Mese a molnárról
1946. július 30-án Rejtő Sándort és Jungreisz Ernőt meglincselték Miskolcon. Jungreisz a helyszínen életét vesztette, a kórházba szállított Rejtő túlélte a súlyos bántalmazásokat. Rejtő és Jungreisz üzlettársak voltak: együtt működtették a Rejtő tulajdonában lévő miskolci Flórián-malmot. A két malomtulajdonost 1946. július 28-án tartóztatta le a rendőrség, miután tetten érték őket, hogy engedély nélkül két tonna lisztet szállítottak a Kultúra Nyomda részére. Ami azt illeti, 1946-ban molnárnak lenni Miskolc környékén nem tűnt veszélytelen dolognak.
A város melletti Onga község 1946. decemberi, a községi bíró, a helyi MKP-, SZDP- és FKgP-titkár által jegyzett népgyűlési határozata éles hangon ítélte el és egyúttal megfenyegette Róthschild Lázár szikszói malomtulajdonost, aki pert indított az ongai gazdák ellen. 1946. március 11-én Putnokon tüntetők vonultak a helyi Mayer-malomhoz, „dolgozóknak kenyeret, fasisztáknak kötelet” kiáltásokkal.
A malomtulajdonosok nemcsak Északkelet-Magyarországon váltották ki a velük kapcsolatba kerülők haragját. A Tiszántúlon legalább ilyen gyakran kerültek összetűzésbe a hatóságokkal, saját alkalmazottjaikkal vagy éppen ügyfeleikkel. A békéscsabai Margit-malom munkásai 1945. november 8-ai gyűlésükön felháborodva utasították el a visszatérő korábbi tulajdonos, Kiss László igényét a malom újbóli birtokbavételére. A város malomipari munkásai november 26. és december 3. között sztrájkba léptek a többi szakmában – meglátásuk szerint – már életbe léptetett béremelések érvényesítése miatt. A sztrájkbizottság december 10-ei, felháborodott hangú folyamodványa szerint a fellépést közvetlenül a malomtulajdonosok elutasító és érdektelen magatartása váltotta ki.
A molnárokkal kialakult nézeteltérések nem maradtak mentesek az erőszaktól sem. 1946. március 9-én a Szenteshez közeli Mindszenten robbant ki verekedésbe torkolló lázongás, amelynek többek között célpontjai voltak az Alföld számos településén malmot üzemeltető Tiszavidéki Hengermalom Rt. helybeli megbízottjai is.
A súlyos cukor- és zsírhiány, illetve a háborúban elpusztult vágóállatok és az ennek következtében bevezetett vágástilalom miatti húshiány eredményeképpen 1945 után jelentősen megnőtt a kenyérnek mint alapvető élelmiszernek a szerepe. Ugyanakkor a háború miatt el nem végzett mezőgazdasági munkák, illetve gép- és igavonóállat-hiány következtében az 1945-ös búzatermés az 1941–43 közötti évek átlagának csupán egyharmadára rúgott. A gyenge termést súlyosbította a jóvátételi kötelezettség is. A kormányzat a közellátás rendelkezésére álló 43 400 vagon gabonából 7680-at jóvátételre fordított, így csak a maradék 35 720-at használhatták a lakossági fogyasztás céljaira. Az 1945–46-os időszakban a lakosság ellátásához szükséges gabonamennyiségben 45 százalékos hiány mutatkozott az 1938-as évhez képest. A malmok – és így tulajdonosaik – különösen jelentős, a mindennapi túlélést meghatározó szerephez jutottak a háború utáni Magyarországon.
