Korda György: Puszilok, puszilunk is mindenkit, gyerekek!

Nagyinterjú slágerekről, kártyáról, nőkről, ékszerekről, politikáról.
Korábban a témában:

Talicskában ülve, segédmunkásként adta élete első koncertjeit, méghozzá a Budafoki úti kábel- és sodronykötélgyár udvarán. Úgy indul a Korda-sztori, mint egy cseh film.

Az egész életem kicsit filmszerű, nem gondolja?

Abszolút. Hogyan keveredett abba a furikba?

A nagybátyám volt a kábelgyár igazgatójának a sofőrje, ő protezsált be. Nem voltam túl jó tanuló, elég nehezen érettségiztem le, öt év alatt végeztem el a Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskolát, ugyanis harmadikban három tárgyból megbuktattak, matekból, szerves kémiából és szervetlen kémiából, így azt az évet duplán járjam. Lényegében visszatapsoltak. Csodálatos iskola volt, csak nem az én műfajom. Miután megszereztem a vegyésztechnikusi képesítést, mondtam apámnak: „Én bizony nem dolgozom ebben a szakmában, inkább állok pincérnek.” Mire az öregem: „Állsz ám te…! Akkor mégy segédmunkásnak!” Én meg dacból beleegyeztem. Az első nap sodronykötelet tekertem gúlába, és úgy, de úgy elfáradtam, úgy bemerevedett minden izmom, alig sikerült hazavergődnöm.

Nem voltam túl termelékeny, megsajnáltak a szakik és kineveztek udvari takarítónak. De ott meg buzgalmamban olyan porfelhőt kavartam, hogy az orráig se látott a munkásosztály. Míg járt a kezemben a seprű, énekelgettem, szépen kieresztettem a hangomat, mire valamelyiknek eszébe jutott, hogy inkább ne okozzak több kárt, ne gúlázzak, ne poroljak, majd ők mindent megcsinálnak helyettem, csak szórakoztassam őket a dalokkal. Beültettek egy talicskába, toltak, toltak körbe, s én énekeltem.

Élvezte?

Jaj, nagyon! Este mondtam is drága apámnak, hogy énekes szeretnék lenni. Kérdezte, miért. „Hát mert annak nem kell dolgozni!” Fogalmam sem volt, mekkora butaságot beszélek. A legnehezebb szakmát választottam, ami csak létezik, hiszen itt napról napra egymagamban bizonyítanom kell a közönségem előtt. Azóta könnyebb a dolgom, amióta mellettem áll Klárika: ha valamit nem tudok kiénekelni, elég oldalra pillantanom, és azonnal tisztában van vele, hogy ki kell engednie a soron következő hangot. Szenzációs művész!

Az érettségi és a sodronygyár között még felvételizett a színművészeti főiskolára, s csak a harmadik, az utolsó rostán vérzett el.

Sose derül ki, milyen színész lettem volna. Ahogy az sem, hogy milyen operaénekes. Pedig arra aztán megvolt a lehetőségem, hiszen pár évvel később, 1966-ban Mikó András, az Operaház főrendezője eljött a lakásunkra, és győzködte a szüleimet, hogy hagyjam a slágereket, kiküld tanulni egy évre Olaszországba, aztán egy év még idehaza az akadémián, és előttem a pálya.

Miért nem állt kötélnek?

Addigra híres slágerénekesnek számítottam, és képtelen voltam lemondani mindenről.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Mi az a minden?

Ital, cigi. Nők!

Ebben a sorrendben?

Pontosan.

A színművészeti főiskolára ugye még Klein Györgyként felvételizett?

Igen, és épp az elbukott felvételivel sikerült meggyőzni apámat arról, hogy megérett az idő a névváltoztatásra. Mondván, biztos a Klein miatt pateroltak ki.

Hamar rátalált a Korda névre?

Először a Károlyit választottam. Kezdtem úgy bemutatkozni a csajoknak, hogy: „Kezét csókolom, Károlyi György vagyok… Károlyi György vagyok… Károlyi György vagyok.” De olyan furán néztek rám. Jeleztem is a papának, hogy kilóg a lóláb, ez a Károlyi nem jó. Túl… Túl nemesi.

Túl nemesi?

Egy Klein fizimiskájával az, nem? Végül apu azt javasolta: „Légy Korda!” Szót fogadtam neki, máig nem bántam meg. A Korda valóban passzol hozzám, bár, amikor először léptem föl Izraelben, rákérdeztek, hogy eredetileg is Korda vagyok-e. Mire én: „Válaszul elmesélek egy történetet. Működik Magyarországon egy Pannónia szálloda és vendéglátóipari vállalat, ennek főkönyvelőjét Kenedinek hívják. Mindahányszor, hogy érdeklődnek nála, rokona-e az amerikai elnöknek, így felel: Meglehet. Amennyiben eredetileg ő is Klein.” Mókás történet.

A névváltoztatása idején hallott már a Korda-fivérekről?

Dehogy hallottam. Arról is jóval később értesültem, hogy eredetileg a filmes Korda-fivérek is Kleinek voltak, vagy valami hasonló.

Kellnerek voltak. Kellner Sándor, Kellner Zoltán és Kellner Vince.

Kellner! Úgy igaz!

Azt ismeri, hogy a Kellnerek hogyan lettek Kordák?

Na, azt nem.

A Mester utcai kereskedelmi iskolába jártak, aminek jelmondata így szólt: Sursum corda, vagyis „Emeljétek fel szíveteket”. A Korda jelentése az, hogy szívek. Stimmel önhöz.

Nagyszerű! Amúgy rengeteg tréfára, szójátékra is lehetőséget ad a Korda név. Most, a koronavírus idejét terjedt az interneten egy mém az arcképemmel és azzal a szöveggel, hogy „Magyarországon nincs baj, Kordában tartjuk a járványt”. Hatalmasat nevettem.

Kevésbé volt vicces az eredeti nevén, Klein Györgyként, hatévesen Budapesten túlélni a vészkorszakot.

1945 februárjában valóban egyetlen másodpercen múlott az életem. Az ostrom idején az utcán igyekeztünk valahová édesanyámmal, amikor egy német tiszt megállított minket, és engem föl akart terelni egy teherautóra, más gyerekek mellé, mondván, hogy visznek nyaralni. Valójában persze a Dunába lőni gyűjtöttek össze zsidó fiatalokat. Ám egyszer csak azt mondta a katona: „Halt! Genug morgen!” Ami magyarul azt jelenti, hogy: „Állj, majd holnap!” Isteni szerencsém, hogy az orrom előtt telt meg a plató, és másnap már nem indult emberszállítmány, hiszen felszabadult a város.

Nem csak a nyilasok lőttek embereket a Dunába? És vittek külön gyerekeket is?

Ezek szerint. A családom egyébként is alaposan megszenvedte a háborút. Apám megjárta Auschwitzot, a húgai szintén, ők ráadásul személyesen megismerték Mengele vendégszeretetét.

Az mit jelent?

Valami nagyon csúnya dolog történt velük, de sose mesélték el, konkrétan micsoda, viszont halálukig a kezükön viselték a jelet: a betetovált sorszámot. A nénikéim már 1945-ben hazakeveredtek, apámat viszont elhurcolták két év kényszermunkára az oroszok. Szörnyű családi tragédia, hogy anyukám egyedül maradt velem, huszonöt évesen, gyönyörűen, próbált életben maradni, aztán mikor apám végre szabadult, az úgymond jóakarók teleduruzsolták a fejét, hogy „amíg te szenvedtél, az asszony így meg úgy meg amúgy”, és vége lett a házasságnak. Egyikük se tehetett róla, de mindkettő élete végig magában hordozta a tüskét. Engem főleg a két nagynéném és az apám nevelt, született Klein József, közgazdasági iskolát végzett, de a bizonyos törvények miatt nem kerülhetett a képzettségének megfelelő állásba. Gyümölcsüzletet nyitott, azt a kommunisták vették el tőle, majd a Pannónia Szőrmekereskedő Vállalatnál helyezkedett el, onnan ment nyugdíjba osztályvezetőként, nyolcvanegy évesen halt meg, épp annyi idősen, mint amennyi most vagyok én. Édesanyám, Faragó Margit pénztárosnő volt világéletében, megfordult a kaszinóban és a Palatinus strandon is, szintén a Pannóniától nyugdíjazták. Szóval szép családom volt, csak az fáj, hogy a Korda nevet nem viszi tovább senki, hiszen nem született fiam.

