Belföld rendszerváltás30

Várszegi Asztrik: Úgy tűnik, rengeteg szenvedés vár ránk, az emberiségre, és ettől nem vagyok olyan nagyon hepi

És még néhány mondat a Pannonhalma volt főapátjával készült interjúból: „Isten nem sarki rendőr.” „A nagy kereszt is elfér a vállamon.” „Egy temetés nem a végítélet.” „Kitömötten nehéz szárnyra kapni.” „A fejlődés kikezdte teremtett világunkat, ami merénylet a teremtés ellen.” „Amikor visszavonultam, végigolvastam egy a nyilatkozataimból készült kivonatot, és felkiáltottam, és a fejemhez kaptam, hogy Asztrik, már értem, miért utálnak annyian.”
Korábban a témában:

A koronavírus Isten csapása?

Csacsiság.

Pedig mondják.

Még keresztények is! Hamis istenképből kiinduló gondolat. Isten nem sarki rendőr, hogy gumibotot lóbálva ránk füttyent, amikor átszaladunk a piros lámpánál, s kitölti a büntetési csekket.

Imával vagy karanténnal védekezik a vírus ellen?

Karanténból imádkozom.

Fél?

Kicsit.

Ha a leghűbb szolgáit nem védi meg az Úr a betegségtől, akkor kit?

Isten, bölcs, nem kivételez. A vírus a világ minden szegletébe elért. Egy Afrikában szolgáló orvosbarátom írt a napokban kétségbeesve: „Imádkozzatok a fekete kontinensért, mert teljesen védtelen.” Itáliában szolgálat közben paptársaim százai fertőződtek meg, talán hatvanan is meghaltak közülük, és messze még a vége. Születésem óta gyönge az immunrendszerem, évente összeszedek egy-egy tisztességes tüdőgyulladást. Az ideit kihagynám, már csak azért is, mert a rendtársak kérték, egy darabig maradjak még köztük. Visszavonultam, hetek óta a szobámban élek, a közelmúltig a miséken is csak online vettem részt. A világtól való távolságtartás egy szerzetes számára természetes állapot, most csak annyi változott Pannonhalmán, hogy a kollégista diákokat hazabocsátottuk, neten tanítunk, vendéget nem fogad a kolostor. Tartjuk a bencés életstílust: „ora et labora”, vagyis „imádkozzál és dolgozzál.” Befelé fordulunk, lelassultunk.

Hasonlóan a világhoz, a világgazdasághoz. Aminek járulékos haszna, hogy csökkent a környezetszennyezés.

Jó hír, de kevés a bolygó megmentéséhez. A fejlődés kikezdte teremtett világunkat. Ami bűn. Ha úgy tetszik, merénylet a teremtés ellen.

Miért van ez hagyva odafentről?

Az ember szabadságot kapott. Felnőttnek lettünk teremtve, az Úr nem kíván lépten-nyomon belenyúlni életünkbe.

Ha soká késlekedik, nem lesz itt lépés, csak nyom, mint a dinoszauruszok után.

Téves gondolat. Hibáinkat és bűneinket nem foghatjuk a teremtő Istenre, az ember tetteiért az emberé a felelősség. Persze nem az egyszerű, a kis ember teszi tönkre a bolygót, hanem az, akié a hatalom. Sajnos a hatalom nem feltétlenül jár együtt körültekintő bölcsességgel, és a hatalmasok világszerte egyre gátlástalanabbul zsákmányolják ki a szegényeket. Uralják a világot, nem ügyet szolgálnak, hanem önmaguk körül forognak, azt hiszik, az egyenlőtlenség a végsőkig fokozható, fenntartható. Változtatni leginkább hatalomból lehet, de minél hatalmasabb, minél gazdagabb valaki, annál inkább vágyik még hatalmasabbá, még gazdagabbá válni, és annál inkább hagyja, hogy önzése, telhetetlensége vezesse. Ezért következik be időnként az összeomlás.

Vonnegut ezt úgy írja: az a fő baj, hogy akik döntenek milliók, milliárdok életéről, sose éheztek.

Fájdalmas igazság és tapasztalat.

Azért remélhetjük, hogy legalább közvetlenül a kisodródás előtt a rendszergazda belenyúl a játékunkba? Vagy úgy van vele az Úr, hogy majd teremt másik planétát, másik emberiséget, ha ennek a mostaninak befellegzett?

Ó, magam is szeretném tudni a választ erre a kérdésre.

Csányi Vilmos szerint a kollektív életmódváltás a megoldás, amihez a közös hiedelmeink átszabásán keresztül vezet az út. El kéne érni, hogy ne az emelje a státuszodat, ha rengeteg országban megfordultál, ha sűrűn cseréled a mobilodat, az autót, a tévét, a mosógépet meg a hűtőszekrényt, hanem például az, hogy sokoldalú a műveltséged. Amihez globális fellépés kell: keményen adóztatni a túlfogyasztást, és jutalmazni a tartós javakat több évtizedes garanciával előállító cégeket.

Vili barátom idealista.

Vagyis?

Vagyis tökéletesen igaza van. Csak a dolgok nem így történnek.

Csányi Vilmos: Szót kell fogadnunk. Elemi érdekünk
Fogadd el, hogy fönt kiválasztottak egy modellt, és reménykedj, hogy működik, mondja az etológus, akit a koronavírusról kérdeztünk. Telefonos Nagyinterjú.

Ön mit tehet?

Kis dolgokat, melyeket magamon és környezetemen kezdek. Pannonhalmán szelektíven gyűjtjük a hulladékot. Papolok, figyelmeztetek, riogatok, s remélem, az olyan sokkok, mint ez a vírusvész egyre többeket döbbentenek rá, hogy az élet több annál, hogy jót eszem, jó ruhába bújok, jól érzem magam. Bár, őszintén szólva, valószínűbbnek tartom, hogy a járvány lefutása után minden visszatér a régi, bolygóromboló kerékvágásba. Ősi tapasztalat: csak ha nagyon elviselhetetlen a fájdalom, akkor akarunk, illetve tudunk alakítani a viselkedésünkön. Ahogy öregszem, egyre inkább csak álmomban hiszem, hogy az emberek képesek változni.

Az Alibi című antológiában írta sok éve, hogy világéletében erőteljes, jósolós álmai voltak.

Így igaz.

„Korai gyermekkoromat és egész életemet is elkísérik a nagy álmok, a fényes álmok. Magamat látom hófehér, fényt sugárzó köntösben, és erősnek, bátornak tudtam magamat.” Ez ugye a papi hívatás és a püspöki rang?

Nem gondolnám, kisgyerek voltam, amikor ezt álmodtam. Inkább erőt és bátorságot adott az élethez. Mindig figyeltem az álmaimra, segítenek, hogy egyensúlyban maradhassak.

Fotó: Pannonhalmi Főapátság

Idézek még: „Álmok: szürkék, hétköznapiak, szorongásos óvoda és iskola előtti álmok. Számos lázálom. Gyakran volt benne részem, zúgó, erősödő hang tartott félelemben.” Felnőttként is maradt szorongásos?

