Budapest International Documentary Festival
Kultúra

Kína legyőzné Amerikát, de legalább annyira szeretne késsel-villával enni

A kínai álomban rejlő paradoxont járja körül Jessica Kingdon Oscar-shortlistes dokumentumfilmje, az Erőltetett menet: Kína kiütné Amerikát a fogyasztói piac trónjáról, de közben a kínai logót az amerikai álomra ráütve majmolja kedvenc riválisát.

Ötször annyit fogyasztani, mint Amerika – hangzik el néhány újgazdag kínaitól az a bizonyos kínai álom, amelyről a szorgos hangyaként, mókuskerékben dolgozó népet a kommunista pártállam győzködi. Jessica Kingdon új dokumentumfilmje a kínai kapitalizmusban rejlő szürreális ellentmondást mutatja be: hogyan lehet egy 1,4 milliárdos népet arra kondicionálni, hogy a körömszakadtáig végzett munkával majd jól letaszítja a kínai nép a trónról Amerikát, de közben kimondottan vágyódnak minden iránt, ami nyugati – legyen az egy komornyik vagy épp a szabadság.

A kínai álmot Kingdon dédnagyapjának több mint százéves verse foglalja keretbe. A film címe is innen ered, Ascension, azaz Felemelkedés a vers címe, a tartalma pedig tökéletesen rezonál a film üzenetére is:

beledöglünk abba, hogy a csúcsra jussunk, de ott sem vár katarzis.

A kínai születésű, de New Yorkban alkotó Kingdon évek óta tevékenykedik producerként és elsősorban rövid dokumentumfilmek rendezőjeként. 2017-ben robbant be igazán a köztudatba, amikor a Commodity City című rövidfilmjében pazar kompozíciókba rendezte a kínai Yiwuban található piac monoton, zárt világát. Első hosszú dokumentumfilmje, az Erőltetett menet hasonló vonalat követ: Kingdon remek érzékkel állítja nyugtalanító, mégis látványos beállításokba a kínai gyárak legmélyén güriző réteget. Operatőre, Nathan Truesdell kamerájával csak megfigyel, nem kérdez, de a munkások elcsípett félmondataiból így is átjön, hogy

bár egy világ választ el tőlük, egy kínai gyárban egy szexrobot mellbimbójának festése közben is pont ugyanolyan gondolatok járnak a munkától megfáradt agyakban, mint bárkiében egy különösen fárasztó munkanapon.

Michael loccisano / GETTY IMAGES / AFP Jessica Kingdon rendező és operatőre, Nathan Truesdell.

Ezt leszámítva viszont nehéz meglátni bármiben a párhuzamot a kínai munkamorál és az európai közt, főleg, hogy az ezt átitató kínai nacionalizmust is finoman és hangsúlyosan rendszerkritikus szólamok nélkül, de megjeleníti a film. Ne felejtsük el hol járunk – mutat rá erre a néha a falon felsejlő Hszi Csin-ping elnök képe, vagy a jelenet, amikor a piroson átszaladó gyalogosok fotóját azonnal megjeleníti az utcán egy nagy képernyő.

A kínai álmot plakátok és szónokok hirdetik csupa közhellyel, a légy a saját sikered kovácsa-szintű bölcsességek pedig beválnak: az állásbörzék és a munkásokat szállító buszok annak ellenére telnek meg, hogy komoly kikötésekkel toborozzák a hús-vér robotokat. Valósítsd meg az álmod, de azért ne legyél 175 centinél magasabb, tetoválásod se legyen, és a monotonitás legyen a legjobb barátod. Kína hallatán szinte már kötelező jelleggel kacatok tömkelege ugrik be, és az Erőltetett menet meg is mutatja, honnan jönnek: napi tíz-tizenkét órában gyártják a szorgos kis kezek a műanyag karácsonyfákat, szegecselik a farmernadrágok gombját, vagy épp állítják be a gépet, hogy milliméterpontosan hímezze rá a pulcsira a Keep America Great feliratot.

Az Erőltetett menet ezzel együtt nemcsak az erőltetett munkamorálról mesél, hanem a mértéktelen túltermelésről és pazarlásról is. Miért kell a világnak ronda rózsás takarók tömkelege – merül fel az emberben, amikor a másodpercenként nagyjából három ronda rózsás takarót ad ki a gép, a háttérben mégis megy a sürgetés, hogy gyorsabban kéne termelni. Erre egy konferencián a színpadról érkezik a válasz, pontosabban az,

mi is a kínai gazdaság fő motivációja: leverni az Egyesült Államokat a fogyasztói piacról, és legalább ötször annyit fogyasztani, mint az amerikaiak. 

