Az embertelenség feneketlen verme
Minden háború embertelen, a modern háborúk különösen azok. A modern haditechnika személytelenné tette a gyilkolást a hadviselésben, és hatalmasra megnövelte az áldozatok számát, ugyanakkor a vérontás mind jobban kiterjedt a polgári lakosságra is. Az 1914–1918-as Nagy Háború példák sokaságával mutatta be ezeket a jellemzőket.
Ennek a példátlan pokolra szállásnak a feltételei már régen értek a nemzetiségi és osztálygyűlölet, szélsőséges rasszizmus, paranoiás antiszemitizmus és fanatikus nacionalizmus dúlta Európában, és csak idő kérdése volt, mikor következik be a kataklizma. Gyűlölettől hajtva, és az ellenség megsemmisítésére – nemcsak a legyőzésére – törekedve hadba lépni biztos receptet jelentett a humanitás összes alapelvének sárba tiprására. Nagyjából így alakult a helyzet a keleti fronton küzdő katonatömegek esetében – Nyugat-Európában jóval kevésbé. A totális háború volt a halálos elegynek az a szükséges alkotóeleme, amellyel a fenti gyilkosan éles antagonizmusokat tényleges tömeggyilkosságokká lehetett alakítani, emberi ésszel alig elképzelhető nagyságrendben.
A harcmezőn folyó öldöklés minden háborúban hajlamos öntörvényűvé válni, ez alól a második világháború sem jelentett kivételt. A nyugat-európai és észak-afrikai hadjáratokban azonban viszonylag hagyományos keretek között vívták meg a harcot. Kelet-Európában azonban más volt a helyzet, ott minden képzeletet felülmúló mértékben jellemezte a hadviselést a kegyetlenség, az érzéketlenség és az emberélet értékének teljes semmibevétele. Ott a fegyveres küzdelem a „fajok háborújának” részét képezte, ami egyenesen következett Németország nemzetiszocialista vezetésének a gyarmati jellegű hódítást és a faji alapú tisztogatást egyszerre célnak kitűző stratégiájából.
Az ennek következtében kialakuló, nemcsak a harcoló katonákat, hanem a polgári lakosságot is elnyelő földi pokol elsődlegesen ideológiai okokból jött létre.
A lengyelországi, majd a keleti hadjárat alatt a polgári lakossággal szemben alkalmazott terror, a civilek tömeges gyilkolása ezt kezdettől fogva világosan megmutatta. Az ideológia elsődlegességét egyértelműsítette az is, hogy a szélsőséges erőszak megszámlálhatatlan áldozata közül a zsidókat jelölték ki arra az üldöztetésre, amely aztán átfogó, jelentős erőket mozgósító népirtássá alakult.
Az ideológia mindazonáltal kéz a kézben járt a gazdasági kényszerekkel. Magában Németországban ez már napnál világosabban kiderült az 1939-ben indított, úgynevezett „eutanázia program” (T4) keretében. Ennek céljául elsődlegesen a „fajilag degenerált elemek” kiirtását tűzték ki, vagyis az eugenetika (fajegészségtan) egyik alapelvét igyekeztek megvalósítani. Hitler korábban leszögezte, minden ilyen jellegű lépéssel célszerű megvárni a háborút. 1939 októberében visszakeltezte szeptember 1-jére az „eutanázia program” már aláírt, titkos engedélyező iratát, ami egyértelműen jelzi, hogy a háború kezdetét tartotta a megfelelő pillanatnak az élethez való jogot – mint az alapvető emberi jogok egyikét – ennyire lényegébe gázolóan sértő tett elkövetésére. A „programot” ugyanígy, titokban, 1941 augusztusában állították le, miután kiszivárgott a híre, és a münsteri püspök, Clemens August Graf von Galen, nyilvánosan leleplezte.
Az 1941. augusztusi „leállító parancs” azonban semmi esetre sem jelentette azt, hogy ezzel lezárult a „haszontalan” elmebetegek kiirtásának folyamata, csak áthelyezték a koncentrációs táborok titkos világába. Az „eutanázia” jellegű emberirtás áldozatainak teljes száma végül meghaladta a 200 000 főt. Orvosok és ápolónők nagy számban, aktív bűnrészesként vettek részt betegeik előre megfontolt meggyilkolásában. Bár az elmebetegek megsemmisítését ideológiai alapon végezték, gazdasági szempontokat is ki akartak elégíteni vele: megtakarításokat eszközöltek azoknak a „kiküszöbölésével”, akiknek az életét az illetékesek „haszontalannak” ítélték. Precíz számítások készültek az így elérhető megtakarításokról. „Az elmebetegek tehertételt jelentenek az államnak”, fogalmazta meg az ausztriai Linz közelében található Hartheim-kastélyban működő elmegyógyintézet vezetője.
A zsidók elleni genocídium felé vezető lépésekhez szintén kapcsolódott jelentős gazdasági összetevő is. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a megszállt területeken a zsidókkal szemben alkalmazott tömeges „tisztogatások”, amit a nácik kezdettől magától értetődőnek tekintettek, nem valósítható meg gyorsan, a Lengyelországban felállított gettók rendkívül jövedelmező vállalkozásokká váltak a német megszállók számára. Ennek következtében a gettók irányítói közül néhányan, amikor elérkezett a zsidók halálba deportálásának ideje, nem akarták hagyni, hogy bezárják „az ő gettójukat”. De mi történt a munkaképtelen zsidókkal? A német Biztonsági Szolgálat (SD) parancsnoka Posenben, Nyugat-Lengyelország Németországba annektált részén, már 1941 júliusában azt javasolta: mivel „többé nem lehetséges az összes zsidót élelmezni”, ideje elgondolkozni „a munkára nem fogható zsidók elintézésén valamilyen gyorsan működő megoldással”.