Alaptulajdonságom. Idővel megtanul bánni vele az ember.

„Mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok erős, törékeny vagyok és nagyon érzékeny.”

Ennek megváltoztatására is kevésnek bizonyult az eddigi hetvennégy életévem, de nem bánom, tán pont az érzékenységből fakad. Minden bizonnyal ezért lett a zsoltárvers jelmondatom: Fortitudo mea Deus, vagyis Erősségem az Isten.

Nagy diplomatának tartják. Mint az ezer évvel ezelőtt élt Szent Asztrikot, akitől a szerzetesi nevét kölcsönözte.

Árnyéka sem vagyok őneki.

A tizenhetedik században írták róla: „Asztrik pedig szent életének példájával szüntelenül a lelkek üdvösségéért fáradozott. A püspökségből önmagának sem tiszteletet, sem hasznot nem akart szerezni, hanem boldogságát Isten dicsőségében és a bárányok javában kereste. Az ország nagyon súlyos ügyeivel Rómába küldték, és Szilveszter pápánál oly sikerrel végezte küldetését, hogy a pápa angyali intéstől indítva, arany koronát, apostoli királyi címet és apostoli keresztet küldött, miként Szent István kérte tőle. Ettől kezdve a kereszt került az ország címerén a sas helyébe. (…) Méltó, hogy halála után tiszteljék azok, akiket az égre érdemes életre tanított a földön. Sok csodája közé tartozik egy halott föltámasztása is.”

Mondom, hogy az árnyéka sem vagyok. Halottat nem tudok föltámasztani. Ami pedig a koronát illeti: amikor az USA 1978-ban visszaadta azt Magyarországnak, mondogatták a környezetemben, hogy ezzel a névvel nekem kéne hazahoznom, ám Washingtonban sajnos nem ismerték kellő alapossággal az eredeti történetet.

Így ebben sem léphettem Szent Asztrik nyomába.

Önt Várszegi Imreként anyakönyvezte a magyar állam 1946-ban, az Asztrik nevet tizennyolc évesen választotta, amikor belépett a bencés rendbe. Miért pont Asztrik?

Asztrik misszionárius bencés szerzetes volt, Krisztus hitére térítette a magyar népet. Úgy éreztem, hogy a kommunizmus után nekünk is ez a feladatunk: újra kell kezdenünk az Evangélium hirdetését hazánkban. Ráadásul a főapátsági udvar közepén Szent Asztrik szobra áll.

Az egyházukra ma is ráférne néhány Asztrik, hiszen világszerte csökken a katolikusok, a templomjárók száma. Az előző pápa, Benedek, aki 2013-ig vezette a Vatikánt, a változatlanságban hitt, utódja, Ferenc a változásban. Ön szerint melyik út a helyes? A benedeki vagy a ferenci?

Mindkettő egyszerre. Benedek arra törekedett, hogy megerősítse az egyház intézményét. Ferenc pedig kilép a falak mögül, így szólítva meg a vigaszra, szeretetre, bűnbocsánatra vágyókat. Azt tartja legfőbb feladatának, hogy a szegényeket és szenvedőket fölkarolja, a gazdagokat pedig figyelmeztesse emberi, netán keresztényi kötelességeikre.

Ferenc laza és népszerű. Ha úgy tartja kedve, egy nyomortanyánál kipattan a páncélozott autóból, máskor átsétál a Vatikánból szemüveglencséért az optikushoz, ortopéd cipőért a patikába. Az egyházat érő támadásokat firtató újságírói kérdésre azt felelte: „Az ember általában nem reagálhat erőszakosan, de biztosíthatom önöket, ha valaki az anyámat szidná, számítania kellene tőlem egy ökölcsapásra… Sokan gyalázzák, gúnyolják az egyházat. Nos, ők könnyen úgy járhatnak, mint az az ember, aki az anyámat szidná. Vannak bizonyos határok.”

Népszerű az emberek között, érti őket és közel is akar kerülni hozzájuk. Lelkesen fogadják az egyetemes egyházban, de neki is komoly ellenzéke van azok között, akik az egyházat a változástól féltik. Adott esetben a Vatikán belső köreiben is erős ellenzékkel kell megküzdenie. Sokan nem értik. Ezekről a katolikus magyar sajtó kevesebbet beszél, de tessék csak beleolvasni az olasz, vagy akár a vatikáni médiába. Amúgy nincs ebben semmi rendkívüli, az egyházban is jelen van a két-, netán többféle egyházkép, és vannak, akik ezt hatalommal kívánnák eldönteni. Némi humorral fogalmazva: vannak kockafejűek és kerekfejűek.

Ferenc a kerek?

Benedeket se mondanám kockának.

A két pápa című filmben Benedek kocka, Ferenc kerek. Látta? Szerette?

Láttam, szerettem. Remek film. És természetesen csupán nyomokban tartalmazza a történelmi valóságot.

A film szerint Benedek találta ki utódul Ferencet. Ez legalább igaz?

Dehogy. Ferenc már akkor esélyes volt pápának, amikor 2005 áprilisában Benedeket választotta a bíborosi kollégium, de jelezte, hogy beteg, visszalépett. Nyolc év múlva, amikor Benedek pápa lemondott, Ferenc egészségi állapota konszolidálódott, így már vállalta a küldetést. Meggyőződésem, hogy áldás számunkra az ő vezetése.

Miért?

Mert végre valaki hozzá mer és hozzá tud nyúlni az egyházat feszítő kérdésekhez.

András atya (András atya)
Akinek a lábmosás a hivatása
Láttak már szerzetest Yamahán? És tudják, mi történik vele, ha börtönben lila papi ruhában áll egy fradista rab elé? Húsvéti nagytotálos riport a pálosoktól.

Honnan a tudás?

Hitéből és talán képzettségéből, érzékenységéből fakad. A legtöbb pápa a világi papok közül kerül ki, felszentelésük előtt szemináriumot, teológiát végeznek, tanárok vagy lelkipásztorok lesznek. Jezsuitának viszont eleve érettebb, idősebb, független személyiségű testvérek állnak, akiket aztán önálló gondolkodásra, önálló munkára nevel a rend. Az élet is igazolta ezt: Benedek elméleti teológus, Ferenc pedig jezsuita, ráadásul Latin-Amerika szegénységéből érkezett.

Ferencet ellehetetlenítheti belső ellenzéke?

Remélem, hogy nem. Az Úr is vigyáz rá. Imádkozom, hogy ne így történjen.

Pár éve a lengyel egyházban állítólag felvetődött egy ellenpápa megválasztásának gondolata.

Nincs új a nap alatt, az egyház történetében is volt már nem egy ilyen eset. XXIII. János pápa azért választotta a XXIII. „sorszámot”, mert azzal eldöntötte, hogy az előző huszonharmadik nem pápa volt, hanem ellenpápa, így nem kell figyelembe venni a pápák sorában.

Ferenc pápa Magyarországról is kap kritikát, reformtörekvései, különösen az egyházon belüli bűnök megvallása miatt a jobbos sajtóban lemarházták, demens vénembernek, szabadkőművesnek, liberálisnak titulálták.