Lánya viszont igen.

Még Klárika előtt, 1980-ban.

Tíz éve, hogy Torontóba költözött, nincs vele kapcsolat. Ez is fáj. Lehet, nem voltam igazán jó apa, de ennél többet érdemlek. Én, ha egyetlen napig nem láttam az édesapámat, már remegtem az izgalomtól, hogy mi lehet vele. Kétségtelen, hogy részemről a gyereknevelés nem egy sikertörténet.

De hát senki sem lehet mindenben sikeres. A dalaimmal kell elérnem, hogy a nevem fönnmaradjon. Rengeteg pozitív visszajelzést kapok. Tavaly például Budapest díszpolgára lettem, ami olyan boldogsággal tölt el, hogy nincs az a Kossuth-díj, ami fölérne vele.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Nagyon vágyik a Kossuth-díjra is?

Mindenki vágyik az elismerésre.

Járna önnek?

Ha nem jutottam eszébe a bizottságnak se a múlt rendszerben, se ebben az újban, akkor nem érdemeltem ki, vagyis nem jár. Dolgozom tovább, hátha egyszer kiérdemlem. Voltam párszor fölterjesztve, de mivel egyik oldalhoz sem kötődöm, és sose voltam semmilyen érzelmű, nem sikerült nyerni. Lehet, az a baj, hogy sose érdekelt a politika.

Azért a politikai áthallásokra volt füle. Olvasom, amikor Vándor Kálmán megírta önnek a „Minden csókodért adok egy csillagot” című slágert, ön azzal hívta félre a komponistát, hogy „Kálmánkám, változtasd meg ezt a címet, mert azt hiszik, hogy egy szovjet tábornok vagyok, aki csókokért ad csillagot”. Így lett a cím „Visszatérek én”.

Jó, hát hülye azért nem vagyok.

Voltak, vannak politikus barátai, haverjai?

Voltak, de a munkájukról sose beszéltünk.

Kik a kedvenc politikusai?

Először is Kiss Péter. Meghalt szegény. Voltam vele Ománban, Dubaiban, én felléptem, ő intézte a maga dolgát. Egyszer még a szüleihez is levitt Szombathelyre, az ötvenedik házassági évfordulójukon én lehettem a meglepetésvendég. De az irodájában egyszer sem jártam, és sose kértem tőle semmit. Igazából senki politikustól soha nem kértem semmit. Pedig a szintén szocialista Kovács László külügyminiszterrel közös évfolyamba kerültem a Petrikben, az egyik harmadikat vele jártam.

A mostaniak közül nálam Lázár János a favorit, kiváló ember, egy makói koncertemet végigtapsolta a két fiával és a feleségével, és amikor a színfalak mögött átöltöztem, ő felsegítette a kabátomat. Nem akármilyen gesztus ez egy művész számára!

Egy időben gyakran lépett föl MSZP-rendezvényeken.

Megfizették. Főleg majálison. Olyan, mint bármely más fellépés. De sose agitáltam a párt mellett, tőlem olyat nem hallott a közönség, hogy szavazzatok erre vagy arra. Aztán, amikor megsértettek, abbahagytam.

Mivel sértették meg?

Azzal a szöveggel hirdettek koncertet, hogy köszöntsük a negyvenöt éve a pályán lévő Korda Györgyöt egy szál szegfűvel. A szegfű az MSZP jelképe, ezzel nincs baj, minden virágot szeretek. Kijöttek legalább húszezren, hatalmas siker. Másnap viszont az jelent meg a Népszabadságban, hogy „a sör, a virsli és Korda György a régi”. Micsoda szemétség ez! Ahelyett, hogy összecsapták volna a bokájukat, hogy az én kedvemért ötször annyian mentek a majálisukra, mint nélkülem tették volna. Mondtam is, hogy a franc fog nektek még egyszer fellépni. Később hiába is hívtak.

A szerző tán arra utalt, hogy Korda György mit sem veszített a fényéből.

Egy frászt! Cikizni akart. És ciki is volt. Bántott. Ma is bánt a dolog.

Már a kilencvenes évek végén összemaszatolták önt a szocikkal: cikk jelent meg „A Korda-villa titka” címmel arról, hogy az első Orbán-kormány alatt balos és liberális politikusok, gazdasági tótumfaktumok, újságírók és erős emberek – Hack Péter, Csintalan Sándor, Juszt László, Tasnádi Péter, Erős János – az ön hoteljében összegyűlve szervezkedtek a regnáló hatalom ellen. Megbánta, hogy beeresztette őket a házba?

Már miért bántam volna meg?

Mit tudtam én, miről beszélgetnek?! És ha tudtam volna, mi közöm hozzá?! Kibérelték a termet, Tasnádi úr fizetett, rendet hagytak maguk után. Nem érdekel a vendégeim pártpreferenciája.

A sajtó persze csámcsogott, valaki azt írta, Korda nem sejthette, mi zajlik a villájában, de azért gyanús, hogy a legmenőbb maffiaslágert, a Keresztapa című film dalát minden fellépésén elénekli.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Poén.

Ez poén?

Annak szánhatták.

Akkor cserben hagyott a humorérzékem. Úgy általában elképesztő, mik jelennek meg a sajtóban, még olyat is olvastam, hogy „utcát neveztek el Csepelen Simándi Józsefről, aki a Tüskevár című film Morzsa kutyájának hangjával lett híres”. Ez micsoda?

Bulvár. Napjaink politikájáról van véleménye?

Van, de a nyilvánosság előtt nem hangoztatom, mert nem baloldaliaknak vagy jobboldaliaknak énekelek, hanem mindenkinek. Miért rekesztenék ki bárkit is a dalaim élvezetéből? Szerintem a bal és a jobb között amúgy is pusztán az a különbség, hogy létező problémákra eltérő választ adnak.

Mindegyik kurzus szerette önt: a szocik alatt megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kis-, aztán tiszti keresztjét, előbbit 1998-ban, utóbbit 2005-ben, s 2009-ben az MSZP Nőtagozatának Közéleti Díja is az öné lett. A Budapest díszpolgára címet már a Fidesz-érában vehette át, a nyolcvanadik születésnapján pedig magától Orbán Viktortól kapott köszöntőlevelet.

Kettőt is! Egyet még az Erkelbe kézbesítettek, az életműkoncertemre, egyet pedig ide, az otthonomba. Olyan, de olyan büszke és boldog vagyok, el sem tudom mondani.

Most is könnyezik.

Sokadjára hatódom meg rajta. Kitettem a levelet a lakásom legfőbb helyére, megmutatnám, de a vírus miatt ott most nem fogadunk vendéget. Nincs nap, hogy el ne olvasnám, és ne dicsekednék mindenkinek, hogy micsoda emberi írásokat kaptam a miniszterelnöktől. Az elsőben még szerepelt hivatalos megfogalmazás, például, hogy „a nehéz időkben tanúsított helytállásáért”, de a másodikban már csupa olyan, hogy „éneklésben, kártyázásban gazdag, boldog, hosszú életet kívánok”.

Itt bizony nem a miniszterelnök szólalt meg, hanem az ember! Szinte költemény.

Mint kiderült, ön költeményekben is otthon van. Tavaly, Ady Endre halálának századik évfordulóján lapunk felkért száz hírességet, szavaljon el egy-egy Ady-verset. Ön a Megöltem egy pillangót választotta, azt a művet, amivel annak idején felvételizett a színművészetire. Új arcát mutatta.

Kétségtelenül egyedien adtam elő, ami nem meglepő, hiszen minden színpadi embernek tudnia kell kimondani gondolatokat. Persze az is érdekelne, hogy egy profi színésznek mi a véleménye a teljesítményemről.

 

 

Mit jelentett önnek ez a vers 1958-ban?

Tudni kell, hogy Verebes István barátom édesapja, Verebes Károly színművész készített föl a felvételire, ő választotta a pillangót. De mivel a mű egyetlen sorát sem értettem meg, vacakul szerepeltem.

Most hogyan érezte, miről szól az a vers?

Hát nem arról, amire az emberek kilencven százaléka gondol az első pillanatban, hogy jól lecsapom azt a „színes férget”. Ady sosem akart ölni, az indulatai egyáltalán nem gyilkosak.

A pillangó az elérhetetlen vágyak szimbóluma, tán azt csapja agyon a strófákkal a költő, nem?