Az ongai Róthschild-malom tulajdonosa 1945-ben kölcsönzött 36 mázsa árpát a frissen földhöz jutott gazdák, illetve a község rászorulói részére azzal, hogy a következő évben ugyanennyi búzával fizetik majd azt vissza. Az ongai kistermelők leginkább azt nehezményezték, „hogy a tehetősebbek már visszafizették a kölcsönkért 36 q búza felét, de amiért a másik felét – a szegénység – nem tudta az idén visszafizetni: ügyvédkézre adta az újgazdákat és rászorulókat képviselő Termelési Bizottságot és Községi Elöljáróságot.” A mindszentiek MKP-szervezete 1945 őszén már fellépett a helyi gőzmalom ellen, amikor az fel akarta emelni az őrletés árát. A malom az 1945-öt követő néhány hónapban fontos, a helyi társadalmakat élénken foglalkoztató üggyé vált. A malmosok gyakran heves ellenérzéseket váltottak ki. Az ezeket az ellenérzéseket megfogalmazók történeteiben a molnár kifejezetten az egyszerű népet becsapó és sanyargató, helyzetével rútul visszaélő, démonikus alakként tűnt föl.
A Budapestről Szentesre érkező, az eseményekről tudósítani kívánó újságíró maga is betévedt a tüntetők által feltört Krausz testvérek lakásába. A kíváncsi kalandorrá átvedlett hírlapíró („A lakásba én is bementem, és végigjártuk a szobákat”) barangolása közben váratlan, ám bámulatos kincsekre lelt: „…az egyik szobában az asztalon egy vászonzsákban nagyobb mennyiségű ékszert láttam, amit meg is emeltem és kb. 2 kg súlyúnak éreztem. Az asztalon egy cipősdoboz fedelében is voltak aranytárgyak, ezek közül egy-kettőt kézbe véve megnézegettem.” „Halomba gyűltek a Krausz malmosék asztalán, süppedő karosszékeiken a felhalmozott értékek. Közel két kiló arany, felbecsülhetetlen súlyú ezüst, bútorszövetek, ruha-, kabátszövetek, a cipők tömege, vadonatúj, mosatlan fehérneműk a legfinomabb anyagokból” – vonta meg a házkutatás mérlegét a szentesi baloldali lap újságírója. Amennyire a malom a társadalmi képzeletvilágban a sanyargatás helyének látszott, az újságíró képzeletében legalább annyira tűnt a bőség helyének is.
Az észak-magyarországi kommunista napilap szerint egy 1945. november elején letartóztatott budapesti csempészbanda szálai Szentesre, egészen a Krausz testvérek malmáig vezettek. A 2-300 százalékkal magasabb őrlési árakkal dolgozó malom tulajdonosai – írta a Szabad Magyarország – egy, a fővárosból működtettet csempészhálózaton keresztül vettek részt a feketekereskedelemben. A malom ellen indított vizsgálat e bűnös eredetű bőség nyomait lelte meg a raktárakban: „nagymennyiségű méz, tojás, húsfélék, zsákszámra só, 2 és fél kiló arany”. A malomban felhalmozott kincsek – akárcsak Ali baba barlangjában – bűnös tevékenységből származtak – tudta meg a diósgyőri munkások által is rendszeresen olvasott újság. A kommunista lap a Miskolchoz közeli Putnokon 1946 márciusában kirobbant tüntetést szintén azzal magyarázta, hogy a helyi malom tulajdonosai aranyért és ékszerekért feketézték el a dolgozók lisztjét.
A malmok tulajdonosai, a „molnárok” – támadóik szerint – láthatóan és egyértelműen fontos közösségi rendszabályokat szegtek meg, amivel veszélybe sodorták a nekik kiszolgáltatott társadalmi csoportok létét. A szentesi Krausz testvérek malma elleni támadás során rendszeresen felmerült a vád, hogy a tulajdonosok az alapvető élelem ellátáshoz szükséges közszükségleti cikkeket rejtettek el és tartottak vissza. A szentesi rendőrkapitány maga is tudni vélte, hogy „az ingóságokat és élelmiszereket egy kétlovas teherszállító kocsin szállították be a kapitányságra”. Korábbi emlékei szerint pedig „egy kocsira való elrejtett áru került elő a Krausz Testvérek [sic!] lakásáról.” A rendőrfőnök által bűnbandaként megelőlegezett, következetesen csak a cég hivatalos nevén, „Krausz Testvéreknek” hívott tulajdonosok „a szegénysorsú munkások részére egyáltalán nem, vagy ehetetlen lisztet adtak ki”.