Később, amikor már milliós tömegben gyilkolták a zsidókat, a legnagyobb náci koncentrációs táborban, a Lengyelország egy másik részén, a felső-sziléziai Auschwitzban létesített táborban a népirtást kombinálták az ipari profittermeléssel. A hatalmas komplexumhoz huszonnyolc altábor tartozott, ahol 40 000 fogoly kényszermunkájára épített ipari üzemek működtek, amelyek összesen kb. 30 millió márka profitot termeltek a német államnak. Amikor a foglyok már nem tudtak dolgozni, gázkamrába küldték őket. A német vezetők hódításról és megszállásról vallott nézeteiben az ideológia szorosan összefonódott a gazdasággal. Parancsolóan szükséges volt gondoskodni a német lakosság élelmezéséről. Az 1916–1917-es „fehérrépa tél” jelentős szerepet játszott a német harci morál megtörésében az első világháború alatt. Ilyesmi nem történhetett meg még egyszer! Lényegtelennek tekintették, hogy Európa többi része éhezik.
Halálozási számuk elérte a napi 6000 főt. A német kézre került 5,7 millió hadifogoly közül 3,3 millió halt szörnyű halált az éhezés és az alultápláltsággal járó betegségek miatt, vagy fagyott halálra. Ugyanakkor Németország a megszállt Európából elszállította a megtermelt gabona 20, a zsiradékok 25 és a hús majdnem 30 százalékát.
Hitvány minőségben és elégtelen mennyiségben, de végül mégis juttattak élelmet a szovjet foglyoknak, ugyanis a náci vezetők lassan ráébredtek, micsoda abszurdum táborokban halálra éheztetni a hadifoglyokat, amikor a haditermelés mind sürgetőbben igényli a munkaerőt. A szovjet foglyok többsége ezzel együtt nem élte túl a fogságot. A zsidók esetében nyilvánvalóan ellentmondás feszült a között, hogy fél Európán át szállítják őket legyilkolásuk színhelyére, és a között, hogy a Német Birodalom közben akut munkaerőhiánnyal küszködik. Ennek ellenére ebben az ügyben az ideológia egyértelműen megőrizte elsőbbségét.
Lengyelországot a németek a megszállás kezdetétől ideológiájuk kísérleti terepének használták. A meghódított ország nyugati részeit – Nyugat-Poroszországot, a Posen-központú tartományt (amelynek ekkor a Reichsgau Wartheland nevet adták, a régió folyója után) és Felső-Sziléziát – annektálták a Reichbe, amivel nemcsak visszaszerezték, hanem jelentősen meg is növelték azt a területet, amely az első világháború előtt Poroszország részét képezte. Ezeken a vidékeken, bár lakosságuk túlnyomórészt lengyel nemzetiségű volt, könyörtelen „germanizálási” („elnémetesítési”) politikába kezdtek. Közép- és Dél-Lengyelország, az ország legsűrűbben lakott, német megszállás alá került része, a Főkormányzóság (Generalgouvernement) hivatalos elnevezést kapta a náciktól – maguk között megvetően csak „maradék Lengyelországként” (Restpolen) emlegették – és az annektált területek „faji szempontból nem kívánatos elemeinek” elhelyezésére szánt szemétlerakó telepnek tekintették. A hangnemet, mint mindig, Hitler határozta meg.
„Kemény faji küzdelem” következik, jelentette ki. Jogi korlátozásoknak nem lesz helye. Mindez hihetetlen nyomorúságot és szenvedést hozott a szolga sorba döntött lengyel lakosságra, és a népirtás előszobájául szolgált a németek szemében az alsóbbrendű lakosság legalsóbb rendű csoportja, a zsidók számára.
Messze nem ő volt az egyetlen náci, aki így gondolkodott. Kevés kivételtől eltekintve a német hadsereg Lengyelországban szolgáló katonáinak nem volt kifogásuk a lengyelek államilag engedélyezett legyilkolása, könyörtelen üldözése és nagyarányú gazdasági kifosztása ellen, ami a szemük előtt zajlott, vagy amiben ők maguk is részt vettek. A lengyeleket alsóbbrendű lényekként kezelték, akikre egyáltalán nem terjed ki a jog védelme, megfosztandók mindenféle oktatástól, a felsőbbrendű emberek kedve szerint börtönözhetők be, vagy végezhetők ki, és a világban nem több a hivatásuk, mint hogy a rabszolga-munkaerő tartalékaként szolgáljanak.
A lengyel értelmiségre, mint a kultúra és az államiság fenntartójára, azonnali likvidálás vagy német koncentrációs táborba küldés várt. Auschwitz a lengyelek számára már jóval az előtt a terror rettegett központjává vált, mielőtt a nácik a zsidókat megsemmisítő táborrá alakították volna át. Katolikus templomokat zártak be, a klérus tagjait nagy számban börtönözték be, vagy ölték meg.