Talán igen.

Ez a vers minden, csak nem ön.

Miért?

Agresszív, konfliktusos mű, míg ön simulékony, kenyérre lehet kenni. A vers üvölt, ön végigdalolta az életét. Ez a vers a lélek mélyére ás, olyannyira, hogy önnek is kellett bő hat évtized a megfejtéséhez, míg ön a felszín zseniális megéneklője. Ady leszámolt a vágyaival, az ön pillangói viszont fáradhatatlanul röpdösnek, hatvan éve az ország legnépszerűbb táncdalénekeseinek egyike.

Reagálnom kell arra, hogy táncdalénekesnek nevezett.

Bántó?

A táncdalénekességet sokan icipicit pejoratívan kezelik, nem tartják olyan művészetnek, mint amikor valaki rettenetekről és sorsszerűségről értekezik, és elemzi, milyen borzalmas az aluljáróban hemperegni. Jó, abban is van érték, nem állítom, hogy nincs, de rengeteg kamu is. Amellett, hogy az egész ország kívülről fújja az olyan slágereimet, mint a Lady N, táncolj velem, rengeteg mélyebb értelmű dalom is van, ráadásul olyan hangterjedelemben, amit operaénekes sem képes kiénekelni.Utalok például az Emlékezni rád című számomra.

Mit használjunk a táncdalénekes minősítés helyett?

Ha aposztrofálnom kell magamat, azt mondanám: slágerénekes.

Az több?

Más. De nálam a táncdalénekes sem lealacsonyító megnevezés.

Mi egy slágerénekes célja?

A slágerénekes úgy választja ki és énekli a dalait, hogy te még a fürdőszobádban is azt énekeld, hogy „szeptember volt”.

Ezt ön elérte. A nyugdíjasok és a Sziget fesztivál tizenévesei egyaránt tapsolnak, csápolnak önnek és Klárikának.

A tizenévesek meg a huszonévesek, a harmincasok, a negyvenesek, az ötvenesek, a hatvanasok, a hetvenesek, a nyolcvanasok, a kilencvenesek, valamint a száz fölöttiek! Mindez úgy, hogy a dalaimat nem igazán játsszák a rádiók. Szeretnek, rajonganak.

Megállítják az utcán?

A karantén kihirdetése óta ma merészkedtünk ki először az utcára Klárikával. Megszólít egy fiatalasszony, hogy „micsoda megtiszteltetés látni magát, művész úr, még így maszkban is”. Udvarias ember lévén azonnal lekaptam magamról a maszkot, azzal, hogy „hölgyem, bocsásson meg, ha már ilyen aranyos, maga az első, aki festetlen hajjal láthat”. És tényleg: festetlen hajjal sose léptem közönség elé, de most három hónapja nem színeztem be, így pont olyan, mint a többi magam korabelié. De azért adok magamra, emiatt most is kérnék egy dolgot maguktól: a bal profilom felől fotózzanak, jó?

Miért?

Tudom, bebeszéltség, mégis úgy érzem, ez a szimpatikusabb oldalam.

Nem én vagyok az egyetlen ilyen, van még egy ember ebben az országban, akiről pont ezt hallottam! Havas Henrik és Liptai Claudia vendége voltam a Mokkában, bent ültek a stúdióban, amikor megérkeztem, és rögtön mondtam, hogy „gyerekek, ne haragudjatok, helyet kéne cserélnünk”. Havas röhögve válaszolta, hogy „ezt eddig csak Orbán Viktor kérte, te vagy a második, Gyuri”. És szépen átültek.

Dilis dolgok ezek. De az előadóknak vannak dilijeik. Feleki Kamillal az élete utolsó éveiben együtt léptem föl. Eláruljam, mit csinált, mielőtt megjelent volna a színpadon? Az orrát odadörgölte a bársonyfüggönyhöz. Furcsa.

Ön azt nyilatkozta egy interjújában, hogy piperkőcnek tartja magát.

Azért piperkőc nem vagyok! Sznob inkább.

Miben sznob?

Nemcsak magamnak veszem fel, teszem azt, a Versace zakót, hanem szeretem, ha mások is látják a márkajelzést. Imádom az emblémákat! Párizsban mászkálva, kirakatokat nézve megtetszett egy Smart zakó, különösen a kitűzője. Mondom az eladónak, hogy „uram, szeretném én ezt megvásárolni”. „Rendben, kétezer-ötszáz euró lesz.” „Hogy? Tessék? Mennyit tetszett mondani?” „Kétezer-ötszáz.” „Ó. Nincsen véletlenül csak emblémájuk?” „De, van, természetesen, huszonkét euróba kerül.” „Legyen szíves, adjon egyet.” Adott, hazahoztam, és rávarrattam az egyik zakómra. Na, ez a sznobság.

Ezen a zakóján is van kitűző, egy koronás címer. Valamelyik kitüntetéséhez járt?

Ez a polgári tiszti kereszt. De a többihez is adtak jelvényt.

Mindet hordja?

Kivéve a Budapest díszpolgárát. Hatalmas színarany kör, olyan nagy, lehetetlen kitenni.

Szereti az ékszert?

Imádom. Tizenhat se voltam, amikor megvettem az első kisujjgyűrűmet. Jó, hát nem olyat, mint ami most van rajtam, az csak trombitarézből készült.

Miért kisujjra?

Így alakult. Kizárólag ott hordok gyűrűt.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ezeknek a gyémántosoknak mi a sztorijuk?

Nincs sztorijuk. Úgy érzem, öltöztetnek. Három hónap után végre felvehettem őket, épp úgy, ahogy az órámat is. Jólesik.

Milyen márkájú?

Vacheron Constantin. Dubaiban vásároltam tizenöt éve.

Arany?

Persze. Ma már a gyerekek is aranyórát hordanak.

Hol?

Hol nem?

Ide-odalent.

Egyáltalán nem számít extrának, flancolásnak az aranyóra. Mi sem vagyunk megjátszósak, itthon a feleségem főz, ő is takarít. Ettől még az órám eredeti. Pedig olyan hamisítványok vannak ma már, meg nem mondja. A kínaiak tökéletesen utánoznak. Mindent! Még öltönyt is, mutatok két-három olyan szettet, senki eszébe nem jutna, hogy nem egyenesen a londoni csúcsszabászatból érkezett. Nekem egy ismerős hölgy hozza be Kínából.

Olvasom, egy rajongója, Mircse Béla hajdúnánási szabómester rendszeresen megajándékozza egy-egy öltönnyel.

Csodálatos történet! Tizenéve egy debreceni koncertem után azzal lépett hozzám, hogy annyira tisztel, hogy míg élek, minden karácsonyra, születés- és névnapra készít nekem öltönyt. Már legalább ötvenet kaptam tőle, prímák, mind olyan, mint egy Valentino! Mitagadás, szeretem a szépet, szeretek elegánsan élni.

Mi a viszonya a pénzhez?

Idő kellett megérezzem a jelentőségét. Gyerekkoromban mindig jutott meleg étel és tiszta ruha, de sokkal több nem. A középiskolában már kezdtem villogni ezzel meg azzal, aztán jött az éneklés, ahol végre megtapasztaltam a pénz jelenlétét, azt, hogy íze van, nemcsak szaga. Hogy mi mindent kapni érte! Három színes szmokinggal indultam, azt még a szüleim vásárolták nekem, harminc forintokért léptem fel, olykor ingyen is, csak lássam a nagyokat, örültem, hogy elleshettem a mesterfogásokat. Még tíz éve sem énekeltem, amikor összejött az első saját lakásom.

Addig apámnál húztam meg magam, jó volt, s csak azért önállósodtam, mert nem engedték, hogy fölvigyek hölgyet. Ez határozottan zavart. Kénytelen voltam a Gellérthegyre járni a barátnőimmel, mígnem pont akció közben egy rendőr széthúzta a fejünk fölött a bokrot, a képembe világított, s felkiáltott: „Gyurikám, te meg mit csinálsz itt?!”

Én meg visszaválaszoltam, hogy „mit gondolsz, mit?!”.

Ismerte a szervet?

Dehogy! Ő ismert engem. Akkoriban azért már mindenki tudta ebben az országban, hogy ki az a Korda Gyuri.

Miért a Gellérthegy?

Akkoriban ott intézték a fővárosi fiatalok a szerelmi ügyeiket. Legalábbis az olyan kemény fickók, mint én.