Ez egyrészt fájdalmas, másrészt szégyellni való. Az ilyen vélemények, kifejezések, jellemzések soha nem arról szólnak, jelen esetben Ferenc pápáról, akiről mondják, hanem arról, aki mondja.

Fotó: MTI /EPA /ANSA /Fabio Frustaci

Ön mit gondol az egyházon belüli szexuális visszaélésekről?

Mélyen elítélem. És ebben is Ferenc pápát méltatom, aki ezt a problémát sem söpri szőnyeg alá, hanem bocsánatot kért az áldozatoktól, és kivizsgáltatja az ügyeket.

Pannonhalmára is árnyék vetült 2015 májusában, amikor kiderült, hogy tíz évvel korábban az egyik szerzetes tanár „illetlen érintésekkel” zaklatta diákjait, és „pszichésen bántalmazta őket azzal, hogy rendkívül szoros kapcsolatra törekedett az érzelmileg kiszolgáltatott fiúkkal”. Azóta sem derült ki, hogy pontosan mit jelentett az „illetlen érintés”, és a „rendkívül szoros érzelmi kapcsolat”.

Amint értesültem a dologról, nyilvánosan bocsánatot kértem és rendtársam nevében is vállaltam a felelősséget. Vizsgáló bizottságot állítottam fel, több mint hatvan volt diákkal beszéltünk, sokuk csak ekkor döbbent rá, hogy ami megesett vele, nem a kollégiumi élet normális velejárója, de egyikük sem kívánt sem büntető, sem polgári eljárást kezdeményezni. A vétkes önként távozott közösségünkből. Ennyit tehettem.

Egyetlen ítélő szó sem hagyta el az ajkát.

Mert elöljáróként nem arra szerződtem, hogy megtapossam a környezetemet, és arra sem, hogy uralkodjam a rendtársaim felett.

Mi a magánvéleménye?

Ha éberebb vagy gyanakvóbb lettem volna, talán észre kellett volna vennem. Megtévedt emberről és az ő szerencsétlen tetteiről van szó. Megviselte rendünket, engem személy szerint is az eset, de reményeim szerint már pontosan értjük a sértetteket, a gyógyulás útjára léptünk, és tanultunk belőle.

Mit gondol a cölibátusról?

Krisztus követésének egyik lehetséges és fontos módja, de nem tartom központi kérdésnek. Nem a cölibátus eltörlése menti majd meg a katolikus egyházat. Tekintsünk az egyetemes egyházra, ne csupán a rómaira.

A magyar katolikus vezetés is szembekerült a pápával. Ferenc pár hónapja ült trónusán, amikor 2013 őszén a házassággal és a homoszexualitással kapcsolatos kérdőívet küldött szét, melyben kikérte a hívek véleményét. A magyar katolikus egyház lényegében elszabotálta a feladatot, a püspökök néhány kiválasztottal konzultálva maguk töltötték ki a kérdőívet. Ellentétben például az osztrákokkal, ahol a hívek válaszaiból kiderült, hogy 96 százalékuk az egyház teljes jogú tagjának tekintené az elváltakat, 78 százalék támogatja a fogamzásgátlást, 71 százalék elfogadja az azonos neműek párkapcsolatát. Két évvel később Erdő Péter, aki tíz éven át vezette a magyar katolikus egyházat, menekültügyben nyílt konfliktusba keveredett Ferenc pápával. A Vatikánnak a család és az egyház kapcsolatáról szóló szinódusán a nyitóbeszédében azt mondta: „Az egyház embercsempész lenne, ha befogadna migránsokat.” Mire Ferenc pápa lényegében rendre utasította Erdőt. Ehhez képest a migránsválság idején Pannonhalma befogadott ötven menekültet.

Mi mást tehettünk volna? Gondolja meg! Büszkék vagyunk arra, hogy a bencés főmonostor a tizenkilencedik század elején a francia forradalom elől menekülő francia apácákat fogadott be, majd menekülő osztrák apátokat, aztán 1920-ban egy üldözött zsidó rabbit, 1944-ben a fél környéket, katonaszökevényeket és zsidó családokat és gyermekeket. Hogy szégyellnénk magunkat, ha az atyáink nem így tettek volna! És jött ez az új világhelyzet, amikor győri emberek a kapunkig kísértek bőrig ázott menekült családokat, kiskorúakat és tolókocsiban szállított öreget. Az irgalmas szamaritánus is fölnyalábolta az út porából azt az összevert embert. Nem tettünk mást, mint, ami emberi kötelességünk volt. Nem mérlegeltünk, hanem segítettünk. Mindössze pár napig időztek nálunk, míg összeszedték magukat, eleve nem Magyarország volt a céljuk, hanem Nyugat-Európa.

Az iszlámról miként vélekedik?

Kihívás nemcsak a keresztények, hanem az egész emberiség számára. Az iszlám nem jutott át a saját felvilágosodási szakaszain. Világszerte nyomul, úgy látni, megállíthatatlanul. Bízom azért abban, hogy néhány moszlim befogadásából nem azt a következtetést vonták le, hogy Pannonhalma az iszlámot támogatta, hanem azt, hogy irgalmas volt néhány nélkülözőhöz.

A saját egyházából kapott miatta támadásokat.

Nem. Legalább is nyíltan nem. Sose dogmatikusan döntöttem, sose félve nyilatkoztam meg, hanem töprengve adtam választ az élet, az egyház és az újságírók kérdéseire. És ezek a válaszok sose voltak kirekesztőek, megfogalmazásuk során sose zártam ki, hogy a hozzám képest másként gondolkodónak is megvan a maga igazsága. A másként gondolkodás nem erkölcstelenség. Az egyház küldetése egyetemes, az evangélium nem csak a római katolikusokat keresi. Pap vagyok, püspök, az egyház embere, kötelességem mindenkihez szólni, hiszen mindenkihez van küldetésem. Mindenkinek jár tőlem legalább egy jó szó. Amit, ha van fogadókészség, további jó szavak követnek. Az a dolgom, hogy terjesszem az igét. Más kérdés, hogy a katolikusok között is akad, aki képtelen elviselni az övével ellentétes véleményt.

Miért?

Megítélésem szerint ennek emberi, lélektani okai vannak. No meg ismerethiány. A másik megértéséből az fakad, hogy néha neki is igazat kell adunk, abból pedig az következik, hogy olykor módosítani kell saját véleményünkön, a viselkedésünkön, ami kényelmetlen, erőfeszítést kíván. Egyszerűbb nem gondolkodni, ragaszkodni előírásokhoz, a „törvényhez”, már csak azért is, mert ez a mentalitás leveszi a felelősséget az ember válláról.

Csodálkozik, hogy az egyházon belül liberálisnak tartják?

Meg szabadkőművesnek, istentagadó zsidónak, a hű magyar katolikusok ellenségének.

Szép nagy kereszt.

Elfér a vállamon.