A földalatti ellenállást mégsem sikerült soha teljesen eltiporni. Valójában a rettenetes megtorlások ellenére növekedett az ellenállás létszáma, és jelentős kiterjedésű, rendkívül bátor illegális mozgalommá alakult, amely – bármilyen drákói szigorral is nyomták el a lakosságot – egyre komolyabb gondokat okozott a megszállóknak. Az ellenállók egyes cselekményeit gyakran követte kollektív megtorlás. A messze nem teljes történeti feldolgozás alapján készített becslés szerint az ellenállók 769 támadása után majdnem 20.000 lengyel vesztette életét a megtorló akciók következtében. A német megszállás alatt körülbelül 300 falut pusztítottak el teljesen. A megszállás ideje alatt a terror egyre fokozódott, ahogy azonban a hadiszerencse változott, s az ország fölötti német uralom ingatagabbá vált, az ellenállási mozgalom egyre jobban felbátorodott. „Soha egyetlen pillanat sem volt, amikor nem éreztük fenyegetve az életünket – emlékezett vissza egy asszony. – Valahányszor eljöttünk otthonról, sohasem tudtuk, hazatérünk-e még valaha.” Mindenki rettegett az utcai razziáktól, ahol németországi kényszermunkára való deportálásra szedtek össze embereket.
A birodalomba annektált területek germanizálásakor a náci vezetők abból az átgondolatlan feltételezésből indultak ki, hogy gyorsan végrehajtható a zsidók erőszakos elköltöztetése. A végső szándék az volt, hogy később majd a Főkormányzóságból is eltávolítják a zsidókat. 1939 és 1941 között azonban a Főkormányzóságba, nem pedig onnan deportálták a zsidókat. Az 1939–1940-es tél derekán több mint 100 000 keresztény és zsidó lengyelnek mindössze pár percet adtak néhány ingóság összecsomagolására, majd fűtetlen marhavagonokba terelték őket, és valahol a Főkormányzóságban lökték ki őket a vonatból. További százezrek követték őket 1940 folyamán. 1941 márciusára több mint 400 000 főt deportáltak, és hasonló számban küldtek embereket kényszermunkára Németországba. További 831 000 fő deportálását csak a Barbarossa hadművelet előkészületei akadályozták meg.
A kényszerkitelepítésekkel a Baltikumból és máshonnan odaszállított német nemzetiségűek betelepítéséhez szándékoztak helyet teremteni. A zsidókat a délkelet-lengyelországi Lublin környékén kijelölt nagy kiterjedésű rezervátumba tervezték bezárni. Legalábbis kezdetben ezt a célt tűzték ki, de a németek durván alábecsülték a terv megvalósításával járó logisztikai nehézségeket. Hans Frank hamarosan megtagadta további zsidók befogadását a fennhatósága alá rendelt területre, a Főkormányzóságba.
Zsidók újabb milliói kerültek a nácik kezére, egyre sürgetőbben kerestek valamilyen alternatívát, ha a Főkormányzóságban kijelölt rezervátum nem használható.
Lengyelországot, mindössze húszévnyi függetlenség után, 1939 szeptemberében ismét felosztották egymás között a szomszédos hatalmak. A Németország és a Szovjetunió megállapodásával kijelölt demarkációs vonaltól keletre a lengyel lakosságot az ideológia vezérelte rémuralom egy másik változatának vetették alá. Ott a szovjet mintára történő átformálás volt a cél, nem az elnémetesítés. Kelet-Lengyelországra hamarosan társadalmi forradalmat kényszerítettek. A termőföldeket 1940-ben kollektivizálták, a földbirtokosokat elűzték birtokaikról. A bankokat államosították, a megtakarításokat elkobozták. Az ipari gépállomány jelentős hányadát leszerelték, és elszállították a Szovjetunióba. A magán- és az egyházi iskolákat bezárták, a vallás és a történelem oktatását megtiltották, bevezették a Marx és Engels eszméi szerint átdolgozott katekizmust. Magától értetődően nekiláttak a lengyel nacionalizmus felszámolásának, és minden olyan állampolgár fizikai megsemmisítésének, akiről azt képzelték, fenyegetést jelent a szovjet érdekekre. A lengyel elit különösen veszélyeztetett helyzetbe került.
A szovjet megszállást számos letartóztatási hullám követte. Több mint 100 000 lengyel állampolgárt vettek őrizetbe, a legtöbbjüket többévnyi, a Gulagon letöltendő kényszermunkára, több mint 8500-at pedig halálra ítéltek. A szovjet államhatár közelében lakó lengyelek különösen veszélyes helyzetbe kerültek. Egyes helyeken ukrán és belorusz nemzetiségű lakosokat bujtottak fel a lengyelek ingatlanainak feldúlására és kifosztására, sőt, lengyel szomszédjaik meggyilkolására. Az erőszakos cselekményekben a helyi milíciák jártak az élen. Azokat a lengyeleket, akiket – általában valamilyen kizárólag kitalálója képzeletében élő koholt vád alapján – a Szovjetuniót fenyegető különösen veszélyes elemnek tekintettek, összeszedte a rendőrség, hogy deportálják őket. A hatalmas tömeget érintő deportálásokat végletes brutalitással hajtották végre. Majdnem 400 000 lengyelt – egyes becslések szerint sokkal többet – küldtek a Szibéria vadonjaiban és Kazahsztán pusztaságain működő koncentrációs táborokba.
Az egyik NKVD-tiszt, aki részt vett a deportálásokat előkészítő tömeges letartóztatásokban, utóbb betekintést engedett akkori lelki beállítottságába:
Én feleltem egy vagy két falu deportálásáért. Most, hogy belegondolok, tényleg nehéz elvenni a gyermekeket (a szüleiktől), amikor még igazán kicsik… Természetesen tudtam, ők az ellenségeink, a Szovjetunió ellenségei, tehát szükséges az „átformálásuk”… Most sajnálom, de akkoriban másként éreztem… Sztálin mindenkinek olyan volt, mint egy isten. És minden szava az utolsó szó volt bármely kérdésben. Az ember még csak nem is gondolhatta, hogy nem helyes. Akkoriban senki sem vonta kétségbe. Minden döntés, amelyet meghozott, csakis helyes lehetett. Ez nem csak az én véleményem volt – mind így gondolkodtunk. Mi a kommunizmust építettük, engedelmeskedtünk a parancsoknak. Hittünk.
