Lipovits Károly / Fortepan
Kultúra

Majmokhoz hasonlították a jampecokat a Rákosi-érában

Ehhez az állatkert gorillájának is volt néhány szava.

A kommunista hatalomátvételt követő államosítási hullámban nem csak üzletek, gyárak, illetve különböző társaságok kerültek a Rákosi Mátyás vezette állam irányítása alá, de a mindennapok is gyökeresen megváltoztak, hiszen a boltoknak meg kellett válniuk az árukészletük egy részétől. Hosszú időre raktárak mélyére kellett rejteni a Monopolyt, a rendszerellenes vagy nem kívánt eszméket hirdető könyvek pedig csak titokban jártak kézről kézre.

Mindezekkel párhuzamosan mindenki számára nyilvánvalóvá vált az is, hogy a társadalom minden rétegében jelen van a rendszer céljaival és elveivel szembehelyezkedő erő: ellenséggé vált a reakciós értelmiségi, a múltba révedő munkás, az egyház befolyása alá került huszonéves, sőt,

a köztudottan hanyatló Nyugat fiataljainak öltözködési szokásait átvenni vágyó, furcsa zenéket hallgató, és még furcsábban táncoló jampec is.

A magyar nyelvben három évtizeddel korábban már megjelent, jiddis eredetű kifejezést a rendszer mindenkire ráragasztotta, aki vastag gumitalpú bőrcipőt viselt csőnadrággal, kockás zakóval, illetve tarka nyakkendővel, és dzsessz tánczenét hallgatott.

Ez az öltözködés önmagában talán még nem jelentett volna óriási problémát, a kommunista hatalom azonban azt a képet alakította ki róluk, hogy teljes közönnyel fordulnak a közügyek felé, hiszen a kommunizmusra csak egy néhány éven át tartó, múlandó kellemetlenségként tekintettek, így nagyon gyorsan népszerűtlenné váltak – derül ki a Hammer Ferenc tanulmányait összegyűjtő Mindennapi élet a szocializmusban című kötet vonatkozó, A megátalkodott felmenő: a jampec című fejezetéből.

A rendszernek mindez nem volt elég, hiszen az volt a célja, hogy minél több ponton belerúgjon ebbe a rétegbe. 1950-re a helyzet odáig fajult, hogy az állami ruhaüzletek kirakatában egy gorillát, illetve egy jampecnak felöltöztetett bábut helyeztek egymás mellé, arra célozva, hogy ők bizony rokonok.

Ludas Matyi, 1950. február 9. / Arcanum Digitális Tudománytár A szocializmus időszakának elsőszámú vicclapja, a Ludas Matyi kéthasábos szövegénél velősebb definíciót képtelenség lett volna összehozni.

A szürreális gondolat a fotóval együtt az Egyesült Államokba is eljutott – a Time magazin 1950. október 23-i számában HUNGARY: Barbaric Culture, azaz MAGYARORSZÁG: Barbárkultúra címmel egy egész cikket szentelt neki:

A jampecek, az amerikai zoot öltönyösök budapesti megfelelői a legendás magyar kommunista vezetés támadásainak kereszttüzébe kerültek. A kormány a magyar társadalmi életbe behatoló amerikai »barbár kultúra« bűnös terjesztőinek bélyegezte a jampeceket.

Az állami kézben lévő ruhaüzletek vezetői jampecnek öltöztetett próbababákat helyeztek el kirakataikban, mellettük egy felirattal, miszerint »mindenki, aki ezt az amerikai divatőrületet másolja, annak lelkét elrabolta a kapitalista Amerika.« A kirakatok egyikében egy gorilla látható a jampec mellett, valamint egy távirat, amiben az állatkert majomházának lakói tiltakoznak a jampecekkel való sértő összehasonlítás ellen.

A múlt héten a kommunista párt lapja, a Szabad Nép felszólította a kormányt, hogy törje le a jampecnek öltözött fiatalok térhódítását. A Szabad Nép így írt: »Utánozzák az amerikai gengszter mizantróp lelkét, erkölcsi züllését és lelki degeneráltságát… Nézhetjük tétlenül, hogy a fiatalságot arra tanítják, hogy szambát táncoljanak a magyar csárdás dallamára?«

Dolgozók Világlapja, 1950. október 14. / Arcanum Digitális Tudománytár A Time-ban megjelent fotót egy nagyobb kivágásban a Dolgozók Világlapja kilenc nappal korábbi számában tette közzé.