A szemére hányták, hogy a neve is csak magyarosított. Az apai ág 1935-ig Vobrák néven futott. Sváb?

Vegyes, szlovák és sváb bakonyi faluból származott nagyapám. Nevük is erre vall. Nagyapám valóban 1935-ben magyarosított, engem már Várszegiként kereszteltek.

Miért pont a Várszegit választotta a nagyapja?

A családi emlékezet szerint három lehetőség volt, mind közül ez csengett a legújabbnak, ebből volt a legkevesebb, és a hatóság is ezt ajánlotta.

Szent Asztrikról sem tudni biztosan, hogy milyen nemzetiségű volt, tán cseh vagy horvát.

Azt viszont tudni, hogy a magyar kereszténység érdekében végzett tettei miatt avatták szentté.

Önt vajon mikor avatják szentté? Vagy legalább boldoggá.

Ahhoz meg kell előbb halni.

Bántja, hogy címkézik páran a sajátjai közül?

Ambrus rendtársammal szoktuk mondogatni, hogy az embereket a tények nem befolyásolják az ítéletalkotásban. Kevesen hajlandóak tájékozódni, figyelni, érdemben meghallgatni a másikat. Egyszerűbb az előítéletekre bízni magukat, s papagájként ismételni ostobaságokat. Szóval nem foglalkoztam az engem gyalázókkal.

Hamar kihúzta a gyufát. Már 1990-ben, miközben a magyar katolikus egyház lendületesen egyezkedett a politikával, ön ifjú püspökként a máriaremetei zarándoklaton így beszélt: „Sokan megfogalmazzák, hogy félnek egy katolikus vagy keresztény kurzustól, egy olyan államhatalommal vagy politikával összefonódott katolikus egyháztól, amely a két világháború között volt. Ezt a keresztény kurzust, ezt a katolikus kurzust minden ízében tagadnunk kell. Nekünk nem kell sem állammal, sem politikával összefonódott hatalom, az egyház nem kíván és nem akar hatalmat, az egyház szabadságot akar hozni.” Ekkoriban lett a Magyar Püspöki Konferencia titkára, plusz Demszky Gábor szabad demokrata főpolgármester hívására beült a főváros magisztrátusába. Jolsvai András írta erről a korszakáról a 168 Órában: „Alig két esztendeig élt a fővárosban. Nagy lendülettel vetette magát a munkába, újjászervezte, átalakította, működőképessé tette a titkárságot, kapcsolatokat alakított ki a társegyházak és a pártok, a civil szervezetek, az értelmiségi csoportok felé: igyekezett nyitottá, dinamikusabbá tenni az egyházi intézményrendszert. Nem titkolta: egy modernebb, toleránsabb, a századvég kihívásaira felelő katolikusság híve, az volt mindig is, a kolostora szabad levegőjű falai között. Szerette volna, ha egyháza, mint régen, szolgáló és nem menekülő egyház lenne. Ezekért a célokért dolgozott, míg el nem fogyott körötte a levegő. Míg észre nem vette, egyedül maradt. Akkor, elfáradva, megkeseredve kicsit, visszatért a kolostorába.”

Ez most pontosan olyan, mint amikor az ember fejére olvassák ifjúkora tévelygéseit és bűneit. Így igaz, de akkor ezt kellett tenni. Visszatértem, és dolgoztam tovább, a lendület mit sem mérséklődött. Volt mit csinálni.

Ön azon kevés papok egyike, akiket fenntartás nélkül elfogad a nem fideszes világ.

Hogy melyik világ?

A nem fideszes. Nincs rá jobb kifejezésem. Önnek van?

Ez alapos tévedés. Nekem akkor is volt kapcsolatom a Fidesszel, amikor a katolikus egyház még félt tőlük, mint fiatal egyházkritikus párttól. Azért kaptam fel rá a fejem, mert azért a fideszes világ zöme is elfogad.

Már ismét a kolostor volt a lakhelye, amikor 1999-ben Lengyel László liberális közgazdásszal „beszélgetőkönyvecskét” készített. Amivel totálisan kiakasztotta a vonalasokat.

Ma sem értem, mi volt azzal a baj.

Kérdezze a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének akkori elnökét, aki „sikerkönyvvé lett förmedvénynek” nevezte a kötetet. És érdeklődhetett volna Csurka Istvánnál is, aki szerint az ön gondolatait „az anyagi érdekei diktálják, ezért vetemedhetett arra, hogy a mocskos pénzvilág képviselőjével közös könyvet adjon ki”.

Utólag tán egy kicsit engem is igazol, hogy a minap Benedek pápa részvételével jelent meg hasonló kötet, melyben a pápa úgy szólította meg a beszélgetőtársát, hogy „kedves ateista barátom”.

Az is botránykő, hogy ön temette Göncz Árpádot, 2015-ben.

Nagy Imrét is nekem kellett volna temetnem katolikus részről, de a háttérerők úgy megkeverték a temetés tervét, hogy másként lett. Amikor megkérdeztem a Társadalmi Igazságtételi Bizottság küldöttségét, hogy miért engem kérnek a temetésre, azt válaszolták: megnéztük a püspök úr születési évét, és mivel tízéves volt 1956-ban, nem lehetett bűne a forradalom ellenében.

Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát beszédet mond Göncz Árpád volt köztársasági elnök temetésén az Óbudai temetőben 2015. november 6-án. Fotó: Koszticsák Szilárd /MTI

Göncz Árpád azt kérte, ne a Nemzeti Sírkertben, hanem a barátai közelében, Óbudán nyugodjék, a sírjánál ne dördüljön díszsortűz, ne szónokoljon fideszes kormánytag, fideszes államfő, csak Mécs Imre és Asztrik főapát mondjon beszédet. Vagyis halálában is politikai üzenetet fogalmazott meg a volt köztársasági elnök. Önnek nem fordult meg a fejében, hogy ebből ki kéne maradni?

A halottnak a neki kijáró végtisztességet meg kell adni. Hivatásból ezt tettem. Egy temetés nem a végítélet. Vannak helyzetek, amikor az élet elválasztandó a politikától. Józanság! Erre intek mindenkit. Göncz Árpád, amikor még egészséges volt, a felesége előtt kért meg, hogy én temessem, ha meghal. Bólintottam. Ezek után nézzem a politikai üzenetet?! Méltósággal temettem, senkit nem bántottam meg, se magát a megboldogultat, se mást, nem hajoltam se erre, se arra.

Barátok voltak. Még 2012 februárjában szép levelet írt Göncz Árpádnak Jeruzsálemből a kilencvenedik születésnapjára.

Göncz Árpád és köztem apa és fiú kortávolság volt. És ne feledjük el a történelmi helyzetet sem. Mind Göncz Árpád, mind Antall József a hatalomváltáskor „hivatali elődjeiktől” egy-egy listát kapott. A besúgók listáját, és bár több ilyen lista keringett, egyiken sem szerepelt a nevem. Ez nekem a megváltozott helyzetben erkölcsi tőkét jelentett. Bizalmat kaptam és nem éltem vele vissza.

