A képernyő lehet az elbukott perek veszteseinek utolsó szócsöve, ahol saját igazukkal léphetnek a világ elé. A német hackerekből és művészekből alakult Art+Com hét éve beperelte a Google-t, mivel ők már a kilencvenes évek közepén, amikor a Google még ötlet szintjén sem létezett, bemutattak egy görgethető, zoomolható digitális térképet. Olyat, ami ma már mindannyiunk telefonjában benne van, csak épp nem Terravision, hanem Google Earth néven. Nem nehéz megjósolni, mi lehet egy ilyen jellegű modern kori Dávid-Góliát párharc vége, mindenesetre a Netflix új sorozata, A milliárd dolláros forráskód most megadja a szót a németeknek, hogy elmondják a saját verziójukat.
Robert Thalheim rendező véletlenül akadt rá a témára: barbecue partit tartott a kertjében, ahová a szomszédait is áthívta. Átjött Joachim Sauter is, aki megnyerte a buli legérdekesebb sztorija címet. A német egyetemi adjunktus és médiaművész elmesélte, hogy a kilencvenes évek elején többedmagával megalkotta a Terravisiont, amely tíz évvel előzte meg a Google Earth-öt, a szabadalmi perben viszont alulmaradtak a techóriással szemben. Thalheim azonnal tudta, hogy egy olyan történettel áll szemben, ami megfilmesítésért kiált. Oliver Ziegenbalggal együtt négyrészes minisorozatban el is készítette a Netflix számára.
A sorozat két főszereplőjére, Carsten Schlüterre és Juri Müllerre hiába keresünk rá, és ennek nem az az oka, hogy a Google ádáz módon radírozta le őket a világhálóról. Mindketten kitalált személyek, akiket a Terravision valódi alapítóiból gyúrtak össze: Gerd Grüneis és Joachim Sauter lett Schlüter, a cég művésze, Pavel Mayer és Axel Schmidt programozókból pedig Müller. Már ebből is látszik, hogy valós tényeken alapuló fikció A milliárd dolláros forráskód, a végén található feliratok szerint a bírósági dokumentumok és a négy alapítóval, illetve Martin Silbernagl szoftverszakértővel folytatott beszélgetések alapján készült a sorozat, amelyet nem mellesleg Magyarországon forgattak. Vettek fel jeleneteket a többi közt a Korda Stúdióban, Salgótarján „játssza” Berlint, az MTVA épülete az amerikai bíróságot, és több budapesti látkép is szerepel benne, ahogyan pár pillanat erejéig magyar színészek is, például Bakonyi Csilla.
A sorozat négy részben meséli el a szabadalmi harcot: keretet ad neki a tárgyalás, amelyre két ügyvéd készíti fel Schlütert és Müllert, az ő visszaemlékezéseikből sejlik fel a történet. Bemutatják, hogyan sodorta össze az élet a hackert és a művészt, hogyan álmodták meg egy kebabos bódé mellett a digitális térképet, amelyben rákereshetünk és ránagyíthatunk bármire. Láthatjuk az első német startup megalakulását, a kezdeti problémákat, a sikereket, és azt, ahogy a csillogó szemű zsenik a Szilícium-völgybe érve túlságosan nyíltan beszélnek az algoritmusukról másoknak. A Google néhány évvel később megcsinálja ugyanazt, mint ők, egy ideig még hülyítik is őket a közös munka reményével, hogy aztán ügyvédekkel üzenjék meg a pofára esést: nem kérnek az együttműködésből, az algoritmusuk ugyanis saját találmány.
A sorozat egyértelműen állást foglal, tényként kezeli a németek állításait, nyíltan az ő oldalukon áll – most végre elmondhatják a történetüket. Thalheim azonban azt vallja, hogy nem az igazság kinyilatkoztatása és szolgáltatása volt a cél a sorozattal, csupán be akarta mutatni, milyen eszmények vezérelték a techgenerációt, honnan fejlődött ki az a technika, amely ma már a mindennapjaink részét képezi. Ennek ellenére a sorozat a csúnya, gonosz techcégek eltiporják a kisebbeket narratívája körül forog, minden pillanatában emlékeztetve a nézőt, hogy a Google-höz hasonló óriáscégek gátlástalanul gyalogolnak át bárkin. Egyben aggasztó képet ad arról is, hogy egy Art+Comhoz hasonló kis cég előtt mennyire nincsen valós megoldási lehetőség egy szabadalmi vitában. A Netflix a sorozat mellé készített egy félórás dokumentumfilmet is, amely valós tényeket rak a fikció mögé, az érintettek, Grüneis, Schmidt, Mayer és Silbernagl mesélik el saját szavaikkal azt, amit a sorozat fikcionalizál.
A történet, amit inkább elrejt a Google-kereső
Az Art+Com hackerek és művészek összefogásából alakult még 1988-ban, és a berlini fal leomlását követően kezdődött igazán a kiteljesedésük. A magukat számítógépes művészeknek nevező tagok a digitális média segítségével alkottak még bőven azelőtt, hogy a számítógépekben bárki is komolyabban hitt volna. A nekik végül támogatást nyújtó Deutsche Telekom egyik munkatársa a sorozatban próbálja is kitéríteni őket a számítógépek bűvköréből: olyan találmánynak nevezi az internetet, amely sosem fog kikerülni az egyetemek campusairól, igény ugyanis nincsen rá. Az Art+Comot a kilencvenes évek elején kezdte izgatni a világ összekapcsolása a digitális térben egy olyan programmal, amellyel gyakorlatilag az országok fölött lehet repülni, majd ráközelíteni a műholdképeken a házakra, utcákra. A Telekom volt az, aki meglátta a lehetőséget az ötletben, és pénzt adott a cégnek. Mayer szerint a hidegháborúnak köszönhetik a támogatást, na meg annak, hogy az NSZK százmilliókat öntött Berlinbe, amelyből nekik is jutott. A Terravision 1994-re állt készen, és be is mutatták a kiotói ITU konferencián, ahol komoly sorok álltak a standjuk előtt, hogy a szenzációs találmánnyal ráközelítsenek szülővárosaikra – egyszóval óriási sikert arattak. A találmány a címlapokra került, a világ felfigyelt a németekre, akik megcsinálták azt, ami ma már két kattintással elérhető bárki számára. A Google ekkor még ötletcsíra sem volt, csak 1998-ban alapították a céget.