A molnárok a tőlük jogosan elvárható társadalmi szolidaritás, a nélkülözők, a kisparasztok és a gyári munkások segítése helyett saját meggazdagodásukat tartják szem előtt – vélték a malmok ellen vidékszerte fellépők. Miközben a megyei kommunisták „Onga kisparasztságát támogatják elesettségében, Róthschild úr nem ezt teszi: megnyúzni szeretné a népet!” – szögezte le az 1946. decemberi községi népgyűlés. A mindszenti Nemzeti Bizottság 1946 tavaszán levélben fordult a miniszterelnökhöz, nyomatékosítva, hogy „mi, magyar munkások, magyar parasztok saját bőrünkön tapasztaljuk és érezzük a malmosok kizsákmányolását”. Ezért azt követelték, hogy a kormány „a malmosok kiuzsorázó rablómunkájának, melyet a magyar dolgozókkal szemben folytatnak, azonnal vessen véget”.
A molnárok – vélték a rájuk támadó emberek – látványosan megkülönböztették magukat a közösségektől, és egyúttal ezek határain kívülre is helyezték magukat. „Róthschild úr! Ön dúsgazdag ember – mi pedig szegények vagyunk. Ön gyermekeit Angliában taníttatja – a mi gyermekeink rongyokban járnak. Ön dúskál a földi javakban – malma, olajütője, háza, mindene van –, mégis a mi szűkös mindennapi kenyerünket akarja elvenni? Ön népellenesen jár el, akkor, amikor ügyvédkézre ad bennünket.” A békéscsabai Margit-malom működését kifogásoló munkások különösen azt nehezményezték, hogy a hatóság, az Elhagyott Javak Kormánybiztosa, várakozásaikkal ellentétben az üzemet nem részükre, hanem „az idegenből jött Kiss László” részére adta át.
A kenyeret veszélyeztetők ugyanis nem egyszerűen az emberi lét fizikai alapjait ásták alá. Sokkal inkább annak morális és kulturális alapját, az emberi lét eredendő méltóságát vonták kétségbe. Az alföldi gazdák a 20. század közepéig hagyományosan a búza vetését részesítették előnyben. A búzának a legjobb termőföld járt, ennek helyét jelölték ki elsőként a vetéstervben is. A búzatermesztés célja szinte kizárólag a táplálkozás biztosítása volt. A búza állatok takarmányozására nagyrészt alkalmatlan, ellenben a hagyományosan legtöbbre értékelt gabonaalapú élelmiszer, a fehérkenyér alapanyaga. A búzaliszt, a valódi emberi táplálék mintha a természettől való elkülönülést, a „kultúrát” testesítené meg a hagyományos paraszti gondolkodásban. „A vetemények közt a búza az első, mert az a kenyér” – tartották a 20. század közepén az Alföldön. A kenyér végigkísérte az embert élete során: csecsemőkorában ezt dugták a szájába, ha sírt, időskorában ezt majszolta, ha már kihullottak a fogai. Kenyeret kaptak a betérő vándorok és kéregetők is. A kenyérhez szakrális jelentések tapadtak: a „mindennapi kenyér” közvetlenül Isten adománya. A kenyér meglététől az emberi lét fizikai és kulturális értelemben vett fenntartása egyformán függött.