Mivel a németek olyan hevesen üldözték őket, cseppet sem meglepő, hogy sok zsidó örömmel fogadta Kelet-Lengyelország szovjet megszállását. A háború előtti Lengyelországban gyakran érte őket hátrányos megkülönböztetés, a Vörös Hadsereg érkezése ezért a felszabadulás reményével töltötte el őket. Egyes helyeken a zsidók vörös zászlók kitűzésével fogadták vélelmezett felszabadítóikat.
Valójában a legtöbb zsidó hamar rádöbbent, mit hozott a szovjet megszállás – felszabadulást bizonyosan nem. Sokaktól elrabolták a vagyonát, míg az értelmiségieket és általában a képzett embereket nagy számban tartóztatták le. A deportáltak harmada zsidó volt! Kelet-Lengyelország brutális szovjetizálásához hasonló események játszódtak le Észtországban, Lettországban és Litvániában, miután 1940-ben annektálta őket a Szovjetunió. A lengyelországi német megszállás barbár kegyetlensége azonban távolról sem hasonlított arra a bánásmódra, amelyet a németek a megszállt Nyugat-Európa lakosságával szemben alkalmaztak.
*
Horvátországban, ebben a Jugoszlávia 1941. áprilisi német lerohanása után újonnan kreált államban (amely bekebelezte Boszniát és Hercegovinát is) a németek rátaláltak arra a szereplőre, aki elvégezte helyettük a piszkos munkát. A rezsim, amelyet Ante Pavelić, az usztasának nevezett helyi fasiszták vezérének vezetése alatt hatalomra segítettek, minden képzeletet felülmúló terroruralmat vezetett be.
Hogy vajon Pavelić teljesen épelméjű volt-e – állítólag emléktárgyak gyanánt emberi szemekkel megtöltött kosarat tartott az íróasztalán –, az talán máig eldöntetlen kérdés, hívei döntő többségének épelméjűségéhez azonban nem fér kétség. Ennek ellenére halálosztagai, miközben néha egész közösségeket mészároltak le – főként szerbeket, zsidókat és cigányokat, hogy megvalósítsák kitűzött céljukat, minden nem horvát befolyás felszámolását –, olyan rémtetteket követtek el, amelyekkel a szadista borzalmak elképesztő mélységeibe jutottak le. Egy alkalommal kb. 500 szerb férfit, nőt és gyermeket lőttek agyon egy Zágrábhoz közeli kisváros lakosságából.
Bizonyos, hogy az usztasák építhettek a korábbi Jugoszláviában létező antagonisztikus nemzetiségi ellentétekre, amikor átvették a hatalmat Horvátországban, de barbár kegyetlenségük sokkal több és mélyebb nemzetiségi gyűlölködést gerjesztett, mint amennyi a délszláv állam történetében a háború előtt bármikor jelen volt. Amit tettek, a németek szempontjából is célszerűtlen volt, mert a szándékolttal éppen ellenkező eredményhez vezetett. Horvátországban az usztasák a németek nyílt támogatását élvezték. (A horvátországi eset éppen az ellenkezője a romániainak, ahol a fasiszta Vasgárda erőszakorgiájának hatására a németek, akik a romániai kőolaj jelentősége miatt mindenekelőtt stabilitást akartak Romániában, az országot vezető Antonescu tábornok mellé álltak, és segítettek neki felszámolni a Vasgárdát.) Az usztasák rémtettei hozzájárultak mind a tengelyhatalmak iránti ellenérzés, mind Joszip Broz Tito szerveződő kommunista partizánmozgalmának megerősödéséhez.
A keleti háború – Hitler háborúja – alapvetően különbözött minden előző hadjárattól, még akkor is, ha 1939 szeptembere óta Lengyelországban a német megszállók már megmutatták, milyen elmondhatatlan barbár kegyetlenségekre képesek. A Szovjetunióban, amelyet a nácik a „zsidó bolsevizmus” melegágyának tekintettek, a semmiféle korlátot nem ismerő embertelenséget példátlanul nagy területre és tömegekre terjesztették ki. Maga Hitler nélkülözhetetlen szerepet töltött be a barbarizmus hivatalos elrendelésében és általánossá tételében, azonban – bár a hajtóerejeként és radikális szószólójaként működött – mégsem ő volt az elsődleges okozója.
A kommunista katonákat nem szabad tiszteletet érdemlő ellenfélnek tekinteni.
A nyugateurópai hadjárat alatt semmi ehhez fogható nem jelent meg. Itt éppen a hódítás gyorsasága miatt az emberveszteség, még a legyőzötteké is, viszonylag csekély volt, a megszállt országok lakosságával pedig nagyságrenddel „finomabban” bántak a németek, mint a keleti hadszíntéren. A Szovjetunió elleni hadjárat során kezdettől hatalmas számban pusztították az embereket, és ott, a nyugati hadszíntértől eltérően, a támadások szerves részeként nagy tömegekben mészárolták a civileket is.