A születésnapi levélben a megfeszített Krisztushoz hasonlította az 1992-ben bőrfejűek által kifütyült Gönczöt, ekképpen: „Megtapasztaltad, mint hozsannázott a nép, de azt is, amikor azt kiáltotta neked is, hogy feszítsd meg!”

Ilyet minden vezető ember megtapasztalhat, adott esetben egy politikus is. A friss magyar demokrácia mélypontja volt, ami 1992 októberében történt a Kossuth téren. Ezzel együtt Göncz Árpádnak is voltak téves döntései, nem is csupán kicsinyek. Úgy gondolom, hogy ezért sem kell szabadkoznom. Lelkiismeretem szerint cselekedtem.

Még egy mondat a levélből: „Ma, 90. születésnapodon kiengesztelődve és reményeim szerint boldogan tekintesz vissza még akkor is, ha a világ másként alakult, mint ahogy elgondoltad. Ez már nem a te felelősséged.” Úgy hangzik, mintha ön se pont ezt várta volna a rendszerváltástól.

Valóban nem.

Hanem mit?

A régi szocialista rendszerben „idealistának” mondtak bennünket, vallásos embereket. Persze ostoba kifejezés volt ez már akkor is. Nos, olyan „konzervatív vagyok”, hogy „idealista” maradtam. Még mindig valami jobbat várok, ami majd, reményeim szerint, Isten országában teljesül be. Valami olyasmit, ami szabadság, de nem liberalizmus. Emberséget, józanságot, bölcsességet, bátorságot, csupa ilyen naivitásokat.

Ellenzékinek tartotta magát a kommunizmus alatt?

Eleve ellenzékinek születtem, kulákcsaládba. Drága nagyapámat taccsra tették a kommunisták. Jómódú soproni bőrkereskedő volt, a világháború után is talpra állt, egészen az 1949-es államosításig vitte az üzletét. Volt pár kommunista a cipészsegédei között, ők jelentették föl irigységből. Népbíróság elé akarták citálni, de mire odakerült volna a sor, az Úr magához szólította, szerencsére.

Tőle kapta az egerészölyvet?

Arról honnan tud?

Az alibis dolgozatában írja, hogy állatszelídítőnek készült: „Pulikutyáim, egerészölyvem, kedves galambjaim mind-mind fontos élményei álmaimnak.”

Mindig is szerettem az állatokat, ők is engem, hamar összebarátkozunk, ösztönösen vonzódnak hozzám. Pannonhalmán tartunk egy közös labradort, konventkutyának hívjuk, amint meglát, rohan hozzám, örvendezünk egymásnak.

Az egerészölyvével egerészett gyerekkorában?

Csak a tüdőzésig jutottunk. Elmesélem a történetet. Édesapám a sopronkőhidai börtönvállalat szövőgyárában dolgozott. Mesélt rólam a raboknak, akik küldtek nekem egy nyári viharban a fészekből kiesett ölyvfiókát. Szelídítettem, tápláltam, eljártam a húsüzletbe, a Schneebergerhez – így hívták a háború előtti tulajdonost –, tüdőt vettem neki. De a nyavalyás csak a mozgó eleségre ugrott, ezért földaraboltam a belsőséget, az egyik végére cérnát kötöttem, és húzkodtam a madaram előtt, na, úgy már rácsapott. Két hónap alatt megerősödött, én pedig eluntam a gondoskodást. Mondtam édesapámnak, az ölyv helyében elröpülnék, mire javasolta, hogy akkor tán oldozzam el a fonalat, mellyel a rabok megkötötték a vezértollakat. Így tettem, egy zsilettpengével elvagdostam a köteléket, kiegyenesítettem a szárnyat, aztán még búcsúként megsimogattam, megpuszilgattam a madaramat és szabadon engedtem. A dolog máig ható pedagógiai tanulsága, hogy a másikat nevelni nem azt jelenti, hogy a saját képemre faragom, saját szárnyaimat adom neki, mert ő azzal nem tud repülni. Inkább azt: megismerem, segítem kibontani az ő szárnyait, tehetségét.

Hányszor adta elő ezt a tanmesét a diákjainak?

Rengetegszer. És olyannyira hatott, hogy egyszer a végzősöktől kaptam egy kitömött egerészölyvet.

Na, ha azt megröptette volna, megvan a feltámasztás és szentté avatás.

Kitömötten nehéz szárnyra kapni.

Az ellenzékiségnél tartottunk. A lengyellászlós könyvben vall arról, hogy megkönnyezte Nagy Imre kivégzését. Tizenkét éves volt 1958-ban, mit siratott egy bajszos bácsin, akit sose látott?

A forradalom hihetetlen örömöt váltott ki a családomban, egész Sopronban. Az maga volt a szabadság élménye. Amit a sötétség visszatérte követett. A nagybátyám disszidált, mentek a nagyszüleim is, a család kettészakadt. Agyamba vésődött a kép, ahogy novemberben az oroszok minden középületre ágyút állítottak, a katonák meg ott eszegettek a géppuskák mellett. Vagyis volt mit siratnom a kivégzésen.

Fotó: Fortepan /Magyar Nemzeti Levéltár

És 1968 augusztusából mit őrzött meg az emlékezete?

1964 és 1968 között Pannonhalmán éltem, lényegében elzárva a világtól. Emiatt 1968. augusztus huszadikán fokozottan sokkoló volt látni a kolostorból a szlovák határ irányába dübörgő tankokat, és pár óra múlva még sokkolóbb volt hallani a pozsonyi rádió segélykérését. Hajnalra megértettük, a Varsói Szerződés egységei megszállták Csehszlovákiát. A Pannonhalmán vendégeskedő Lorberer Anni festőművész, a trianoni nemzedék gyermeke azt mondta előttünk: „Soha nem gondoltam volna, hogy Csehszlovákiáért fogok imádkozni.” A megszállás okán, szeptember tizennyolcadikán hívtak be sorkatonai szolgálatra, huszonkét hónapra Bajára. Szerencsére Csehszlovákiába már nem vittek ki, helyette a bajai laktanyában végeztünk olyan értelmetlenségeket, mint a dombelhárítást.

Az micsoda?

Lapátolás, takarítás, konyhai munka. Rémes szellemi környezetben. A bevonulás után pár héttel azt mondja nekünk az egyik parancsnokunk, az őrnagy elvtárs, hogy „kedves elvtársak, az elmúlt hetekben testvéri segítséget nyújtottunk a baráti Csehszlovákiának”. Nem tudtam, sírjak-e vagy kiabáljak, inkább a combomba mélyesztve körmömet fegyelmeztem magamat. Amikor ezek a tisztek meg akarták titulálni egymás, úgy fogalmaztak, hogy „te, antantszíjjal átkötött marharépa”, nos, az őrnagyunkra illett ez a jellemzés.

Az önnél két évvel fiatalabb Cserhalmi György mesélte nekünk a csehszlovákiai bevonulásról, hogy „az én egész nemzedékem ott esett pofára”.

Nekem azért nem volt orcára esés hatvannyolc, mert akkorra semmi illúzióm nem maradt a rendszerrel kapcsolatban.