A populáris képzelet molnára egyszerre volt népi hős és a szegény embert alkalmasint rászedő kapzsi ellenfél. A molnár a hagyományos paraszti társadalomban átmeneti helyet foglalt el. A malomtartás a 19. század előtti Magyarországon a jobbágyfelszabadításig, 1848-ig földesúri jog volt. A malmok üzemeltetésének jogát a molnárok a földesúrtól bérelték, neki tartoztak elszámolással, és így több szempontból is szemben álltak a jobbágyok közösségeivel. Bár a molnár nem tartozott az „urak” világához, a jobbágy-paraszti közösséghez sem. A bennfentesség és az idegenség határait könnyen átlépő, az odatartozás és elkülönülés egyértelmű bizonyosságát folyton-folyvást kijátszó, a kettő közti bizonytalan helyen lakozó molnárok állandó veszélyként lebegtek a közösségek felett. A veszélyforrás kordában tartására a közösség rendjének kikényszerítése, a kollektív közösségi ellenőrzés és fegyelmezés eljárásai kínálkoztak. A Krausz testvérek malma elleni szakszervezeti vizsgálatot – az abban résztvevők emlékezete szerint – az üzem működését városszerte érő számos kifogás indította el. A panaszok, legalábbis a rendőrségi beszámolók szerint, végül is elértek a szakszervezet vezetőihez, akik ezután kezdeményezték az üzem kivizsgálását (és egyben a tömegtüntetést). A helyi vezetők egyike, Mikecz János, 1946 márciusától a MKP városi titkára, illetve a Krausz testvérek még az 1930-as évek végén kerültek összetűzésbe egy kifizetetlen számla miatt. Mikecz nem fizette ki az általa vásárolt és elszállított, leelőlegezett faáru értékét, majd amikor a kereskedők felszólították elmaradása teljesítésére, feljelentéssel fenyegette meg őket.
A malom vezetését a tulajdonosok 1945. október 29-ei őrizetbe vétele után az üzemi bizottság vette át. A malom előtt december 9-én és 27-én újabb tüntetések zajlottak le. A december 27-ei megmozdulás során a résztvevők ellenvéleményüket igyekeztek kifejezni a hatóságok – jelesül az Iparügyi Minisztérium – döntésével kapcsolatban, amely visszahelyezte az üzemet a tulajdonosok birtokába és kezelésébe.
A putnoki felvonulás egyik fő követelése a Mayer-malom községi kezelésbe vétele volt. A békéscsabai politikai rendőrség 1945 végén ugyancsak a városi malomipari munkásoknak a malmok községesítését követelő sztrájkmozgalmairól számolt be. A Margit-malom munkásai 1945. novemberi gyűlésükön követelték, „hogy ezt az erzsébethelyi dolgozókra nézve igen fontos malmot adják az eredetileg kérő Mezőgazdasági Termelők Szövetkezetének, mert a dolgozók szövetkezete kezében biztosítva lesz az igazságos őrlés, és nem profitra fognak dolgozni.” „Folyt is rendben az őrlés mind a mai napig” – tették még hozzá öntudatosan. Az ongaiak – nem feltétlenül minden alap nélkül – láthatóan jobban bíztak a tömegakció erejében, mint a jogszerű érdekérvényesítés hatékonyságában: „Úgy Önt, Róthschild úr, mint ügyvédjét figyelmeztetjük: Hagyják abba a pört. Ellenkező esetben szervezetten felvonulunk, és úgy fogjuk tolmácsolni ügyünket.”
*
Az 1944 decemberében felálló új magyar kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy szabályozza a malmok működését, a megfelelő minőségű liszt előállítását és forgalmát. A kormányzat fenntartotta a háború alatt már létrejött beszolgáltatási kötelezettséget, korlátozta a kenyérsütésen kívüli lisztfelhasználást, szabályozta a liszt és a kenyér forgalmi árát, majd 1945 decemberében létrehozta a községi termelési bizottságok és termelési kormánybiztosok intézményét a malmok és a malomipar ellenőrzésére. A malmok beszolgáltatási vámkeresetük 75 százalékát voltak kötelesek beadni központi készletek létrehozása céljára. Liszt- és gabonafelvásárlást kizárólag hatóságilag bejegyzett kereskedők végezhettek. 1945 októberétől kezdve szabályozták a pékségekben süthető kenyér kizárólagos lisztösszetételét is. A malmok és tulajdonosaik ki voltak szolgáltatva az őket kényszerhelyzetbe hozó kormányzatnak. Ez a függés azonban kölcsönös volt. A kormányzat által célul kitűzött ellátási készletek biztosítása többek között azon múlt, hogy a malmok betartják-e a rendelkezéseket. A malmoknak és a molnároknak nem csak a lakosság, a kormányzat is ki volt szolgáltatva.
