló viharos, tiltott vonzalom tesz olyan izgalmassá. Nekik is, és nekünk, nézőknek is. Sokkal, sokkal izgalmasabbá és nagyságrendekkel erotikusabbá, mint az epizódonként menetrendszerűen megérkező, hangos szeretkezések tették az első évadban.
Nőkről nőknek női nézőpontból
Ugyan a Bridgerton fő forgatókönyvírója-producere férfi – egészen konkrétan Chris Van Dusen – és az epizódok rendezői között is vannak férfiak, a sorozat mégiscsak Shonda Rhimes műhelyéből, a Shondalandből került ki, és ennek nyomai látszanak is rajta: melodramatikus hajlam, női szemszög. Ez utóbbi különösen érezhető a sorozat tálalásában, fókuszpontjaiban. A közeg persze korántsem nőpárti, hisz mégiscsak a hozománynak nevezett szüzességkereskedelem korában járunk, és, amint a tündérmesék hőskorában, úgy itt is a végső boldogság mégiscsak az áhított férfi feleségévé válás jelenti, ám a rendelkezésre álló kereteket, a nők számára elérhető szerepeket a sorozat több szereplője is erősen feszegeti.
A Bridgerton nőképe nagyon sokféle – már létszámban és fontosságban is a nők vannak túlsúlyban – és nagyon empatikus, nem ábrázolják kevésbé érvényesnek a családanyaságra vágyó nőket az önállóságról álmodozóknál, nem fiúsítják a nőket, nem hallgatják el érzelmességüket, lágyságukat, bölcsességüket, erejüket, harciasságukat, eszüket. Emellett helyet kap a nők egymáshoz fűződő viszonya a rivalizáláson túl is: testvériség, mentorság, igazi barátságok, anya-lánya viszonyok – ezek szintén segítik, hogy ne csupán a férfiakhoz képest legyenek értelmezhetők a nőalakok.
Erősen női szemszöget mutat mindezen túl az is, ahogy a sorozat ábrázol, nem csak az erősen lakberendezés- és divatfókuszú képsorok értelmében, hanem abban is, ahogy a kamera a szereplőket pásztázza. A filmművészet sokat tárgyalt fogalma, a male gaze, avagy férfitekintet helyett itt inkább female gaze-ről, nőtekintetről beszélhetünk sok esetben: több fedetlen vagy közel fedetlen férfitestet látunk, mint nőit, és ahogy látjuk őket, az is a megszokott forró kameraképek női párja. Anthony Bridgerton például kap egy szép Büszkeség és balítélet hommage-t: ahogy ott Mr. Darcy, úgy itt Anthony mártózik meg nem teljesen akaratlagosan egy tó vizében, a testére tapadt fehér ing pedig pont annyit láttat, amennyi már odavonzza a tekinteteket. Enyhe fokú tárgyiasítás, ráadásul olyan elegánsan és ártatlanul, hogy ennyi bőven belefér. Pláne, hogy még az oly sokáig várt szexjelenet is nőpárti.
Nemcsak játék és mese – de igen!
A cikk elején valamennyi szó már esett arról, hogy mennyire kiváló kimenekülést kínál a Bridgerton a realitásból, ám ott a látványról beszéltünk, miközben van itt egy még fontosabb tényező: hogy a Bridgerton világa nemcsak a mi jelenünkhöz képest varázslatos menedék, de még önmagához képest is. Hiszen tudjuk – sokat cikkeztek is róla annak idején az első évad után –, hogy a régenskori brit birodalom nem pont ilyen volt, gondolok itt elsősorban a gyarmatbirodalom lakosainak nem tejfehér bőrű lakosainak integrálására a többségi társadalomba.
A Bridgerton azonban egy Shondaland-sorozat, Shonda Rhimes pedig az egyik leghangosabb – és legeredményesebb – harcosa a mozgóképes produkciók sokszínűségének: így volt ez már A Grace klinikában is, amivel Rhimes letette a névjegyét. Azóta pedig eltelt közel két évtized, folytatódtak az emberi jogi küzdelmek, a mozivásznon és a tévéképernyőkön még sikeresebben, mint bárhol másutt, így nem meglepő, hogy a Bridgertonnál már belefért az, hogy a szereplőgárda a lehető legsokszínűbb legyen, hogy Kate Sheffieldből – ami, ugye, egy tökéletesen „árja” brit név – Kate Sharma legyen, egy indiai származású fiatal nő, akinek a kultúrája része a birodalomnak olyan értelemben is, hogy például a Sharma nővérek nem csak mosogatóként vehetnek részt úri bálokon, hanem úrikisasszonyokként. Hogy ez történelemhamisítás lenne a rosszabbik fajtából, amelyik eltagadná a valóságot, vagy éppenséggel egy párhuzamos valóságról szóló fantázia, arról megoszlanak a vélemények, de Shonda Rhimes munkásságát ismerve nagyobb esély mutatkozik az utóbbira.
Ráadásul ez is a játék, a mese része: hisz ebből az egészből nem igaz semmi, de legfőképpen a Bridgerton-regények lényege, jelesül, hogy felső tízezerbeli brit arisztokraták szerelmi házasságokat kötnek tömegesen, és nem csak véletlenül, de egyenesen anyai javaslatra. Ilyen a világon nem lehetett a családi vagyon féltve őrző, az öröklés rendjét szigorúan, a vagyon növelését még szigorúbban vevő körökben, így aztán a regényeket jegyző Julia Quinn írónőként nyilvánvalóan mesét írt, még ha történelmi romantikus regénynek is nevezte köteteit. Innen nézve miért is kellene a sorozat alkotóinak történelmi hűséget fogadniuk? Amikor ott sem sikerül tartani, ahol megfogadták, gondoljunk vissza a néhány hónapja kijött, rémes Sisi-sorozatra, ami egyértelműen a Bridgertonból kölcsönzött néhány lapot erotika-fronton.
A Bridgerton család (Bridgerton) 2. évad, 2022, 8 epizód, Netflix. 24.hu: 8/10