Kemény fickó volt?

Micsoda?! Állva nőt nem hagyunk! Csakis fekve! Vallottam ezt akkoriban. Természetesen a legnagyobb tisztelet mellett. Mindig is végtelenül tiszteltem a női nemet. Rengeteg kapcsolatom, kalandom adódott, de sehol nem maradt utánam rossz szájíz. Legföljebb egyszer-egyszer. Szinte minden viszony kölcsönös szeretettel ért véget, általában úgy, hogy azt mondtam: „Jobbat érdemelsz nálam.”

Mindig ön lépett ki?

Azért nem mindig.

Melyik nő volt képes kirúgni Korda György szupersztárt?

Például… Ennek utána kell gondolnom… Érdekes… Igazából egy ilyen eset sem jut eszembe.

Sose esett komoly szerelembe?

Míg az ember fiatal, nem tudja, milyen az, amikor találkozik az igazival. Különösen áll ez az én kicsit bohém szakmámra, melyben gyakran szeretnek egymásba a partnerek színpadon, turné során. Kinek a hangja ejt rabul, kinek az előadásmódja, kinek egy mozdulata, egy pillantása. És amíg az ember nem találta meg az igazit, a csodálatot hajlamos összetéveszteni a szerelemmel. Kapcsolat szövődik, aztán véget ér, és jön a másik, és ez megy a végtelenségig. De aztán megtaláltam Klárikát. Elképesztő szerencse.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A Gellérthegynél tartottunk. Bevitte önt a bokorból a rendőr?

Nem. De azért nem esett jól a zaklatás. Hazafelé bandukolva mondtam is magamnak: „Apukám, ez így nem mehet tovább, kell szerezzél egy lakást, a végén még börtönbe kerülsz közszeméremsértésért.” Lett is lakásom. Jól éltem, sokat énekeltem, kiválóan kerestem. Különösen Amerikában, ahol nemcsak koncerteket adtam, hanem vendéglátóztam is, kinti magyaroknak, megvoltak a fix helyeim, főleg szállodai bárok. Szóltak, hogy „Gyurikám, énekeld már el nekem azt, hogy járom az utam a macskaköves úton”, én elénekeltem, s kaptam egy százast, mármint dollárt. Nyomtam becsületesen. Nem vagyok rá büszke, de rám jött a habzsolás, dőzsölés. Úgy harminc év telt el, mire először képes voltam visszautasítani a százast.

Az hogy volt?

Egy eléggé csórónak tetsző férfi kért számot, én meg inkább azt mondtam: „Tudod, mit, testvérkém, adok én neked egy húszast, csak ne kelljen énekelnem.” Nem minden a pénz.

Ön gazdag ember?

Hihetetlenül relatív, hogy mi számít gazdagnak. Ausztráliába először egy Frank Lowy nevű szupermilliárdos, a Qantas légitársaság résztulajdonosa vitetett ki, évtizedek óta benne van a tíz leggazdagabb ausztrálban. Adtak kézről kézre. Az egyik partin, Melbourne-ben csak lestem, micsoda malomkő nagyságú briliánsokat viselnek a hölgyek. Föl akartam vágni, mondtam, „minket ám egy nagyon-nagyon gazdag ember hozatott ki, a Frank Lowy!” Mire megszólal egy úr, egyszerű öltöny volt rajta, semmi különös: „Jaj, a Frank! Imádja a publicityt. De idehallgasson, Korda úr, mutatok magának ebben a városban húsz olyan férfit, aki úgy néz ki, ha szembe jön magával az utcán, ad neki tíz dollárt, hogy vegyen magának egy McDonald’s-ot, miközben a bal mellényzsebéből megvásárolhatná Franket, plusz a McDonald’s-ot, de nem csupán egy sajtburgert, hanem ez egész vállalkozást.”

Magyarországi mércével ön gazdag ember?

Ha elfogadjuk gazdaságnak, hogy szép körülmények között élsz, s nem kell aggódnod azon, hogy Istenem, holnap mit eszem, akkor, igen, gazdag vagyok. De ez fényévekre esik még Frank Lowy gazdagságától is.

Mi fizetett jobban, a lemez vagy a fellépés?

A lemez régen se érte meg, ma meg végképp semmi értelme. 1959-től 1970-ig legalább kétszáz kislemezt csináltam, egy fillért nem láttam belőlük. 1970-ben kijött az első nagylemezem, az a címe, hogy Korda György, félmillió példányban fogyott, majd 1982-ig további tíz nagylemezem született, de ezeken Klárika vokalistaként több pénzt kapott, mint én, ugyanis percre számoltak el velünk, és egy vokalista perc pont annyit ért, mint az énekesé. Úgy másfél millió lemeznél tartottam, amikor 1982-ben Wilpert Imre került a hanglemezkiadó élére, és kérdezte: „Te, Gyuri, neked mennyi a royalityd?” Én meg csak néztem, hogy mi az a royality. És még jobban néztem, amikor megtudtam, hogy mások már régesrég két, három, négy meg öt forintokat vittek haza eladott lemezenként. Ekkor végre velem is leszerződtek két forintra.

A fellépés az igazi üzlet?

Hát persze. Pláne olyan mennyiségben, ahogy én csináltam. Megesett, hogy a BNV vadászati kiállításán egy hónapon keresztül reggel tíz és délután öt között öt előadást tartottam, aztán jött értem Szikora Jenő, a Robi papája, ő volt a szervezőm negyven éven át, drága, aranyos ember, mindig szidta a kommunistákat, mint az állat, pedig hányszor rimánkodtam neki, hogy „Jenőkém, ne, a végén még letartóztatnak minket!”, rendre azt felelte, hogy „le vannak szarva”. Bezzeg, onnantól, hogy megbuktak a komcsik, egy rossz szava nem volt rájuk, merthogy ő halottba nem rúg. Szóval jött értem, beültetett a Wartburgjába, s megcsináltunk még napi két-három előadást, havi hatvanat, nyolcvanat! Jó pénz.

Szikora Róbert: Kutya vagyok, ugatok
„Én szívem szerint válaszoltam a kérdéseire, pedig tudom, a cikk megjelenése után ezrek fordulnak majd el tőlem." Interjú politikáról az R-GO frontemberével.

Külföldre nehéz volt kijutni?

Nekem nem! A tehetségeseket vitték, mint a cukrot. Ki lehet menni barátságból egyszer, ki lehet menni kétszer, úgy, hogy a haverod visz, de ha nem vagy üzlet, nincs harmadik esély. Senki nem akar ráfizetni a te fellépésedre.

Mesélte valahol, hogy ön az egyetlen énekes, akinek a magyar határőrök sose pakoltatták ki a csomagját.

Ugye milyen fantasztikus?! Pedig Amerikában harmincötször voltam fellépni, szintén harmincötször Kanadában, tízszer Ausztráliában, milliószor Németországban, Ausztriában. De soha, és ezt becsületemre mondom, soha élő ember nem ért a bőröndömhöz, egyszer sem hangzott el, hogy „Korda úr, jó lenne, ha mondana valamit egynémely tárgyról a poggyászában”. Az első amerikai utamon 1973-ban Jákó Vera, Harangozó Teri és Rónaszéki András volt a társam, plusz egy háromtagú zenekar. Hazatérve Ferihegyen mindet levetkőztették, engem meg küldtek a zöld folyosóra. Így történt.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Vajon miért történt így?

A Jóisten tudja. Szerettek a vámosok is. Vagy tudták, hogy eszem ágában nincs zsiványkodni. Nem szorultam rá a csempészetre, sose hoztam semmit eladásra. Csak magamnak. Gyűrűt, ilyesmit. De az senkit nem érdekelt. Egy autó volt a maximum, azt természetesen hivatalosan intéztem.

Villámgyorsan ívelt fel a karrierje: 1958-ban, tizenkilenc évesen még az ORI szervezte Kit hozott a Mikulás? – A ma sztárjai, a jövő csillagai műsorban lépett fel, és Szilveszterre a Dorogi Vendéglátóipari Vállalat Bányász Étterme szerződtette le. 1959-ben már megvolt az első rádiófelvétele, Szilveszterkor a tévéműsorban szerepelt, s állandó fellépője lett a főváros legmenőbb bárjainak, köztük a Moulin Rouge-nak. Csüdig gázolt az éjszakai életbe.