A központi felvásárlást kikerülő liszt- és gabonaforgalom folytonosan akadályokat állított a közellátást megszervezni igyekvő hatóságok elé. 1945. március 30-án, körülbelül két héttel a hadműveletek magyarországi befejezése előtt, a Szabad Nép, a Magyar Kommunista Párt napilapja már beszámolót közölt a nyerészkedő pékekről. A cikk élesen kikelt azok ellen a pékségek ellen, amelyek visszaéltek a központi elosztásból származó liszttel.
A sajtó számára a háborút követő első hetekben a pékekkel kapcsolatos problémák a fővárosi élet mindennapos részei lettek. Április 10-én a Szabad Nép arról jelentett, hogy számos pékség nem készít kenyeret, mert lisztjüket zsemle sütésére használják föl. A cikk szerint ezek a mesterek elhanyagolták a közösséggel szembeni kötelességeiket a feketepiacon szerezhető jövedelem érdekében. Ezek a boltok nem árultak „népkenyeret”, csak drága, szabadáras termékeket. Másnap a kommunista napilap – olvasói levelek formájában – spekuláló molnárokat és pékeket leplezett le. Azzal vádolt bizonyos malmokat, hogy a közellátás céljára kapott liszt egy részét visszatartották eladásra. Egy másik levél olyan pékekről számolt be, akik mind vételeztek lisztet a közszükséglet kielégítése céljából, ám vagy ehetetlen kenyeret sütöttek, vagy szabadpiaci áron árusítottak. A nyerészkedő pékek leleplezéséből nem csupán a radikális kommunista sajtó vette ki a részét. A Független Kisgazdapárt napilapja, a Kis Ujság szintén rendszeresen hangot adott ebbéli fölháborodásának. Április 11-én például a kenyérellátás és -kereskedelem anomáliáiról értesítette olvasóit. A szerzők állítása szerint, bár a péksütemények készítése tilos volt első osztályú lisztből, bizonyos pékségek kalács ízű kenyeret árusítottak a feketepiacon, és nem vettek tudomást a jeggyel rendelkezők igényeiről. A cikk tűrhetetlennek minősítette ezt a fajta magatartást.
(…) A kenyér hiánya leginkább a dolgozók szenvedését jelenti – hangsúlyozták az észak-magyarországi szociáldemokrata és kommunista lapok. A tudósítások szerint a miskolci péküzletek előtt sorokban várták az emberek a kenyeret, éjjel is, a műszak után reggelig, „mezítlábas, vézna gyerekek, törődött, megviselt munkások”. A Rejtő és Jungreisz meglincseléséhez vezető tüntetés előtt egy hónappal a helyi kommunista napilap jelentette, hogy a hejőcsabai (Miskolc külvárosa, 1945-ig önálló község) MKP-szervezet feljelentése nyomán lelepleztek egy feketéző molnárt. A kenyér hiánya és a korrupt pékek közti kapcsolat a diósgyőri munkások számára meglehetősen közvetlen tapasztalatot is jelentett. Munkástársai figyelmeztetése nyomán az üzemi bizottság egyik vezetője 1945 novemberében lett figyelmes a Diósgyőri Vasgyár élelmezési üzemében elkövetett visszaélésekre. 1946 elején a kormányzat és a helyi hatóságok ezeket a gondokat a malmok és a péküzemek köztulajdonba, illetve közületi kezelésbe vételével vélték megoldani. A községi kezelést követelők élén többnyire az MKP és az SZDP politikusai álltak. A január elején községi hatáskörbe került öt békéscsabai péküzemre vonatkozó javaslatot Gyuska János, Békés megyei MKP-titkár terjesztette a Nemzeti Bizottság elé. A malmok és a pékek ügye különösen a kommunisták számára tűnt kiváló mozgósítási lehetőségnek. Az MKP Központi Szervezési Osztályának 1946. januári, a járási titkárságokhoz és vidéki pártszervezetekhez kiküldött körlevele a helyi vezetőségeket a malmok községi ellenőrzésbe vétele érdekében mindenütt tömegakciók szervezésére szólította föl.