A táviratot a lap nem tette közzé, a Dolgozók Világlapja (1950. okt. 14.) azonban egy nagyon hasonló, olvasói levélnek álcázott szöveget közölt, mégpedig az állatkertbe frissen érkezett Majom Muki bőrébe bújt Vajda Albert tollából:

Ne haragudjék, hogy zavarom, de a felháborodástól még most is kapkodok a rácson át perec és majom­eledel után. Arról van szó, hogy nemrég érkeztem kilencedmagammal a budapesti Állatkertbe és ahogy a pályaudvarról kocsin vittek, egy­szerre meglátom az egyik kirakatban saját magamat. No lám, mondom, hiszen ez kedves… Ámde, ahogy jobban szemügyre veszem hasonmásomat, hát látom, hogy ott áll mellette valami rémség. Ahogy nekem térdig ér a kezem, úgy neki térdig ér a felsőbőre. (Amit az emberek zakónak is neveznek.)

Valami rikító konyhakert volt a nyaka köré tekerve, elefánttalpakon állt, a lábát a strucc nyakához hasonló csövekbe burkolta, de alul jókora darabon kilátszott a bokája, amely csíkos volt, mint a zebráé, de keresztbe és beoltva egy citrom-papagáj színeivel. (Megbocsássák az állattani hasonlatokat, de azt hiszem ezek illenek rá legjobban.) No, de eddig nem is lett volna olyan feltűnő, hiszen láttam én a dzsungelben mindenféle állatot, legfeljebb ez több állatból lett összetéve, ami végtére is nem szégyen.

Igenám, de a hasonmásomra, meg rá közös feliratot írtak, ezt: »Melyik a nagyobb majom?« Kicsit bosszankodtam ezen, de nem szóltam semmit. Fiatal vagyok még az emberek között, nem ismerem jól a szokásokat, tegnap azonban a Ludas Matyit elragadtam az egyik látogatótól, és ott látom a rajzot, hogy mi megérkeztünk kilencen… És ott áll a képen ez a színes állat­fajta-keverék és felmerül a kérdés: ez is a mi szállítmányunkkal érkezett-e? Hát, ez már sok!! Kikérem magamnak, de valamennyi majom nevében, hogy bennünket bármiféle kapcsolatba hozzanak ezzel a kakastarajú, strucclábú, elefánttalpú, zebrabokájú kolibrivel — amit maguk jampecnek neveznek.

Mindezek közlése után, felkérem a Dolgozók Világlapján át az embereket, ne szégyenítsenek meg bennünket, majmokat azzal, hogy összehasonlítanak a jampecekkel, akikhez – mint írtam – semmi közünk. Legfeljebb egy amerikai unokaöcsénkhez hasonlítanak némiképp, aki papagájtollakat hord egyes részein, és mi, annakidején, egymás között csak dzsungel-jampecnek hívtuk. De meg kell mondanom, hogy nem soká tűrtük furcsa és zavaros öltözködését, hanem egyszerűen kihajítottuk a fákról!

Hasonló módszert kívánva, kérem soraim közlését, üdvözlettel
Majom Muki
akinek soha eszébe sem jutna kakastaréjt, elefánttalpú ortopédcipőt és lila-sárga-bordó lábat viselni.

Hammer szerint a Rákóczi úton készült majmos kirakatot és társait Keleti Márton Dalolva szép az élet (1950) című termelési filmjének egyik karaktere, a munka helyett inkább a nyugati ruhák és táncok iránt érdeklődő Swing Tóni ihlette – a hasonlóság pedig tényleg megkérdőjelezhetetlen.

Az országszerte egyre sokasodó hasonló kirakatokkal kapcsolatos történetek 1950 végén az ország számos lapjában tűntek fel, amik igyekeztek egymásra licitálni, és minél csavarosabb sztorit írni. Az alig néhány soros anyagok közül a pálmát a Vasmegye (1950. dec. 3.) vitte el, ami Szombathelyi furcsaságok című cikkében így írt:

Jampec áll meg a kirakat előtt lábán csíkos zoknival, csövekkel, csapottvállú kabáttal testén, hosszú hajjal, roppant szélű kalap­pal és felettébb ostoba mosollyal ajkán. A jampec legyint: Nem tudnak ezek rajzolni. Az én kabátom sokkal csapottabb! És tovább áll. Hm, igaza van ennek a csúnya embernek. Tényleg nem tudnak rajzolni az állami vállalat kirakatrendezői, mármint relatíve nem. Ugyanis majmot rajzolnak a jampec képmásául, pedig ezek a jampecok nem majmok. Butábbak, csúnyábbak és visszataszítóbbak annál!

Dolgozók Világlapja, 1950. október 14. / Arcanum Digitális Tudománytár

A jampecek később a Kádár-kor első éveiben lassan beolvadtak a szocialista Magyarország képébe, és kezdetét vette a farmerkorszak, ami szintén jókora társadalmi ellentéteket szült, az állam ekkor azonban már nem próbálta meg gyengéd erőszakkal megváltoztatni a fiatal különcök öltözködését.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.