Kingdon filmje azonban nem ragad le a munkásosztály szintjén, nem a gyárban ugyanarra a ritmusra mozgó kezeket, lábakat nézzük másfél órán keresztül, bár komoly hipnotizáló erővel bírnak ezek a képek főleg Dan Deacon remek, a gyári gépek metronómszerű kattogására alapozó zenéjével együtt. Bár létfontosságúak az irgalmatlan tempójú termeléshez a gyárban robotolók, nemcsak a szegények dolgoznak erőltetett menetben, hanem a tehetősebbek is, csak náluk már nem a megélhetés, hanem a még több pénz és a világ utolérése, majd térdre kényszerítése a lényeg.

Kellenek ehhez a vezetők és a szakemberek, akik etikettórára járnak, és a Downton Abbey-t példaként állítva tanulják meg, hogyan legyenek „nyugatiabbak”: hány fogat kivillantva kell szakszerűen mosolyogni egy üzleti találkozón (nyolcat), milyen egy igazi szakmai integetés vagy ölelés. De még ez sem a menet eleje: a film harmadik blokkjában a legtehetősebbeket látjuk, akik komornyikot fogadnak, megtanulnak villával enni, és magukat hazafinak mondják, de elhangzik, mennyire vágyódnak a szabadság után, amelyet számukra Amerika testesít meg.

Nemcsak a futószalag mellett pörögnek magas fordulatszámon a munkások, hanem az okostelefonjaik mellett is – a közösségi oldalakra és az influenszerkedésre építő réteg is fókuszba kerül. A rajongói gazdaság korát éljük, mondja el egy zsúfolt teremnyi embernek – megdöbbentő módon nem tinédzsereknek, hanem középkorú embereknek – egy coach, aki influenszer-tanfolyamot tart nekik. Ő inkább Star Boss-képzőnek nevezi ezt, egy olyan helynek, ahol mindenki magát építi ki márkaként, és ahol a rajongói bázis növelése mindennél fontosabb. Anélkül szerinte legfeljebb rajongók nélküli főnök lehet valaki, de ki akarna az lenni? A tanfolyam végén mindenki felállítja a saját kis ötéves célját, röpködnek a dollármilliók, de azt a férfit is nevetve tapsolja a csoport, aki azzal áll elő, hogy szeretné halálra dolgozni magát.

A film remek párhuzamot von a között, hogy nincs sok különbség a gyárban zacskókba pakolgatni a termékeket, és legalább ilyen feszített tempóban reklámozni cipőt vagy parfümöt. Az ilyen pillanatok miatt végig hihetetlenül bizarr, amit látunk, Kingdon jó érzékkel válogatja a már-már karikatúraszerű momentumokat, ám azokat mégsem figurázza ki, hanem teljesen természetesen simítja be őket a kínai társadalom bemutatásába. Ennek egyik legjobb, és már tényleg vicces példája a szexbabagyár, ahol teljes természetességgel bütykölik a dolgozók a nagymellű szilikonbábukat, amelyből szintén ipari mennyiséget gyártanak le.

Szeretem a céget, és még jobban szeretem a karrieremet, a sorsom a cég kezében, dicsőségem a cégtől függ

– kántálják egy céges felvonuláson egy vállalat munkatársai, majd katonai egyenruhában masíroznak, hogy kiderüljön: nem sztártestőröket nevelnek itt éppen, hanem egy légkondicionálókat gyártó cég dolgozóit. Az elsőre totális agymosásnak tűnő jelenetek kiemelkedően fontosak abban, hogy a film ne ítélkezni akarjon a sajátos kínai vállalati kultúra felett, hanem így segítsen megértetni a nézővel, mennyire zsigerien más a hozzáállása a munkához ezeknek az embereknek. Ebben pedig Kingdon filmje kiemelkedő, nem véletlenül nyűgözte le a Tribeca Filmfesztivál zsűrijét, ahol a legjobb dokumentumfilm és dokumentumfilmes rendező díját is neki, illetve filmjének ítélték, de más fesztiválokon is gyűjtögeti a díjakat, sőt, az Oscar szűkített listájába is bekerült.

Erőltetett menet (Ascension), 2021, 96 perc. A filmet január 29-ig országszerte több moziban vetítik a Budapest International Documentary Festival programjában.

Vedd kézbe a 24.hu legemlékezetesebb tartalmait!
Izgalmas arcok, kihagyhatatlan történetek
Keresd az újságárusoknál, vagy rendeld meg az mc.hu/riporter oldalon!
Megrendelem

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.