A keleti háború leplezetlenül népirtó jellegű volt, eleve ilyennek tervezték. Hónapokkal a Barbarossa hadművelet megindítása előtt, és Hitler kifejezett támogatásával, az SS és a birodalom rendőrségének feje, Heinrich Himmler, valamint az államvédelmi rendőrség vezetője, Reinhard Heydrich, úgy ítélte meg, hogy „a zsidó kérdés végső megoldása” a német uralom alatt élő zsidók – becslésük szerint 5,8 millió fő – Szovjetunióban elfoglalt területekre történő deportálásával valósítható meg. Ott majd éhen halnak, agyondolgoztatják őket, végez velük valamilyen betegség vagy a sarkvidéki hideg. Mivel Németország nem tudta a háborút gyors győzelemmel befejezni, a Szovjetunióba való deportálás megvalósíthatatlannak bizonyult, ám ettől függetlenül a szovjet zsidók legyilkolását a német hódítás magától értetődő részének tekintették. Közvetlenül az invázió megindítása előtt négy nagy különítményt (Einsatzgruppét, azaz bevetési csoportot) állítottak fel, főként az államvédelmi rendőrség személyi állományából, és azt a feladatot adták nekik, hogy kövessék az előretörő hadseregcsoportokat, és likvidáljanak minden „felforgató elemet”. Ezen főként a zsidókat értették.
Ezeknek az országoknak a polgárait a szovjetek tízezerszámra deportálták a Gulagra, amikor 1940-ben bekebelezték hazájukat. A szovjet elnyomó gépezet vaskézzel sújtott le egész közösségekre.
A németek és kollaboránsaik könnyen fel tudták korbácsolni az antiszemita gyűlöletet a szélsőséges nacionalisták körében. Alighogy a németek megérkeztek Litvániába, mindössze napokkal a Barbarossa hadművelet 1941. június 22-i megindulása után, az összeverődött csőcselék a fellángoló pogromok keretében körülbelül 2500 zsidót gyilkolt meg. Litván alakulatok nyújtottak segítséget a német államvédelmi rendőrség különítményeinek rettenetes műveleteihez, amelyek során a Baltikumban még náci mércével mérve is rendkívüli nagyságú tömeggyilkosságokat követtek el a megszállás első hónapjaiban. Lettországban sem alakult nagyon másként a helyzet, ahol a németek, lett segítséggel, 1941 végére majdnem 70 000 főt öltek meg a 80 000 főnyi zsidóságból. Észtországban, ahol nagyon kevés volt a zsidó, német parancsnokság alatt tevékenykedő helyi alakulatok mind a 963 zsidót megölték, akit el tudtak fogni, és kivégeztek további 5000 nem zsidó észtet is a szovjetekkel való vélelmezett együttműködésért.
Messze délen, Ukrajnában, addigra szintén hatalmas tömegben gyilkoltak le zsidókat. A Baltikumtól eltérően azonban Ukrajnában a nem zsidókat, akik mint szlávok, „alsóbbrendű embereknek” minősültek, szintén könyörtelen kegyetlenséggel kezelték a német hódítók. Akárcsak a Baltikum lakói, először az ukránok is tárt karokkal fogadták a németeket. „Mindnyájan úgy örültünk a jövetelüknek! – emlékezett vissza egy nő. – Ők majd megmentenek minket a kommunistáktól, akik mindenünket elvették, és éheztettek minket!” Az 1932-es rettenetes éhínség emléke még nagyon elevenen élt az ukránokban, és a sztálinista elnyomás vaskezének szorítása azóta sem enyhült. Amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, sok ukrán megszökött a Vörös Hadseregből, vagy elbujdosott a behívás elől. Amikor a szovjetek visszavonultak, hogy ne kerítsék be, és ne fogják el őket a német csapatok, az NKVD úgy ürítette ki a börtönöket, hogy sok ezer ukrán foglyot agyonlőtt. Számtalan ukránt sorsára hagytak, hadd küzdjön az életéért, ahogyan tud, a „felperzselt föld taktikája” keretében ugyanis a szovjetek elpusztították az el nem szállított állatállományt és az ipari berendezéseket. Néhány nappal azután, hogy 1941. szeptember 19-én a németek megérkeztek Kijevbe, a belvárost a szovjetek által telepített időzített aknák robbanásai rázták meg. Valóságos tűzvész alakult ki, sokan meghaltak, és több mint 20 000 kijevi vált hajléktalanná. Alapos oka volt tehát az ukrán lakosságban a szovjetekkel szemben táplált általános és mély gyűlöletnek, és nem csoda, hogy felszabadítóként fogadták a németeket. Kétségtelen idiotizmus kellett ahhoz, hogy ezeket az érzéseket még a szovjetek iránt érzett gyűlöletet is felülmúló németekkel szembeni indulattá fordítsák át – de a hódítóknak pontosan ezt sikerült elérniük. Még a hithű náci ideológusok között is akadt néhány, aki amellett érvelt, hogy az ukránokat nyerjék meg szövetségesnek, és Ukrajnát vegyék be a németek tartós keleti uralmát biztosító csatlósállamok közé.