Csüdig? Tövig! Csodálatos időszak, tökéletes közbiztonság, ha bepezsgőztél is, nem kellett attól tartani, hogy leütnek, kirabolnak.

Kik voltak az éjszaka császárai a hetvenes évek Budapestjén?

Nem figyeltem én, ki a császár. Mi, művészek, amúgy is külön világot alkottunk, a beatzenésztől a humoristáig egy hatalmas család voltunk. Benkő Laciék! Demjénék! Bergendiék! Szörényiék! Barátok voltunk, szerettük egymást.

Volt hierarchia?

A csudát! Még akkor is együtt dajdajoztunk reggelig, amikor Szörényiék akkora sztárok lettek, hogy hozzájuk képest én a kis szerelmi dalaimmal teljesen szélre szorultam. Volt egy hatalmas közös koncert a Kisstadionban, féltem az Illés óriási rajongótáborától, ezért megkértem Levit, az én részemet hadd kezdjem az ő egyik dalukkal, azzal, hogy „Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ”. És megengedte! És tapsolt nekem az ő közönsége! Ilyenek voltunk.

Ön miért nem beatesedett?

Kapacitáltak rá! A legjobb barátom, Zorán billentyűse, Schöck Ottó mindig mondta, hogy „légy már kicsit beatesebb, haver!”. Komponált nekem egy dalt, Dusán írta a szövegét, az a címe, hogy Gyere a Napra! Ottó azt kérte, hogy „rekesszél, Gyurikám”, rekesztettem is, de két sor után berekedtem. Vagyis kiderült, hogy a hangom alkalmatlan a beatre. Meg amúgy sem az a figura vagyok. Inkább a slágeréneklésből akartam kihozni minél többet: nagyívű dallamokat, hatalmas hangokat énekeltem. Negyven éven át jártam énektanárhoz, Vécsey Ernőnél, a kor legmenőbb zongoristájánál kezdtem, rettenetesen drága, százforintos óradíjért, de megérte. Fellépés előtt ma is beskálázom magam, ha nincs kéznél zongora, akkor a C-dúr skálás hangsípommal zümmögök. Az éneklés egy szakma, bele kell tanulni, és be kell tartani a szabályait, legalábbis, ha hosszú távra kalkulál az ember.

Bár ma már az autókat és az énekeseket sem ötven évre tervezik, de az én hangom pont olyan szép, mint volt, legföljebb a terjedelme szűkült kicsit, de hát a hatvanéves futballista sem fut olyan gyorsan, mint húszévesen.

Volt valaha példaképe?

Példakép? Utoljára tizennyolc évesen: Julien Sorel a Vörös és feketéből.

Önt is határtalan becsvágy hajtotta lentről föl, a gazdagok közé, akiket igazából nem sokra becsült?

Nem gondolkodtam ilyen bonyolultan.

Hanem?

Akkoriban ment filmen a regény Gerard Philipe főszereplésével, és simán csak olyan férfi akartam lenni, mint ő.

Sármos.

Sármos!

Azt hittem, példaképnek Karel Gottot említi.

Ó, Karel! Végtelenül tisztelem, nemrégiben halt meg szegény.

Egymás élettörténetét kopírozzák: mindketten 1939-ben születtek, mindketten gyárban kezdtek kölökként, mindketten operaénekesi hanggal bírtak, mindketten már tizenkilenc évesen kávéházakban énekeltek, mindketten a táncdalnál és a slágereknél kötöttek ki.

Mérhetetlenül büszke vagyok erre a párhuzamra.

Ön énekelt számos Karel Gott-dalt, köztük a Lady Karnevált. Gott is vett át Korda-dalt?

Áh, ő más szint, legalábbis abból a szempontból, hogy mögötte profi menedzsercsapat állt, mely európai sztárt faragott belőle. A magyar könnyűzene mögött viszont soha senki nem állt, innen senki nem lehetett európai sztár. Itt másként intéződnek a dolgok.

Hogyan?

Amatőr módon. Pár éve, amikor Karel utoljára járt Budapesten, összerántottak a tiszteletére egy partit, de engem nem hívtak meg rá. Ez hogyan fordulhat elő? Meg kell mondjam, nagyon bánt a dolog. Némi gyógyír, hogy hallom, kérdezte ott tőle valaki, mit szól, hogy az Irigy hónaljmirigy paródiát csinált a Lady Karneválból. Karel annyit felelt: „Az énekesi szakmában egyetlen magyart ismerek, és őt úgy hívják, hogy Korda György.” Megható.

Léptek fel közösen?

Rengetegszer.

Beszélgettek olykor?

Sokat.

Az 1968-as prágai magyar bevonulás szóba került önök között?

Nem, nem, nem. Mondom, én sose politizáltam. Ráadásul 1970 körül mindketten abbahagytuk a szocialista országokban való turnézást, utoljára Karlovy Varyban léptünk föl az Aranykulcs fesztiválon, nyolcvantagú zenekarral kísérve, és soha többé nem találkoztunk. Ezért is fáj annyira, hogy erre a partira nem hívtak. Csak hogy érzékeltessem a cseh és a magyar sztárépítés közötti különbséget, elmesélem, hogy a Rio de Janeiro-i nagyon híres Arany Kakas fesztiválra 1968-ban hatalmas felhajtással, óriási sleppel érkezett Karel, minden körülötte forgott, mindenre jutott pénz. Engem a következő évben hívtak, vacak dallal mentem, mert a jó számomat a minisztérium kilőtte, ráadásul a két hétre mindösszesen harminckét dollár költőpénzt kaptam az Interkoncerttől, amiből tizenhét dollár dologi költséggel el kellett számolni. Maradt tizenöt. Miközben a bárban öt dollárba került egy viszki. Inkább le se mentem, nem kívántam blamálni magam. Még interjút sem adtam, mert azonnal jött a pincér, és ciki lett volna, hogy még egy kávét sem tudok venni.

Miért nem vitt az itthoni spórolt pénzéből?

Nem mertem! Akkor még nem voltam sem olyan okos, sem olyan bátor, hogy becsúsztassak néhány százast a farzsebembe.

Mi az, hogy a minisztérium kilőtte a jó dalt?

Már be voltam nevezve Blum József és Vándor Kálmán számával: Visszatérek én! Óriási sláger, keleten végignyertem vele az összes fesztivált. Blum is készült ki velem, megvarratta a vadonatúj sötétkék öltönyét, ám két héttel indulás előtt leszóltak a minisztériumból, hogy változás van, Tamássy Zdenkó elvtárs dalát fogom előadni, már a címére sem emlékszem. Szegény Zdenkó több évtizede halott, nem akarom bántani, de az a szám tényleg rémes volt. Buktam is vele csúnyán.

Szó szerint. Imádom ezt a Korda-sztorit a pereceléssel és a berottyantással együtt. Elmesélné?

Ma már én is kacagok rajta, de annak idején kibírtam röhögés nélkül. Rio már akkor sem a higiéniájáról volt híres, és én, óvatlanul, meg mert nem volt pénzem semmire, csapvizet ittam, ami persze pont a fellépésem napjára eredményezett gyomorrontást és mindent, ami azzal jár. Kiálltam a színpadra a Zdenkó szar dalával, volt benne magas hang bőven, és hát az egyiknél bizony elszellentettem magam, illetve hát több volt az szellentésnél, és éreztem, ahogy folyik végig a lábamon valami, aminek nagyon nem kellett volna folynia. Ilyen fehér nadrág volt rajtam, ötvenezer ember, tele a kis Maracanã  stadion, nem mertem megfordulni, a dal végén curikkoltam kifele, nem vettem észre a lépcsőt, és hanyatt estem, borzalom. Én úgy, de úgy égtem. Még most is szégyellem magam, pedig eltelt bő fél évszázad.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A politika gyakran beleszólt a dalválasztásba?

Szerintem ez volt az egyetlen alkalom, de nagyon megviselt. A kommunizmusban nem is nagyon ismertem politikust egyet sem.

Kádár Jánossal, Aczél Györggyel sose találkozott?

Aczélról, az igazat megvallva, azt sem tudtam, kicsoda.

A kultúrpápa. Élet-halál ura. Ha neki nem tetszett volna Korda György, akkor pesti bároknál följebb nem jut.