Cserhalmi György: Tele lesz zombikkal a vászon, előre rettegek
Karanténos, telefonos, rendszerváltós Nagyinterjú arról, hogy „hülyék lettünk, de nem azért, mert eleve hülyének születtünk, hanem mert hülyítjük egymást”.

Bő két évtizeddel később a dombelhárításnál komolyabb politikai szerep hárult önre. Emlegettük, hogy 1990-ben a Katolikus Püspöki Konferencia titkára lett. Emellett elvállalta „a katolikus egyház állambiztonsági múltjának feltárására, a közbizalom visszaszerzésére” létrehozott Lénárd Ödön Alapítvány elnöki posztját. Onnan kezdeményezte az egyház és a kommunista titkosszolgálat együttműködésének tisztázását, lényegében a papi besúgók megnevezését.

Sok mindenbe belekeveredtem életem során, ebbe is. Ez ismét az ifjúkor bűneinek felhánytorgatása!

Nagyon nem bűn. És nem felhánytorgatásnak szántam, sokkal inkább tiszteletkörnek. Amúgy volt esélye célt érni?

Akkor még azt hittem, hogy igen. De hamar rájöttem, hogy tévedek, és múltunk gyalázata sokkal súlyosabb, mint eleinte gondoltam. Túl sokan és túl magasan voltak az érintettek ahhoz, hogy csak úgy felfakasszuk a tályogot.

Adott s kapott is sebeket.

Akkor is mondtak mindent. Hitelteleníteni igyekeztek, még azt is terjesztették, hogy ügynök voltam. Pedig nem kívántam elszámoltatni senkit, csak azt, hogy valljuk meg bűneinket, és tartsunk bűnbocsánatot. Annak érdekében, hogy tiszta lappal folytathassuk a hivatásunkat. Hiszen a szószékről is azt hirdetjük, hogy a bűnt nem elhallgatni, elkenni, hanem nyíltan megbánni kell.

1988-ban, amikor önt püspöknek választották, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tizenhárom tagja közül tíz állambiztonsági hálózati személy volt, köztük a konferencia elnöke, Paskai László.

Rettenetes tény. A kommunizmus korrumpálta az egyházat. Egyikünk sem püspöknek született, hanem fiúgyermeknek, aztán kispap lett belőlünk, teológus, és így tovább. Mire odajutottunk, hogy püspöknek neveztek ki bennünket, mindannyiunkat preparált, vagy legalábbis próbált megdolgozni a rendszer. Mindenkinél próbálkoztak, lélektanilag bemérték, kinél van keresnivaló. A diktatúra úgy viselkedik, mint a kényszeres neurotikus: csak változás ne történjék, mert abból baj származhat. Mindent tudni akartak előre. Azoknál értek célt, akik arra a következtetésre jutottak, hogy az egyház életben maradása érdekében jobb kiegyezni, együttműködni.

Önnel is próbálkoztak?

Többször.

És? Azt mondta udvariasan, hogy „bocs, nem írom alá”? Vagy felháborodottan kikérte magának a próbálkozást?

Ilyen is volt, olyan is. A rendi létem kezdetétől, tizennyolc éves koromtól tisztában voltam vele, hogy megfigyelnek s óvatosnak kell lennem. Jártam a magam útját, de nem provokáltam fölöslegesen. Úgy gondoltam, ha használni akarok az egyházamnak, amellett, hogy nem hagyom magam beszervezni, nem lehetek ellenséges sem.

Lengyel Lászlónak meséli, hogy egyszer saját maga írta az önről készülő jelentést.

A katonaságnál történt. Volt egy főtörzsőrmester elvtárs, mindig szeretettel viseltetett irányomban. Egyszer jön hozzám, gyűri a képét meg a sapkáját, nem tudtam, mi lelte, mi bántja, tán csak nem válik a feleségétől, és kibökte, hogy „jaj, fiam, jellemzést kell írjak rólad”. Azt feleltem, ne aggódjon, kitalálom én a szöveget, mindenki úgy jár a legjobban. Azt írtam bele, hogy Várszegi Imre odahaza vallásos nevelést kapott, ami olyannyira sikerült, hogy később a szülei akarata ellenére állt szerzetesnek, betörhetetlen, jobb békén hagyni, nem fecsérelni rá az energiáit. Persze ettől még próbálkoztak tovább.

Megérti azokat a paptársait, akik beadták a derekukat?

Nem mernék egyértelmű ítéletet alkotni, egységeset pláne nem. Istennél az ítélet. Hadd hozok egy konkrét példát. Teológus növendékként volt egy dogmatika tanárom. Megkeseredett, savanyú, ötven körüli ember, nekünk fiataloknak az volt a véleményünk róla, hogy a kolostor nem neki való, meg kéne nősülnie. Amikor 1967 júliusában távozott, legkevésbé sem sirattuk, inkább hálát adtunk az Úrnak, hogy a professzor felismerte, mi a jó neki, s nem utolsó sorban azt is, mi a jó nekünk. A rendszerváltás után derült ki, hogy élete csalódottságát az államhatalom kihasználta. Jelentett rólunk. Mélyen megrendített, megviselt, amikor a kezembe kerültek ezek a papírok. Micsoda dolog ez! Megérkeztem Pannonhalmára tizennyolc évesen, nem akartam mást, egyedül azt, hogy Istent szolgálhassam, beálltam a sorba, tanultam keményen, itthon éreztem magam, és akkor ez, aki a tanárom, elárul, vagy ahogy a mai kamaszok fogalmaznák: kiszolgáltat. Méghozzá az ellenségnek. A szerencsétlenje! Ráadásul azt hitte, a rend elhagyásával lerázta magáról a hálózatot, csakhogy nem eresztették. Kapott új házi feladatot, konkrétan azt, hogy járjon vissza Pannonhalmára, találkozzék a volt kollégáival és a volt tanítványaival, velünk, s továbbra is számoljon be a beszélgetéseikről. Ekkor huszonhárom éves voltam.

Mit írt önről?

Azt, hogy született diplomata vagyok, alkalmazkodóképes, aki gyorsan átlátja a helyzeteket, kellő intelligenciával és akarattal bír ahhoz, hogy érvényesítse elképzeléseit, érdekeit.

Stimmel?

Úgy hiszem. Amennyiben ezek jó vonások, nem bántó, de azért van kritikus éle a megszövegezésnek. Nagyon bántott, fölháborított. Idővel arra a belátásra jutottam, hogy nem ez a szerencsétlen flótás a főbűnös, hanem azok, akik gerinceket roppantottak meg. Az övét meg az egyházét is.

A Lénárd Ödön Alapítvány idővel ellehetetlenült, de a vezetéséről ön csak 2009-ben mondott le. Mégpedig annak hatására, hogy szerepet vállalt a „Hitvallók és ügynökök” című filmben, amivel újfent leverte a biztosítékot az egyházában. Ultimátumot kapott?