Ezt a minden korábbinál nagyobb léptékű népirtást nem tudták megvalósítani, mert a hadiszerencse Németország ellen fordult. A megszállás, amelynek kegyetlen elnyomó tevékenységében ukránokból, lettekből, litvánokból és más kollaboránsokból szervezett rendőri alakulatok is segítséget nyújtottak a németeknek, még így is olyan brutális volt, hogy állandó rettegést gerjesztett a lakosságban. Az emberek az utcákon gyakran láthatták azok hulláit, akiket a megszállók önkényesen agyonlőttek. A nyilvánosan felakasztottakat, akárcsak Lengyelországban, napokig hagyták lógni a bitófán a többiek megfélemlítésére. A szabotázscselekményeket általában több száz polgári lakos kivégzésével torolták meg. Egész falvakat égettek fel, mert nem szolgáltatták be az előírt mennyiségű élelmiszert, vagy, mert állítólag támogatták a partizánokat. „Bármikor láttunk meg egy csoport németet, azonnal elbújtunk”, emlékezett egy kijevi lakos.
Az egyik legrettenetesebb ok a félelemre 1942-től, amikor Németország hadiipara már szorongató munkaerőhiánnyal küzdött, az volt, hogy az embert elfogják, és a Német Birodalomba deportálják. Általános vélekedés szerint ez egyenértékű volt a halálos ítélettel. A kényszermunkára hurcolás majdnem minden családot érintett, mert az ilyen okból deportáltak száma 1943 júniusára elérte az egymillió főt. A deportálások, és az érzéketlen kegyetlenség, amellyel végrehajtották őket, minden toborzó propagandánál hatásosabban segítette a partizáncsapatok létszámának gyarapodását. A kezdetben barátságos, a németeket felszabadítónak tekintő lakosságból a megszállás ellenséges nemzetet teremtett, de a szovjetek is az ukránok ellenségei voltak. A nacionalista partizánok nemcsak a németekkel találták magukat szemben, hanem a szovjet partizánokkal is heves harcokat vívtak. Egy ukrán partizán később felidézte, milyen volt ez a konfliktus.
A németek egyszerűen csak gyilkoltak minket, de a vörös partizánokkal máshogy ment a dolog bestiális része… Ők (hogy úgy mondjam) olyan ázsiai módon működnek. Megkínozzák az embert, levágják a fülét, kivágják a nyelvét… De persze mi is kifejezetten kegyetlenek voltunk… Mi sem ejtettünk hadifoglyokat, ők se, egyszerűen megöltük egymást. Így volt természetes.
Az ukrajnai zsidók (szám szerint körülbelül másfél millió ember, a teljes lakosságnak nagyjából az 5 százaléka, de Kijev lakosságának a negyede) Ukrajna nem zsidó lakosaitól eltérően természetesen féltek a német megszállástól. Azt a sorsot azonban, amely a német megszállás alatt várt rájuk, valószínűleg még legsötétebb rémálmukban sem tudták elképzelni.
Amint kezdetét vette a megszállás, az ukrajnai zsidók olyan társadalomban találták magukat, ahol nincsenek barátaik, s ugyanakkor a hódítók gyilkos támadásával is szembe kellett nézniük. Az ukránok egy törpe kisebbsége tevékenyen segítette zsidó szomszédjait. Egy sokkal nagyobb létszámú kisebbség azonban kész volt beárulni a zsidókat a német megszállóknál, vagy részt venni tömeges legyilkolásukban. A legtöbb ukrán azonban félreállt, és nem tett semmit. A zsidók jómódjának, vagyonának és társadalmi pozíciójának irigylése jelentős szerepet játszott az ukrán antiszemitizmusban, továbbá – akárcsak a keleti hadszíntér többi részén – az is, hogy a szovjet elnyomás közvetítő közegének hitték őket. Amikor a Vörös Hadsereg 1943-ban visszafoglalta Ukrajnát, gyakran hangoztatott nézet volt, hogy „már megint itt vannak ezek a zsidók”.
Azon az őszön és télen további tízezreket öltek halomra Ukrajna és Belorusszia minden táján, és a többi korábbi szovjet területen, ahogy a német hódítók a Szovjetunió egyre nagyobb részét hajtották uralmuk alá. Keleten totálissá vált a genocídium. A német hatóságok hamarosan olyan programot szerveztek, amellyel az egész német megszállás alá került Európa területére kiterjesztették a totális népirtást.
1942 januárjában a „végső megoldás” keretében kiirtandó zsidók célszámát a náci illetékesek 11 millió főre becsülték (bár egyes európai államok zsidó lakosainak számáról roppant pontatlan adatok álltak rendelkezésükre). Az összesített létszám magában foglalta Anglia, Finnország, Írország, Portugália, Svédország, Svájc, Spanyolország és Törökország zsidóságát, tehát olyan államokét is, amelyek nem álltak német fennhatóság alatt, de amelyekről feltételezték, hogy valamikor a jövőben kiterjesztik rájuk a „végső megoldást”. A célszám tehát eleve teljesíthetetlen volt, de még így is, mire a háború alakulása fokozatosan véget vetett a népirtásnak, körülbelül 5,5 millió zsidót gyilkoltak meg.
Léteztek azonban különbségek a gyilkolás mögött meghúzódó indítékokban, és az emberirtási programok lényegbe vágó jellemzőiben.
Kizárólag a zsidókat jelölték ki arra, hogy az állam a tőle megszokott kínos pedantériával működő közigazgatási apparátus segítségével kiirtsa őket. Egyetlen másik nép megbélyegzése – még a szintiké és a romáké (akikre a lealacsonyító „cigány” gyűjtőnevet ragasztották) – sem vont maga után ilyen könyörtelen és szisztematikus program keretében történő pusztítást, amely nemcsak tömeges agyonlövéssel, hanem egyre inkább a tömeges megsemmisítés iparosított rendszerében valósult volna meg.