Ahogy a sorozatban, úgy a dokumentumfilmben is elhangzik, hogy
Míg a sorozatban az algoritmust ellopó férfit, aki odaédesgette magához a németeket, majd egy fesztiválon alkoholmámorban megtudta tőlük a találmány pontos működését Brian Andersonnak hívják, ő is a képzelet szüleménye. A dokumentumfilmből derül ki, hogy valós személy ihlette, akivel 1995-ben találkoztak a Silicon Graphicsnál, ahol megmutatták neki a programot. Arról azonban nem mondanak többet, hogy pontosan miként került a birtokába a teljes algoritmus. Az illető – akinek a nevét kisípolják a filmben – egy videójátékos demóhoz készített a Terravision bolygónagyítós képeihez kísértetiesen hasonlító felvételeket. A játék nem kellett a befektetőknek, a térkép viszont igen: ebből készült el a Keyhole Earth Viewer, amelyet a CIA finanszírozott, ők a hadiipar szempontjából láttak meg benne kihagyhatatlan lehetőséget, elsősorban kémműholdjaik képeit integrálták a programba, ezzel segítve a katonai akciókat. Az Art+Comot egyébként már a kiotói konferencián is megkeresték különböző hadiipari szereplők, ám visszautasították őket, mondván, hogy a találmányuk nem erről szól. Három évvel később a Keyhole Earth Viewert felvásárolta a Google.
Sok sikert annak, aki beperelné a Google-t
Az Art+Com tagjait sokkolta a tény, amikor a Google Earth megjelent, és rövid idő alatt óriási népszerűségre tett szert. A hasonlóságok mind laikus, mind programozói szemmel is szembetűnők voltak, így kérdőre vonták a Google-t. A cég ugyan először együttműködő volt, de az Art+Com számára elfogadhatatlan összeget ajánlott a szabadalomért, amiből nem kértek. Ekkor merült fel először a cég beperlésének ötlete, ám érthető módon egy kis vállalkozás számára riasztó perre menni egy olyan óriással szemben, mint a Google, ennek ráadásul az anyagi vonzata is súlyos:
Később jött annak a lehetősége, hogy egy perfinanszírozó vállalatot bízzanak meg, ezek éppen az ilyen cégeket támogatják olyan esetekben, amelyekben legalább hatszámjegyű kártérítésre van kilátás. (Ezt követően sincs könnyű dolga annak, aki a Google-t akarja beperelni: a neves ügyvédi irodák nagy része szerződésben áll a techcéggel.) De 2014-ben az Art+Com végül egy ilyen vállalat segítségével beperelte a Google-t.
Ekkor vette kezdetét az a jogi huzavona, amely a dokumentumfilmben megszólalók szerint több volt, mint furcsa. A Google először nem vette komolyan a vádakat, ám az Art+Com rámenős képviselői nem könnyítették meg a dolgukat. A techóriás időközben keményebb ügyvédekre váltott, Silbernagl szerint olyan furcsaságok is történtek, hogy sorra tűntek el a perrel kapcsolatos blogbejegyzések, a Google keresője pedig alig hozott ki találatot a cég nevére (ez ma sincs másképp, amíg a Google 18 ezer találatot dob ki a Terravision, Google Earth keresőszavakra, addig a Bing több mint 74 ezret). A per végére ráadásul a bírót is lecserélték. A delaware-i bíróság végül a Google javára döntött arra hivatkozva, hogy az Art+Com nem tudja kellőképpen bizonyítani a szabadalmuk megsértését. 2017-ben a szabadalmat a fellebbviteli bíróság érvénytelenítette.
Az ügy ezzel lezárult, a Google Earth milliók számára mutatja meg a világot, az Art+Com pedig továbbra is működik, elsősorban digitális installációkat készítenek. Ha a többszáz millió dolláros kártérítésre nem számíthatnak is, a Netflix sorozata megismertetheti az emberekkel a német cég igazát.
A milliárd dolláros forráskód más miatt is érdekes: izgalmas betekintést nyújt a techvállalatok működésébe, és a szabadalmi perek jogi huzavonáit is kellő hatékonysággal mutatja be ahhoz, hogy soha ne akarjunk ilyenbe keveredni. Szintén jól sikerült megidézni a kilencvenes évek Berlinjét is a technobulikkal, az olcsó kebabbal és a Jeans Teammel.
Az ominózus barbecue parti főszereplője, az ihlet forrása, Joachim Sauter szintén közreműködött a sorozatban, ám ő már nem érhette meg, hogy a vesztes per ellenére mégis a Terravisionről beszéljen a világ: júliusban súlyos betegség következtében meghalt. A milliárd dolláros forráskódot az ő emlékének ajánlották.
A millió dolláros forráskód (The Billion Dollar Code), 2021, Netflix, 4 epizód. 24.hu: 10/7