Ezen a ponton is szabad az értelmezés. Kinek-kinek vágyai szerint. A valóság más volt. Nemcsak a Lénárd Ödön Alapítvány vezetéséről mondtam le ekkor, hanem a Keresztény-Zsidó Tanács elnöki posztjáról is. Kétségtelen, hogy egyik területen sem tudtam átütő eredményt elérni. De a legfőbb ok, hogy lehetőség nyílt a pannonhalmi Bazilika felújítására, ami akkora feladat, hogy nem maradt időm másra, pláne olyanokra nem, melyekkel ebben a hidrokefál, vagyis vízfejű országban állandóan Budapestre kell autózni. Jól döntöttem, 2012 augusztusára elkészült a templomunk, s én sem rokkantam bele. Szóval szó sincs arról, hogy a belső kritikák elől futamodtam volna meg.

Ön harcos híve az állam és az egyház szétválasztásának. Olyanokat nyilatkozott, hogy „a kitartott, megfizetett egyház menthetetlenül válságba kerül”, meg hogy „a politikus olyan, mint a gyerek: karácsonykor, azaz választások idején játszik az ajándék rongybabával, ez az egyház, aztán meg gyorsan megunja és a sarokba dobja”.

Ilyeneket mondtam?

Ilyeneket.

Azért egy kis történeti magyarázatot fűznék hozzá. A rendszerváltás után ki-ki saját elgondolása szerint kívánta volna berendezni az állam és az egyház új alapokra fektetendő viszonyát. Ezt mindenki várta is, természetesen a maga módján. Ugyanígy alakult az egyház, illetve a felekezetek és a pártok viszonya is. Itt már megoszlottak a lelkek. Mint a MKPK kezdő titkára „mintát vettem” a bécsi, akkor még bonni, varsói és római püspöki karok titkárságai szerkezetéről, szervezetéről, feladatairól. Az állam, jelesen a kormány és a pártok viszonyában számomra Franz König bécsi bíborosérsek alapállása volt a legszimpatikusabb, és sikeresnek is láttam. Lényege az, hogy a katolikus egyház dialóguskész minden osztrák párt felé, nincs preferált pártja, és maguk a pártok döntik el, hogy programjaikkal, felfogásukban közelebb lépnek-e az egyházhoz. Az idézett mondatok mögött részemről ez a gondolat állt.

Működött Budapesten a bécsi minta?

Nem vált be. Végső soron mindenki elutasította. Ráadásul a rongybábus hasonlat később botrányt váltott ki, mert bár az első választásokra vonatkozott, amikor a váltakozó számú és programú pártok minden püspökséget megkerestek, olyankor idézték, amikor már nem volt időszerűsége. Harminc éve elmúlt az a történeti élethelyzet, amikor ezek a nyilatkozatok elhangzottak.

A mostani magyar kormány rengeteg pénzt ad az egyházaknak, még koronavész idején is közel hárommilliárd forint jutott egyházi épített örökség védelmére, nem mellesleg Pannonhalma is gazdagon profitál az egyház és a hatalom kapcsolatából. Csakhogy a közpénzért cserébe kendőzetlen politikai lojalitást vár el a hatalom, és általában meg is kapja: a Magyar Püspöki Konferencia rendre beáll a kormányzat mögé, és a papok jelentős része szószékről s flaszterről is a kormánypárthoz tereli a szavazókat.

Látni kell: azzal, hogy a kommunisták az ötvenes években államosították az egyházi javakat, megszüntették a feudális létalapot, s az egyház képtelenné vált önmaga fenntartására. Az elorzott javak a rendszerváltás után sem kerültek vissza, kompromisszumként rendszeres támogatás, normatíva és egyéb természetbeni juttatás érkezik. Magára hagyva Pannonhalma se tudná fenntartani, pláne felújítani a bazilikáját, és Esztergom sem, és Budapest sem. A támogatás nem kegy, hanem országérdek, hiszen a nemzet kulturális kincsének alapvető elemeiről, turisztikai látványosságokról is beszélünk. Maradna az egyházi ingatlanok államosítása, de a fenntartás akkor is közpénzbe kerülne. Valamint az is lehetőség, hogy hagyják összeomlani a templomokat, és megszervezik, hogy az állam lássa el azon karitatív és oktatási funkciókat, melyeket jelenleg az egyház biztosít.

A miniszterelnök szerint „Magyarországnak nemzeti, keresztény kormánya van”. Ám a magyar politikai kereszténydemokrácia illiberalizmusa, teszem azt, Németországból, az ottani kereszténydemokrata pártból nézve feszegeti a demokrácia határait. A Fidesz-KDNP-ből kitekintve pedig a német kereszténydemokrácia liberalizmusnak tetszik. Egyre kevésbé közös a nyelv a nyugattal, pedig a kereszténység és vele Szent István koronája is abból az irányból érkezett. Önnek melyik a fontosabb identitása, az, hogy keresztény, vagy az, hogy magyar?

Egy nagy rendtársam, Serédi Justinián végrendeletéből idézek: katolikus és magyar vagyok, ezek mindig erősítették egymást, sohasem gyengítették.

És melyik a fontosabb identitása: a pap vagy tudós történész?

A legeslegfontosabb identitás az, hogy Jézus Krisztus tanítványa vagyok. Az, hogy pap és püspök is, csak ráadás, fokozat, miként a tudósság is, ha van ilyen. Ambrus rendtársam, amikor házon kívül keresztelt, a keresztelési lapnak abba a rubrikájába, hogy „a keresztelő pap rangja”, azt írja: „Isten gyermeke vagyok.” Ennél pontosabban én sem tudnék fogalmazni.

Kollégájától, az akkor kilencvenkét éves John Lukacs amerikai történész professzortól kérdeztem, hogyan fér össze az istenhit a tudománnyal. Ezt felelte: „Összefér. De a hit az első… Túl sokat tudunk a világról! Arra jöttem rá, hogy nem szabad túl sokat gondolkodni. Az emberi gondolkodásnak megvannak a korlátai. És ezeknek a korlátoknak a megérzése nem szegényít, hanem gazdagít bennünket… Az kell lebegjen szemük előtt: Isten teremtményei vagyunk, de nem vagyunk istenek. A tudományt emberek találták ki, állításait emberek fogalmazzák, vagyis sok tekintetben igaz, de sosem teljes igazság… A tudás nem mennyiség, hanem minőség kérdése. Minden minőség kérdése.”

Kevés olyan szeretetreméltó, zseniális embert ismertem, mint Lukács. Minden szavával, minden gondolatával egyetértek.

Önnél hogyan fér össze az istenhit a tudománnyal?

Simán! A hitet a tudománnyal az újkori felvilágosodás, majd a marxizmus-leninizmus állította szembe, de ha az ember szabadon, tágan és reálisan gondolkodik, eszébe nem jut ilyen.

A pénzzel, az üzlettel összefér a hit?

A hit intézménye az egyház. Az egyház fenntartásához pedig pénz kell, ahogy erről már beszéltünk.