*
Van egy hely, amely központi szerepre tett szert a Kunmadarason 1946. május 21-én lezajlott tömeges erőszakról szóló történetekben. Ez a hely a piac. Az események után a rendőrségen vallomást tévő néhány tanú szerint az eset nem volt más, mint egy megszokott, eladók és vevők közti piaci összetűzés: „Május 21-én, a piaci napon Kabai Eszter és a Csolinak becézett Klein tojásárus között valami ellentét támadt, hogy ez pontosan mi volt, azt nem tudom, de ennek következtében Kleint megverték.” A tanúk közül többen szokásos, mindennapos tevékenységüket végezték a piacon: egy ember éppen malacot akart vásárolni, amikor felfigyelt rá, hogy a tömeg megtámadott valakit.
Az emberek – folytatta a parancsnok – „tüntetésszerűen támadják meg az árusítókat, és árucikkeiket szétszórják”. A piacon kirobbant verekedésekről már korábban, 1945 őszétől a Dél-Alföld több településéről is rendszeresen jelentett a politikai rendőrség. Tótkomlóson október folyamán a „Budapestről érkező, vásárolni kívánó személyeket a tüntetések alkalmával az elégedetlen tömeg tettleg inzultálta.” A fővárosiak ugyanis – magyarázta a rendőrtiszt – ellepik a piacot, és percek alatt 3–4-szerésére verik fel az árakat. November 15-én Hódmezővásárhelyen a piacon egy 100-150 fős tömeg a magas árak miatti elkeseredésében „szétdobálta a baromfiakat”.
A piac meglehetős problémákkal teli hellyé vált a háború utáni Magyarországon. Egyfelől a legális piaci áruforgalom igencsak korlátozott volt. A szűkös élelmiszer-, nyersanyag- és készárukészletek miatt a kormányzat a lakosság és az ipari vállalatok ellátását is központi készletek felállítása és azok elosztása segítségével igyekezett biztosítani. A begyűjtés és elosztás lebonyolítását különböző központi kormányhivatalok, illetve már a háború alatt létrejött kereskedelmi monopóliumok végezték. A hatóságok intézkedései azonban, miközben a súlyos készlethiányok miatt eleve a lehetetlennel határos feladatot igyekeztek megoldani, maguk is hozzájárultak a feketepiac elterjedéséhez. A feketepiacon zajló kereskedelem, amelyben a leginkább a vagyontárgyaikat értékesítő városi középosztályi fogyasztókon kívül a különböző ipari üzemek munkástanácsai vagy vezetői is részt vettek, igen fontos szerepet töltött be az élelmiszer-ellátásban. 1946 végén az élelmiszerkiadások majdnem egyharmada a feketepiacon keresztül zajlott. A kötött forgalmat elkerülő kereskedelem hasznát azonban jellemzően nem a termelők, hanem főként a közvetítő kereskedők fölözhették le. Másfelől a szabad és egyben lényegében illegális, azaz „fekete” piac a nyilvános beszédben rögvest a háború után az életszínvonal javulásának legfőbb akadálya és javításának legnagyobb ellensége lett. Az észak-magyarországi szociáldemokrata lap világosan fogalmazott: „a demokrácia erkölcsi és gazdasági rendjének első számú és legveszedelmesebb ellensége a csempészek, spekulánsok, síberek az utcasarkon, kávéházi zugban percek alatt milliókat kereső fekete hadserege”.