1941 őszén Kelet-Európa különböző régióiban a zsidók legyilkolását önálló, tömeggyilkos akciók keretében a helyi náci vezetők kezdeményezték a Berlinből kapott általános és félreérthetetlen felhatalmazás alapján. Hitler személyes példája ösztönözte őket, aki nagy elánnal követelte a „zsidó kérdés” mielőbbi, lehető legradikálisabb „megoldását”. Ezek a Kelet-Európa-szerte végrehajtott tömeggyilkosságok lendületet adtak a totális népirtás irányába tartó folyamatnak. A folyamat azért gyorsult fel azon az őszön, mert arról a célkitűzésről, hogy az európai zsidóságot a Szovjetunióba deportálják – ahol már javában tombolt a népirtás –, le kellett mondani, amikor a várt korai német győzelem a Szovjetunióban nem valósult meg. A helyi náci vezetők hónapok óta noszogatták az illetékeseket, mert „zsidómentesnek” akarták nyilvánítani a rájuk bízott tartományokat, s állandóan nőtt a nyomás, hogy valahol találjanak helyet „a zsidó kérdés végső megoldásának”.
1942 elejére kialakulóban volt egy terv, amelynek keretében a zsidókat tömegesen szándékoztak deportálni legyilkolásuk Lengyelországban kijelölt színhelyeire. Addigra már megölésük célravezetőbb eszközének tartották a mozgó és a helyhez kötött gázkamrákat, mint a tömeges agyonlövést.
1942 márciusára és áprilisára már folyamatosan szállították a lengyel zsidókat a kelet-lengyelországi Belzec és Sobibor épületbe telepített gázkamráiba, hogy tömegesen öljék meg őket. A Varsóhoz közeli Treblinka, a teljes lengyelországi zsidóság kiirtására indított „Aktion Reinhard” keretében nyárra üzembe helyezett megsemmisítő tábor trió harmadik tagja júniusban kezdett működni.
Ezekben a táborokban nem volt kényszermunka részleg. Valójában tévedés „tábornak” nevezni őket, mert nem voltak állandó lakóik az őrökön és azon a kevés foglyon kívül, akit átmenetileg visszatartottak a „különleges különítmény” (Sonderkommando) tagjainak, elvégezni a holttestek kezelésének piszkos munkáját a gázkamrákban és a krematóriumokban.
Az 1942-es esztendőben összesen körülbelül 2,7 millió zsidót öltek meg, az egész háború alatt elpusztítottak teljes létszámának majdnem a felét. Döntő többségük a „Reinhard” táborokban pusztult el.
Az „Aktion Reinhard” táboraitól eltérően Auschwitzba kényszermunkásnak is szállították a zsidókat, nem csak meghalni. Szintén eltérően a „Reinhard” táboroktól az Auschwitzba küldött zsidók nagy többsége 1942-től kezdve Lengyelországon kívülről érkezett. Auschwitz hatalmas – eredetileg lengyel foglyoknak szánt – koncentrációs és munkatábor volt már, amikor 1942 márciusában Európa minden tájáról elkezdték odaszállítani a zsidókat. Elsőnek Szlovákiából és Franciaországból, majd Belgiumból, Hollandiából és számos más országból érkeztek a transzportok.
A deportáltakat legtöbbször Birkenauba, a magától az auschwitzi főtábortól két kilométerre fekvő, annál sokkal nagyobb altáborba küldték. 1942 májusától a munkaképtelen zsidókat elkülönítették a kényszermunkára alkalmasoktól, és egyenesen a gázkamrákba irányították, amelyek gyilkolási kapacitását hatalmas mértékben megnövelte az új (napi majdnem 5000 holttest elégetésére alkalmas) krematóriumok felépítése 1943-ban. Addigra a népirtási program csápjai elértek a nácik megszállta Európa legtávolabbi sarkaiba is. Még a Harmadik Birodalom előretolt nyugati helyőrségéből, a Csatorna-szigetekről, a brit korona egyetlen német uralom alá került birtokáról is deportáltak három zsidó nőt (két osztrákot és egy lengyelt), először Franciaországba, majd onnan Auschwitzba. Ottani sorsuk részletei nem ismertek, de egyikük sem élte túl a háborút.
Körülbelül 1,1 millió embert gyilkoltak meg Auschwitzban, akik közül nagyjából egymillió volt zsidó, 70 000 lengyel politikai fogoly, több mint 20 000 szintó és roma, 10 000 szovjet hadifogoly, és több száz Jehova tanúja, valamint homoszexuális. A Vörös Hadsereg 1945 januárjában szabadította fel az Auschwitzban maradt foglyokat. Az előző év júliusában még a harcedzett szovjet katonákat is sokkolta, amikor véletlenül ráakadtak a lublin-majdaneki, részben megsemmisítő tábornak használt lágerra.
A táborok nagyjából negyedmillió foglya, túlnyomó többségükben zsidók, a halálmenetek során pusztultak el a háború utolsó hónapjaiban, amikor a megmaradt táborokat, előbb Lengyelországban, majd végül már magában Németországban is kiürítették az ellenség közeledése miatt.
Minden egyes embernek azok közül, akiket Auschwitzba és a többi haláltáborba küldtek, volt valaha neve. A tömeges gyilkolás bürokráciája számokká változtatta a neveket, a gyilkosok számára az áldozatok névtelen idegenek voltak. Roppant modern módja volt ez a gyilkolásnak.