Ön főapátként a menedzsere is volt Pannonhalmának. Egyrészt: beengedte a külvilágot a kolostorba, a turistákat épp úgy, mint más vallások, felekezetek vezetőit. Hogy csak a külföldi hitlista topjait soroljam: Alexíj pátriárka 1994-ben járt ott, II. János Pál pápa 1996-ban, a dalai láma 2000-ben. Másrészt: templomot renovált, éttermet épített és működtetett, levendulamezőt telepített és levendulatermékeket gyártott, lett bencés gyógynövénypatika és bencés könyvkiadó és bencés borospince és bencés növényház és bencés jazz terasz és bencés családi nap, és mindehhez megnyert befektetőnek egy jelentős bankot.

Noha Magyarországon rendkívüli, Európában viszont magától értetődő dolog az ökumené, a párbeszéd a protestánsokkal, az ortodoxiával, a zsidósággal. Hazánkban nincs alkalmasabb helyszín az ezeréves pannonhalmi kolostornál arra, hogy asztalra tegyük a megoldatlan, tabusított kérdéseket. Nekünk, magyaroknak, minden szinten ezt kellene csinálnunk, ebben lehetne az erőnk: összehozni olyanokat, akiket mások nem tudnak összehozni. Békét és jólétet teremteni a magunk népének, s békéhez, jóléthez segíteni más népeket, csodálatos keresztényi küldetés. Ami pedig az úgymond vállalkozásainkat illeti. A rendszerváltás után az emberek zömének fogalma nem volt, mit kell csinálni, hogyan lehet életképes rendszereket létrehozni. Szidták a kommunizmust, telt a drága idő. Pedig attól, hogy hetvenvalahány éve egy gonosz, ostoba rendszer szétverte évszázadok építkezését, nem kell végleg elszerencsétlenednünk. Úgy gondoltam, ha már a múlt kicsúszott a kezünk közül, építsük a jelent és a jövőt. És a lehetőségeket kémlelve nekiálltam. Nem jajgattam, hogy mások miatt milyen rossz nekünk, hanem fölszálltam az előttem megálló vonatokra. Nem foglalkoztam az okoskodókkal, nem védekeztem se befelé, se kifelé, inkább alkottam, pontosabban megteremtettem a feltételeket, hogy a rendtársaim alkothassanak. A rendem, az egyházam és a nemzetem érdekében éltem a lehetőségekkel. Ugyanis egy kis közösség akkor képes spirituálisan, szellemileg és kulturálisan is adni a tágabb közösségnek, ha az anyagi alapjai is rendezettek.

Az egyházán belülről kapta meg, hogy „Pannonhalma nem szerzetesrend, hanem világi bulikat rendező cég lett”; Asztrikot a vállalkozás elfordította a szerzetesi elmélyüléstől, és igaz rá Kosztolányi sora, miszerint „itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben”.

Ó, a háttérben ezeknél sokkal durvábbakat vágtak a fejemhez. Nagymamám bölcsességével válaszolok: „Kisfiam, inkább legyen száz irigyesed, mint egy, aki szánakozik rajtad.”

Fotó: Hajdú D András /Pannonhalmi Főapátság

Főapátként akkorát erősödött a szorongós kisfiú, hogy férfiként lepattan róla a méltánytalanság?

Dehogy pattan. Olyan nagyképűségekkel nyugtatom magam, hogy „a sas nem kapkod legyek után”, meg hogy „betegekkel a légió nem menetel”.

Bezzeg Ferenc jönne az ökölcsapásos ideával.

Békésebb vagyok, mint a Szentatya. És jóval gyöngébb is. Szerencsére mindketten a helyünkön vagyunk.

Ön csak volt: huszonhét év főapáti munka után 2018 márciusában váratlanul lemondott. Méghozzá azzal, hogy „a bencés hagyomány bölcsessége azt diktálta szívemnek, és ez van a házi törvényeinkben is, hogy az idősebb adja át helyét a fiatalabbnak”. Ezt a jó szándékú füllentést elnézi önnek az Úr?

Nem volt az füllentés.

Láthatóan kicsattant az erőtől. Mi volt távozásának valódi oka?

A huszonhét év. Tényleg belefáradtam, képtelen voltam újat kipréselni magamból, alibizni nem volt se kedvem, se erőm, és tisztességesnek sem tartottam volna. Emberi tekintetben biztosítva láttam a folytonosságot, a fejlődést. Mindebben megnyugodtam, és úgy éreztem, az Úr tetszését is elnyeri a döntésem. Amikor visszavonultam, végigolvastam egy a nyilatkozataimból készült kivonatot, és felkiáltottam, és a fejemhez kaptam, hogy „Asztrik, már értem, miért utálnak annyian”. Nem illeszkedtem, kilógtam mindenhonnan. Miközben tulajdonképpen békességkedvelő alaptermészet jellemez.

Állítólag még a rendtársai sem tudták feldolgozni a távozását.

Ez nehezen hihető! A lényeg, hogy működik a rend.

Mihez kezdett a nyakába szakadt szabadsággal?

Először is elvonultam négy hónapra egy kis szlovéniai kolostorba. Hárman voltunk, közülünk egy, a salzburgi főapát volt az elöljáróm. Az egyik étkezésnél kérdi: „Asztrik, mivel teltek az elmúlt napjaid?”. Azt feleltem: „Alvással, atyám.” Nevetett. Bizony olyan fáradt voltam, hogy a kint töltött idő alatt szinte az összes délelőttöt végigaludtam. Szabó Flóris atya szavaival nyugtattam magam: „Akinek igazán szép a lelke, az délelőtt is tud aludni.” Pihenten érkeztem vissza Pannonhalmára, azóta ismét dolgozom. És éjszakánként nyugodtan alszom.

Olyankor milyen jövőt álmodik ennek az országnak, ennek a világnak?

Megbékélt emberként nagy szeretettel nézek szét, és tapasztalom, hogy jó az Isten, csodálatos világot teremtett nekünk. Ha csak annyi jó ember lenne ezen a világon, akiket én ismerek, már nincsenek kevesen. Ezzel együtt aggódom, és tartok tőle, hogy még sok mindent tönkre fogunk tenni, mire eljutunk addig, hogy a maradékot megmentsük. Úgy tűnik, rengeteg szenvedés vár ránk, az emberiségre, és ettől nem vagyok olyan nagyon hepi. Ugyanakkor hála van szívemben, hogy karanténban, a világjárvány ellenére megélhettem ezt a két nyugdíjas évet. Ágoston egyházatya egész életemben nagy hatást tett rám. Bizonyos értelemben most is őt tekintem példának és mintának. Javítom és bánom, ha még lehetséges, amit elrontottam, készülök arra a békére, amelyet a szív csak Teremtőjében találhat meg. Addig pedig szeretném megélni az Evangélium belső örömét és szabadságát. Ameddig csak lehetséges, jósággal, megértéssel akarom szolgálni a környezetemet. A bencés rend történetével foglalkozom, kutatom és írom, és boldog vagyok, hogy mindig akadtak, akik ezt a monostort, Szent Márton monostorát nagyon szerették.

Kiemelt kép: Hajdú D András /Pannonhalmi Főapátság

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.