Jó, ma már én is tudom, de annak idején nem érdekelt. Sose hívott, sose találkoztunk. Kádárral is csak egyszer, egy operettszínházi előadás szünetében. Amikor megpillantottam, úgy megdöbbentem, nem mertem megszólalni. Ő jött hozzám azzal, hogy „jó estét, Korda elvtárs”. Annyit sajtoltam ki magamból, hogy „jó estét, Kádár elvtárs”. Ennyit a politikai kapcsolataimról.

Belépett az MSZMP-be?

Bevallom, lettem volna én még KISZ-tag is, mit számít, de senki nem kért föl. Én meg magamtól nem jelentkeztem. Az úttörőség volt az utolsó tagságom általános iskola fölsőben.

Úti beszámoló írásával megkörnyékezték?

Milyen beszámoló?

„Korda elvtárs, kivételezünk önnel, utazhat Amerikába, Kanadába, Nyugat-Európába, cserébe, amikor hazajön, lead nekünk pár oldalt arról, miket beszélnek a művésztársai, és hogyan élnek a kapitalisták.”

Senkinek eszébe nem jutott beszervezni. Megmondom őszintén, most, hogy jobban belegondolok, nem is esett jól a dolog, hogy azt hihették, olyan hülye vagyok, hogy még csak jelentetni sem akarnak.

Önről jelentett bárki?

A külföldi útjaimat szervező Interkoncertben találkoztam egyszer egy mosolygós elhárító tiszttel, aki mutatta, hogy az összes torontói fellépésem után kap rólam kintről jelentést. Egyet a szemem láttára tépett el, arra hivatkozva, hogy anno az egyik nagynénémmel kellemes baráti viszonyt ápolt. Na, ezt nevezik szerencsének! Hát mekkora a sansz arra, hogy a nénikém ismerőséhez futnak be a rólam a tengerentúlon készülő jelentések?!

Mit jelentettek önről?

Mit lehetett jelenteni rólam?! Legföljebb azt, hogy hány nővel és mit csináltam itt és ott. A zenészek örültek, hogy kint lehetnek, és kereshetnek egy kis pénzt. Mondogatják, hogy kötelező volt párttagnak lenni, és kötelező volt jelentéseket írni. A fenét! Nálam alkalmasabb embert nem találhattak volna ilyenre, hiszen a Korda Gyurinál többet nem ment nyugatra senki, mégsem próbálkoztak. Bárki mondhatott nemet, hülyeség, hogy zsaroltak embereket. Inkább tudom elképzelni, hogy lakáshoz, fellépéshez jutásban segítettek azoknak, akik pusztán a tehetségükből nem haladtak a pályán. De szerintem azok sem ártottak, akik ilyen-olyan okból aláírtak, max besúgták a Charlie-ról, hogy ivott pár jeget duplaviszkivel, tyű! Persze hallok én is olyan sztorikat, a szemem kettéáll, de azokat inkább nem hiszem el.

Itthon kik jelentettek önről?

Fogalmam nincs.

Mit lelt a kartonjában?

Milyen kartonomban?

Nincs kartonja?

Hol van az a karton?

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őrzi a titkosszolgálati kartonokat. Mindenki kikérheti a sajátját, abból, hacsak ki nem loptak belőle oldalakat, kiderül, kik jelentettek önről.

Mindenkinek van dossziéja?

Mindazoknak, akikről jelentettek. Már ha utóbb valaki le nem zúzta az összes példányt. De ahhoz a rendszerváltás után is komoly kapcsolatokkal kellett rendelkezni.

Csak úgy be lehet menni, hogy mutassák meg?

Persze.

Hol van ez a dolog?

Hatodik kerület, Eötvös utca. Benéz?

Áh, nem. Minek?

A külföldi túrákra kaptak politikai kísérőt?

Olyanokra emlékszem, hogy a hetvenes évek közepén egy magyar kulturális küldöttség tagjaként Kubába repültünk, jött a pécsi balett, a győri balett, Szörényi Levente, az Express együttes, Kovács Kati, Zorán, én. Ott ült a gépen Pozsgay úr is, az akkori kulturális miniszter. De nem foglalkoztunk egymással, mindenki tette a dolgát.

A Kádár-rendszer szerette a slágert, a táncdalt. Vagy inkább használta. Azt sugallhatta vele, hogy a népi demokrácia is demokrácia, szó nincs diktatúráról. A szabadság, a nyitottság, a jólét illúzióját demonstrálhatta a Ki mit tud?-okkal és a táncdalfesztiválokkal meg az olyanokkal, hogy „szakad a szélben a szélzsák” és „ma-ma-ma-ma-ma-ma-rijama”.

Gondolja?

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Önök, zenészek egymás között beszélgettek ilyenekről?

Legkevésbé sem. Burokban, buborékban, bűvkörben éltünk.

Azt persze tudtam, hogy nem utazhat bárki Amerikába, de akasztásról, terrorról, elnyomásról nem hallottam. Énekeltünk! Boldogok voltunk! Fiatalok voltunk! Nekem még a rendszerváltás se nagyon tűnt fel.

Ausztráliában koncerteztem 1988 decemberében. Sydney-ben fogadott bennünket a konzul, végtelenül kedvesen társalogtunk, míg egyszer csak elkezdte szidni Kádárt, de mint az állat. Én meg rugdostam Klárika lábát az asztal alatt, hogy „vigyázz, agent provocateur, egy szót ne szólj, mert nem tudunk többet kijönni”. Utóbb jöttem rá, hogy frászt, nem provokált, hanem tudta, hogy közeleg a változás, és próbált imponálni nekünk a jól értesültségével, a bátorságával, és persze készült az új világra. Egyébként konkrétan nem vettem észre, amikor a nyolcvanas évek végén megalakultak az új pártok. Dunsztom nem volt! Mi van? MDF? Az meg mi a fene?! Mi történt itt?! SZDSZ?! Micsoda?!

Bezzeg, ha SZPSZ-t mondtak volna!

Jesszusom, az is egy párt?!

Csudát. Egy ön által is énekelt Cserháti Zsuzsa klasszikust idéztem. Énekelhetem?

Csak tessék!

„Eszpéesz, eszpéesz, eszpéesz, eszpéesz… száguldás, Porsche, szerelem, száguldás, Porsche, szerelem, száguldás, o, ó, óó, óóó, óóóó…” Ezer bocsánat, abbahagyom, mielőtt elfüstöl a radiál.

Az SZPSZ-t valóban jobban ismerem, mint az SZDSZ-t.

Várt valamit a rendszerváltástól?

Mit várhattam volna?

Szabadságot, jólétet.

Nekem megvolt a szabadságom és a jólétem is. Jó, azért az ütött, amikor először mentem át Kelet-Németországból Nyugat-Németországba, és először vettem Ernte 23 márkájú cigarettát a Symphonia, a Sopianae meg a Fecske után. Néztem, mint a moziban, micsoda üzletecskék működnek még a metróállomásokon is.

Olyannyira respektálta önt a rendszer és a szakma, hogy a nyolcvanas évek elején bekerült az Országos Rendező Iroda, az ORI vizsgabizottságba.

Meg az Országos Szórakoztató Központ vizsgabizottságába is! Mindkét helyen elnökként. Mi adtuk ki az engedélyt ahhoz, hogy felléphessen egy előadó.

Számos későbbi sztár önnek köszönheti, hogy színpadra léphetett. Zámbó Jimmy sztoriját szokták emlegetni.

Tehetséges volt, ma azt mondanák, benne volt az X-faktor, vagyis járt nekik az engedély, én csupán annyit tettem, hogy nem hagytam, hogy ne kapja meg mindenféle hülyeségek miatt.

Milyen hülyeségek miatt?

Jimmy nem tetszett a bizottság többi tagjának. Egyrészt, mert nem zongoristát hozott magával, hanem a magnóját, arra énekelt, másrészt szokatlan külsővel rendelkezett. Kijelentettem, hogy ennél tehetségesebb ember itt még nem fordult meg, ha ennek nem adjátok meg, akkor szerezzetek másik elnököt, mert én elmentem!

Milyen volt az a „szokatlan külső”?

Pont úgy nézett ki, ahogy máskor is. Épp elég. Pedig nem minden a külső. Még a mozgás és a hang se minden. Meg ez így együtt se minden. Van, aki jól néz ki, jól mozog, jól énekel, mégsem érdekel senkit. Az egész kovásza a személyiség, a szuggesztivitás, ha az hibádzik, nem fogod meg az embereket. Ezzel nem volt tisztában a bizottság többi tagja.