Az események után a rendőrségen vallomást tevő kunmadarasi asszonyok többsége kétségkívül a piac napjával kezdte a történetét, számukra a piac reggele jelentette az erőszak kezdetét. Az egyik vallomást tevő asszony úgy mesélte, hogy éppen árucikkeket kínált a piacon, amikor észrevette, hogy egy kereskedőt megtámadtak. Egy másik asszony pulykát árult, amikor felfigyelt arra, hogy egy kereskedőt megvertek. Egy harmadik éppen a piacra ment, amikor egy csoporttal találkozott, és tőlük tudta meg, hogy Kleint bántalmazták. Ezek az állítások alighanem elsősorban csupán azt bizonyítják, hogy rendszerint nők jártak a piacra. Egy faluban a piac a bevásárlás helye, és a bevásárlás rendszerint női munka. Éppen ezért a piac nőkkel, és nem férfiakkal volt tele. Kunmadarason is ők vettek részt a közvetlen piacozásban, következésképp az árakra is sokkal érzékenyebbek voltak. A nők mindennapi tevékenységükkel összefüggésben emlékeztek az erőszakos megmozdulás napján elkövetett tetteikre.
Mégis adódik a kérdés: valóban pusztán női elbeszélés lenne ez? Sok férfi szemtanú emlékezett arra, hogy a megmozdulást egy bizonyos Kabai Tóth Eszter nevű asszony vezette. Ő izgatta az embereket, majd személyesen támadta meg az egyik első áldozatot, Kleint, miután néhányszor pofon ütött egy Weisz nevű másik embert. Az egyik vádlott elmondta, hogy amikor megérkezett a piactérre, Kabai Tóth Eszter kezdeményezésére már megverték Kleint. Számos tanú emlékezett úgy, hogy az áldozatokat asszonyok bántalmazták, vagy legalábbis ők indították útjára az erőszakot. A tömeget néhány becsvágyó nő vezette el a piactértől távolabb lakó áldozatokhoz – mesélték. A tanúk felfedezték az asszonyokat az atrocitások összes helyszínén: Neuländer vagy éppen Kohn házánál. Ezt a fajta történetet azonban nem csak nők mesélték el, hanem férfiak is. Számos férfi is részt vett a pogromban, ahogy azt egy rendőr is észrevette: „Az egész tömeg egy nagyon vegyes összetételből állott, férfiak, nők, felnőttek, gyerekek, magyarok, cigányok, különböző foglalkozásúak…”. A nők jelenléte azonban sokak számára annyira feltűnő volt, hogy a legtöbben úgy érezték, beszélniük kell róla. Az asszonyok részvételének hangsúlyozása és az erőszak női ügyként való bemutatása fontos következményekkel járt együtt.
Számos tanú megszokott, mindennapi teendőinek elmesélésébe szőtte bele a piaci erőszak történetét. Egyikük elmondása szerint kiment a térre a menyasszonyával, és egy rendőr barátjával beszélgetett, amikor egy csoportot vettek észre, amely két kereskedőt kergetett. Egy másik tanú arra készült, hogy pénzt vegyen ki a postahivatalból, és ekkor keveredett az emberek közé. Volt, aki kenyérért ment a pékhez, miközben találkozott a tömeggel. Egy másik célja az volt, hogy meghallgassa a reggeli dobolást, ahol rendszerint napszámosokat kerestek. Több tanú úgy adta elő a történetét, mintha a verekedés nem lett volna más, mint egy a nap több teendője közül. Egyikük azzal zárta elbeszélését, hogy az áldozatok megverése után hazament ebédelni. Egy másik ezzel indokolta meg korábbi távozását a pogrom helyszínéről: „Mivel nekem mesterem megbízásából Karcagra kellett mennem, hazamentem, megebédeltem, s körülbelül 1 óra tájban kerékpárral Karcagra mentem.” Ez az érvelés a fellebbezésekben is felbukkant: az egyik védőügyvéd szerint a kereskedők elleni megmozdulás mindennapos piaci perpatvar volt, amelynek során felborítottak egy tojásos dobozt.