Néhányan azonban megőrizték személyazonosságukat a koncentrációs tábori nyilvántartási számon túl, és még akkor is megtartották emberi méltóságukat, amikor már a gázkamrába készültek. Chaim Hermann figyelemre méltó búcsúlevelet írt feleségének és lányának, amelyben valóban a gázkamrákból szólal meg egy hang. A levelet 1945 februárjában emberi hamvak alatt találták meg az egyik auschwitzi krematórium mellett. Tábori életét úgy írta le, mint „teljességgel eltérő világot” bármi olyantól, amit a felesége el tudna képzelni, „egyszerűen a pokol, de Dante pokla merő nevetség ehhez az itteni, valódihoz hasonlítva”. Azzal biztatta az asszonyt, hogy ezt a poklot ő „nyugodtan, és talán (a körülményektől függően) hősiesen” hagyja el.
Nem mindenkit jellemzett ez a sztoikus nyugalom. Egy cseh nyelven írott versből, amely fennmaradt szerzője auschwitzi halála után, a rémtettek elkövetői iránti mélységes harag csendül ki, a lealjasodás és a halál elleni belső lázadás, az érzés, amelyet bizonyosan sok áldozat osztott, hogy egy napon fel kell virradnia az elszámolás napjának:
És egyre többen és többen vagyunk itt lenn,
Számunk gyarapodik és sokasodik napról napra,
Mezőiteket máris felpuffadt tőlünk,
És egy napon földeteket szétvetjük majd.
És kiemelkedünk akkor majd a sírból, iszonyú sorokban,
Koponya a koponyánkon és csupasz csontjainkon,
És minden ember arcába bele fogjuk üvölteni,
Mi, a halottak, vádolunk!
A névtelen cseh költő és számtalan társa nehezen találhatott volna bármiféle magyarázatot oly mérhetetlenül sok ártatlan áldozat értelmetlen lemészárlására. Sok zsidó feltette a kérdést, hol volt Isten, amíg ez a felfoghatatlanul sok szenvedés és halál megtörtént. Ha van Isten, miért tűrte el ezt a borzalmat? Keresztények, akiket Európa sok részén elképzelhetetlen szenvedéseknek vetettek alá, gyakran kérdezték ugyanezt. Mások éppen ellenkezőleg, belekapaszkodtak a hitükbe. Gyakran úgy látszott, nem is maradt másuk. Hogy a több százezer szintó és roma áldozat vajon támaszra talált-e a vallásos hitben, vagy csak reménytelenséget és értelmetlenséget érzett, miközben üldözték és meggyilkolták, azt nehezebb megállapítani. Közöttük nem voltak költők, akik leírták volna versüket. Legtöbbjük analfabéta volt, és nem hagytak az utókorra írásos beszámolót a szenvedéseikről – számtalan előre megfontoltan, tervszerűen kioltott emberi élet. És alig maradt nyomuk más emberek emlékein és a szóbeli hagyományon túl.
Az emberek tehát a saját esetükre kerestek és találtak értelmet – vagy szembesültek annak hiányával. Vajon lehetséges-e a háború „értelméről” beszélni azoknak a millióknak a szempontjából, akik a gigantikus konfliktus idején éltek, harcoltak és haltak meg? Mit értettek meg az események forgatagából, amely átsöpört az életükön, és örökre megváltoztatta őket, gyakran a legsúlyosabb testi-lelki sérüléseket okozva? Nyilvánvalóan minden egyén a maga többé-kevésbé egyedülálló módján élte meg a háborút, a háborúnak tehát sokféle értelmezése született, vagy gyakran egyáltalán semmiféle. Az egymástól szélsőségesen eltérő körülmények határozták meg, hogy ki mit tapasztalt, és az átélt tapasztalatok révén néha azokat a következtetéseket is, hogy mi lehetett a háború értelme. Amin átmentek, nem csupán egyéni tapasztalatokat szült. Sok volt a közös, sokak által átélt hatás. Hogy kinek mi jutott osztályrészül, azt gyakran befolyásolta a nemzeti hovatartozás szerencsés vagy szerencsétlen körülménye. Más tényezők kívül estek a nemzeti hovatartozáson, még ha az gyakran befolyásolta is a tapasztalatok alakulását, és az ember a nemzetiségére jellemző sajátos nézőpontból érzékelte is őket.
*
Milliók szolgáltak egymástól rendkívül különböző hadszíntereken, a tengeren vagy a levegőben, egyesek megszálló csapatok soraiban, mások a nemzeti ellenállás árnyékba burkolózó gerillaháborújában. A nők nagy számban léptek be a fegyveres erők állományába, sok százezren teljesítettek létfontosságú kisegítő szolgálatot, és jelentős szerepet játszottak az ellenállási mozgalmakban; a Vörös Hadseregben és a jugoszláv partizánok között pedig fegyverrel is harcoltak a frontvonalban. A civilek, akiket még soha ennyire nem ejtett csapdába a háború, mindennapos szorongásban éltek, amikor valahol messze harcoló szeretteikért aggódtak. Európa legnagyobb részén ellenséges megszálláshoz is alkalmazkodniuk kellett, súlyos anyagi nélkülözéseket szenvedtek el, gyakran szembe kellett nézniük a bombázás borzalmaival, és a kényszerű evakuálás okozta sokféle traumával is. A megszállás jellege döntő módon alakította az emberek háborús élményeit.
Maga az élet mindenhol bizonytalanabbá vált, mint korábban. Milliók számára a háború a puszta életben maradásról szólt. Mindenekelőtt ez adta a harc értelmét valamennyi nemzet esetében a fegyveres erőknél szolgáló katonák megszámlálhatatlan sokaságának.
Ian Kershaw: A pokolba és vissza – Európa 1914–1949
Kossuth Kiadó, 2021