Annak idején tudta, hogy a bizottsági tagok némelyike az államvédelemből került a kultúravezetésbe?

Ki?

Csanádi Lajos, Keszler Pál, Bulányi László.

Nem tudtam, és ma sem zaklat fel. Keszler nagyon aranyos ember volt, jó igazgató, Bulányival és az osztályvezető Csanádival sem volt bajom. Abban az egész bizottságosdiban csak azt bánom, hogy pont Klárika vizsgájánál voltam beteg, megfáztam, és valaki más helyettesített. Pedig milyen szép lenne, ha ma elmondhatnám, hogy tőlem kapott engedélyt a fellépésre! De így csak utóbb, ’78-ban találkoztunk. Akkoriban még férjnél volt, de ezt én nem tudtam. Azonnal kinéztem magamnak, ám csak 1980-ban jöttünk össze, addigra elvált, szerencse, mert egy jó házasságot még értem sem hagyott volna ott, annál ő sokkal korrektebb. Rendkívül csinos volt, mondjuk most is az. Azt követően kezdtem komolyan kajtatni utána, hogy a Halló, itt Korda György! című műsorban énekeltem vele két duettet.

Milyen a Korda, mikor kajtat?

Bevet különös trükköket.

Úgymint?

Fellépésekre igyekezve rendre én ültem a sofőr mellett, s hátul a többiek. Ám, amikor Klári is jött velünk, kapásból hátul foglaltam helyet, és indult is a combok találkozása, az ajtó kinyitása, a „mit parancsolsz, Klárika?”. A színpadon pedig nem győztem kiénekelni a hatalmas hangokat, közben lestem hátra, milyen hatással van a nőre a dolog.

Az első perctől vonzott, de nem gondoltam, hogy negyven évig együtt lehet lenni valakivel anélkül, hogy bármi kényszert éreznék arra, hogy kitekintsek. Minden mozdulat természetes. Áldás ő az én életemnek.

Ő a második feleség. Az elsővel egészen fiatalon kötötte össze az életét.

Huszonkét éves koromban vettem el Kovács Ibolyát, az Operettszínház primadonnáját, hála Istennek ma is jó egészségnek örvend. Sajnos az esküvő után engem behívtak katonának, és Ibolya fiatal volt, és én is fiatal voltam, nem ragozom a dolgot, nem tartott sokáig a frigy, szépen elváltak útjaink. De a papírmunkát nem intéztük el. Ki is ment a fejemből, hogy nős vagyok. Amikor Klárikával húsz évvel később bejelentkeztünk az anyakönyvvezetőhöz, azt mondja a hölgy, hogy „művész úr, maga nem nősülhet meg”, „hát miért nem?”, „mert magának van felesége”. Azonnal telefonáltam Ibinek, hogy „te, Ibikém, el kéne válnunk”. Mire ő: „Jaj, hová ez a nagy sietség, Gyurikám?!” Mondom, „szeretnék újranősülni”. „Ja, az más. Mikor írjuk alá?” Ekkor, negyvenéves koromban kezdődött az életem második felvonása. Klárikában megtaláltam az igazit. Azóta eltelt még negyven év, túl sok idő ahhoz, hogy ne legyen igaz. A vele való együttlét olyan megnyilvánulásokat és tulajdonságokat hozott ki belőlem, melyekre sose gondoltam.

Például?

Önirónia. Humor!

Korábban nem volt humora?

Nem volt se szükségem, se igényem rá. Én voltam a „ki, ha én nem!”. Ma meg pont a humoromat szereti bennem legjobban az ifjúság. Emlegettük a Sziget fesztivált: állok a színpadon, lent tízezernyi fiatal, kérdem, mit énekeljek, és fölkiabálják, hogy előbb csak beszéljek, „azokat a jó szövegeket, amiket a pókerközvetítésből ismerünk, de pont úgy ám”. És én mondom az én speciális hanglejtésemmel, hogy „megadtaaa!”, meg hogy „all in!” És tombolnak a srácok.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ősrégi zsugás.

Ötéves koromban kezdtem.

A nagypapám és a barátja imádott ultizni, kellett nekik egy harmadik ember, és mivel csak én voltam kéznél, megtanítottak. Még nem jártam suliba, ráértem. Hatéves koromra pénzben játszottam.

Viszont már betöltöttem az ötvenet, amikor 1990 körül Déri Jancsi bevitt az Éjszakai kaszinó című műsorába. Asztalok álltak a stúdióban, az egyiknél rulettezni lehetett, a másiknál kártyázni, és így tovább, és mindnél egy-egy híresség vezette a játékot. Rám a blackjacket bízták. Természetesen úgy állítottam össze a paklit, hogy nyerjenek a kuncsaftok. Jól csináltam, élveztem a dolgot. Egy fiatal újságírónő azt írta rólam az Esti Hírlapba: „Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer nekem egy tévéműsorban Korda György tetszik majd a legjobban.” Én valahogy már ott éreztem, hogy évtizedek múltán a kártya, a kártyaközvetítés kínál második pályát az éneklés mellett.

2010-re összejött.

Abban is a szokásos szerencsém játszotta a főszerepet. Összefutottam Juni Gyuri sportriporterrel, mondtam neki, hogy „te, nincs valami ismerősöd a Sport TV-nél? – láttam a pókerközvetítésüket, unalmas, én sokkal jobban megcsinálnám”. Pár hónap múlva hívott Máté Pali a tévétől, készítettünk próbafelvételt, a csatorna vezérigazgatója, Horvát János lett a társam, mert egyetlen riporter sem akarta vállalni ezt a senki által nem nézett sportágat. Utóbb foghatták a fejüket, mert lényegében az első perctől kiugró nézettséget produkálunk.

Az elején jókorát bakizott.

Valóban ciki volt. Világéletemben az ötlapos európai pókert játszottam, nem a Texas Hold’Emet, és ennek megfelelően félreközvetítettem a legelső műsort. Kaptam is a pofámra, hogy mekkora marha vagyok, de azt hittem, csak irigyek. Aztán az internetes pókeresek vezetője elmagyarázta, miben hibáztam, és adott egy szakkönyvet. Azonnal összehívattam a csapatot, és elnézést kértem. Azóta nem bakizom, legföljebb akkor, ha a monitoron elnézem a lapot. Karbantartom magam, ma is hetente egyszer pókerezem, egyszer ultizom hajnalig. Így van ez fiatalkorom óta.

A Fészek Klub volt a törzshelye.

Fantasztikus csapat! Benedek Miklós, Csukás Pisti, Csurka Pisti, Csurka Laci, Réz Pál, Réz Ádám, Csapó Gábor, Blumi, Kellér Dezső, Gelley Kornél, Dégi Pista, Ráday Imre, Kormos István, Székhelyi, Újréti, Kertész Péter, Kadosa Pál, Lázár Gyuri, Cziffra György, Ferenczi György, Lendvai Ferenc… Bármikor felmondom a névsort! Pókerben Meszéna Miklós kardvívó világbajnok volt a professzorom, az ulti mesterfogásaira a futballista Sándor Csikar tanított. Isteni sztorik estek meg velem, fantasztikus dumákat hallottam ezektől a kivételes emberektől. A humorista Boncz Géza percenként mondott olyanokat, hogy „apai ágon ült az anyám”, és az ember nem tudta, röhögjön vagy elgondolkodjon. Gyakran pókereztem Koncz Gabival, Tordy Gézával és egy világi, baptista püspökkel, az ő neve se jut eszembe; mi csórók voltunk, ő tele lével, és olyanokat hívott ránk, hogy „ötezer”, miközben mi életünkben nem láttunk annyi pénzt egyben. Koncz egyszer csak elunta a nagyképűsködést, bedühödött, és odavágott valami olyasmit, hogy „a Jóisten rogyassza magára az eget, szentatyám!”. Úgy, de úgy röhögtünk mindannyian, élen a püspökkel! Hát még, amikor Alfonzó elmesélte, hogyan tiltották le két évre a rádiótól! Annak idején úgy volt, hogy éjfél után kikapcsolták az adót. De egyik este az ügyeletes technikus valahogy elfelejtette lehúzni a kart, miközben a társainak lejátszott egy házibuliban készült felvételt, melyen Alfonzó előadta az Így fingtok ti! című magánszámát. És ez kiment az éterbe! Állítólag olyan röhögés támadt országszerte, hogy frissen operált kórházi betegeken fölszakadt a seb.

Olvasom, Latinovits Zoltánra különös szeretettel emlékezik.

Nem volt könnyű ember, viszont zseni, és a zseninek mindent el kell nézni.

Sok balhéja volt, néha a Fészekben is belekötött emberekbe, olyankor mondtam neki, hogy „Zolikám, hagyd már”. Mígnem egyszer visszaválaszolt: „Kuss! Te egy hang vagy, semmi más!”. Majd’ szétvetett a büszkeség. Hát kaphat egy énekes annál csodálatosabb kritikát, mint hogy egy színészóriás hangnak minősíti?

Van róla megrendítő emlékem is. Öt éven át a Bajza utcai színészházban laktam Mátrai Zsuzsával, és fölöttünk lakott Latinovits Ruttkaival. Ez az első ház Budapesten, melyben működött recepció, nem semmi ám! Egyszer állok a ház előtt a kutyámmal, lép ki a Latinovits, és mondja, „milyen szép ez az eb”. Azt válaszoltam: „Szép bizony, mégis annyit bántják!” „Nofene.” „Állandóan ráfogják, hogy ő pisil a járdára, miközben nem is.” Erre Latinovits lehajol a kutyához, megsimogatja, és teljes átéléssel, szinte megrendülten így szól hozzá: „Sorstársam. Testvérem!” Ilyen volt ő.

És Csurka István? Ő milyen volt?

Imádtam!

Legendás történeteket hallani arról, hogy Csurkából, ha ivott, kitört az antiszemitizmus. Az őt íróként egyébként támogató Aczél György tette szóvá, hogy „miért kell ennek az embernek mindig jobbra rúgni be?”.

Én sose hallottam zsidózni a Pistát, végtelenül aranyos ember volt. Ráadásul zsidó volt a legtöbb haverja. Amúgy nagy életművész. Amikor valamelyik hülyesége miatt letiltották, és nem jelent meg könyve, nem mutatták be egyetlen darabját sem, így aztán nem volt pénze, összedobtunk neki tizenötezer forintot, fejenként egy ezrest. De persze nem az ő kezébe adtuk, mert tudtuk, azonnal viszi a lóversenyre, hanem a feleségének, hogy legyen mit enniük. Édes pofa volt, szerettem.

Akkor is szerette, amikor 1992 augusztusa után nyilvánosan zsidózott újságcikkben, szónoki emelvényről?

Szerettem, engem nem bántott. De persze nem értettem, hogy egy ilyen értelmes író miért megy politikusnak. Fogalmam sincs, mi lelte, de már nem tudtam megkérdezni tőle, mert onnantól nem járt le közénk. De a művésznek is lehet véleménye. Miért ne lehetne?

Például Demjén Rózsiról tudom, hogy végletesen jobbos, ugyanakkor megcsókolom a lábát, vagy legalábbis a kezét, ugyanis zseni. Mit érdekel engem, hogy milyen oldali. Az érdekel belőle, amit a színpadon mutat.

A színpad a lényeg, oda vágyik a művész, ott teljesedik ki.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ön mikorra tervezi, hogy a vírusveszély enyhültével visszatér a színpadra?

Bárcsak ott tartanánk, hogy lehet nyugodtan koncertezni! Mérhetetlenül megviselt a karantén. Soha el nem tudtam képzelni, hogy az én életemben előfordulhat ilyen. Nem találok szavakat! Az ember egész viselkedése, gondolkodása átalakul. Az előbb itt a recepciónál kezet akart fogni velem egy kedves vendég, én meg csak könyökösre voltam hajlandó. Van egy bájos zöldségesünk, hölgy, rendkívül szeret engem, és „a Gyurikának” mindig küldi az ajándékgyümölcsöt.Most Klárika egyedül ment be az üzletbe, én maradtam a kocsiban, résre nyitottam az ablakot, hogy jöjjön a levegő. Egyszer csak szalad ki a hölgy üdvözölni, én pedig ijedtemben fölhúztam az ablakot. Azóta is szégyellem magam! De hát elmúltam nyolcvan, félti az ember az életét.

A járvány alatt megméretődtek az emberi kapcsolataim. Klárika unokahúga, aki szinte a nevelt lányunk, oly csodálatosan gondoskodott rólunk, elmondani nem lehet. De ért negatívum is, a pókerben úgy mondják, hogy bad beat, rossz ütés. A régi polgármesterünk itt a második kerületben, doktor Láng Zsolt, minden születésnapomra, névnapomra, karácsonyra, kulturális megmozdulásra levelet és valami kedves apróságot küldött nekünk, törődött a lelkünkkel. A mostani viszont, aki tavaly óta van, nem tudom a nevét, a karantén alatt egyetlen telefont meg nem eresztett!

Őrsi Gergely.

Félreértés ne essék, nem kell tőle egy szelet vajas kenyér sem, de mégiscsak ötven éve itt lakom, itt fizetem az adót, mint a köles. Legalább annyit kéne, hogy „jó napot, Korda úr, én vagyok a maga polgármestere, nincs szükségük egy gyógyszerre, valamire?”. Ennyi csak nem tenné tönkre a költségvetést! Vészhelyzetben nemcsak Budapest díszpolgárának jár az érdeklődés, hanem bármelyik egyszerű vállalkozónak. Csak kell a lelkednek, hogy a kerület vezetője megerősíti: létezel, gondolunk rád.

Rászorulna a gyógyszerre?

Dehogy szorulnék!

A hónapok óta nulla bevételt termelő hotelje támogatására igényt formál?

Még csak arra sem. Az alkalmazottjainkat persze fizetni kell, legalább részben, és ennek érdekében a tartalékainkhoz kellett nyúlni, de kinek nem.

Jó üzletembernek tartja magát?

Az énekléshez kétségtelenül jobban értek, mint a pénzhez. A hetvenes évek elején elkezdtem festményeket gyűjteni, az első három képem darabját tízezer forintért vettem, még most is emlékszem a művész nevére: Fenyő A. Endre. Tíz év múltán ugyanúgy tízezerért adtam el a műalkotások darabját. Amikor a Fenyő A.-kat vásároltam a bizományiban, a sarokban ötvenesével álltak a Kádár Bélák meg a Scheiber Hugók, darabja egy-két-három-négyezer forintért. Tudja, ma mennyiről indulnak ezek az aukciókon? Tizenötmillió meg húszmillió. Ennyit az üzleti érzékemről.

A szállodájuk viszont bejött. Hogyan keveredtek ebbe a bizniszbe?

Melbourne-ben ültünk egy barátunk családi hoteljében, amikor megkérdezte tőlem az illető, miért nem építek egy olyan nagy házat, ahol alkalmasint megszállhatnak a barátaim. Elgondolkodtam, és 1991-re lett belőle ez: a Villa Korda. Hatalmas produktum, rettentő büszke vagyok rá. Ezerkétszáz négyzetméter, nagyon szép, nagyon szeretik. Nemcsak kívülről mutatós, hanem belül is igényes.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Négy méterrel magasabbra nőtt a ház, mint ami az építési engedélyben áll. Elnézték a mesterek a collstokot?

Azt mondta az építész, ha megemelem a szarufákat, kapok plusz nyolc szobát.

Hát akkor megemelem!

Csak azt nem mondta a mérnök úr, hogy ez nem szabályos, és azt sem, hogy magasabbak leszünk. Szép balhé lett belőle.

És súlyos bírság is.

Súlyos. De ahhoz képest jól jártunk, hogy először még le akarták bontatni, pedig épült a környéken számos ennél magasabb ház. De ezeréves történet, felejtsük el, a lényeg, hogy a Villa Korda ma a második kerület büszkesége. Szokták kérdezni, könnyen beletanultam-e a vendéglátásba. A válaszom az, hogy nem volt rá szükségem. Az nem tanulás kérdése, hogy mosolyogva érdeklődsz a vendégnél, hogyan utazott, jól érezte-e magát, és ugye eljön máskor is. Ez csupán kedvesség. A kedvesség a lényeg a hotelben! A kedvesség volt a lényeg a kábel- és sodronykötélgyár talicskájából énekelve is. A kedvesség a lényeg a kártyatermekben, a bárokban. A kedvesség a lényeg a színpadon. A kedvesség a lényeg az egész életben! Puszilok, puszilunk is mindenkit, gyerekek!

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.