Jó néhány falusi viszont többre emlékezett. Több nő számolt be arról a veszekedésről, amely egy piacozni érkező asszony és egy kereskedő, Klein között robbant ki. A férfi magatartása számukra felfoghatatlanul érzéketlennek látszott, hiszen ha a kereskedő megvette volna az összes tojást, nekik nem jutott volna – vagy ahogy egyikük felkiáltott: „Hát akkor nem tudunk létezni!” Egy másik asszony úgy adta elő a történetet, mintha minden kereskedő bejelentette volna, hogy a tojás ára százmillió. Ezek a vallomások a piaci nézeteltérést a falu és a gazdag kereskedők közti harcként jelenítették meg. Az asszonyok önmagukat a háztartás fenntartóinak tekintették, és ezt a fajta felfogást megerősítette a férfiak véleménye is. Az egyik asszony a következőképpen mesélt a saját szerepéről: elment megkeresni a férjét, és amikor észrevette őt a tömegben, mondták neki, hogy az emberek megverték Kleint. Azonnal kihúzta a tömegből az urát, és hazaküldte, önmagát mint a család védelmezőjét és férje biztonságának és tisztességének őrzőjét mutatva be. Az asszonyok felbukkanása a történetekben a háztartás biztonságához kötődő elképzelésekre utalt, a verekedésnek főként női ügyként való elbeszélése a család jólétének követelményét fogalmazta meg. Ebben a történetben a kereskedők gazdasági bűnözők lettek, és megverésük jogos bosszúvá változott. A kunmadarasi asszonyok szemében egyikük és Klein személyes vitája a rossz megélhetési körülmények, az infláció és az élelmiszerhiány miatti társadalmi elégedetlenséget jelenítette meg.
Kereskedők nem csak Kunmadarason estek áldozatul az erőszaknak. 1946. március 7-én szegvári lakosok nagy csoportja betört Klein Lászlóné házába. Kleinnének az eset után, a rendőrségen felvett vallomásában van egy, már első pillantásra is zavarba ejtő elem. Kleinné arról számolt be, hogy házát, mielőtt a betörést követően elhagyta volna, lezárta, a kulcsokat pedig átadta a jelenlévő rendőrnek. A rendőr elvitte a kulcsokat a községházára, ahol azokat annak rendje és módja szerint leltárba vették. Az asszony azt is elmesélte, hogy a tömeg kényszerítette egy nyilatkozat aláírására, amelyben egy szobára való bútorzatot és minden háztartási ingóságát átadta a szobalányának. Amikor néhány nappal később a cseléd és családja elvitték a bútorokat, a közgyűlés egyik tagja, Forrai Lajos is megjelent. Forrai úgy emlékezett, hogy őt azért küldték a helyszínre, hogy az eljárás rendben folyjon le, mert máskülönben csak a cselédlány érdekelt családja lett volna jelen. Amikor az apa felnyitotta a házat, a közgyűlési képviselő – elmondása szerint – pontos leltárt készített a bent található vagyontárgyakról. Jól látható, hogy a tüntetésben résztvevők számára fontos volt egyfajta rend és szabályozottság fenntartása. (Valóban, a Kleinné által aláírt nyilatkozat később fontos szerepet töltött be abban, hogy visszakaphatta eltulajdonított vagyontárgyait.)
A szegvári tüntetők betörtek Löblné házába is, ahol rejtett élelmiszerkészletek és más áruk után kutattak. A Kleinnénél történtekhez hasonlóan a tüntetők itt sem hordták szét az árucikkeket, ehelyett mindent beszállítottak a rendőrőrsre, ahol ezeket rendben leltárba vették, és átadták a községi tanács felügyeletébe. A tüntetők által elmesélt történetekből a közösség anyagi egyensúlyának, egyfajta „morális ökonómiának” a képe bontakozik ki. Ezek az elbeszélések a tüntetést a közösség által szentesített olyan fellépésként ábrázolták, amely a jogosnak hitt mérték fölötti egyéni vagyon kisajátítására irányult. Egy kunmadarasi tüntető elmondta, hogy Weinbergerék megverése után a házban talált kolbászt és húst elhordták a rendőrségre, mert a tömeg követelte az élelem elkobzását, arra hivatkozva, hogy a családnak még egy disznója is van. A tüntetés ebből a nézőpontból a gazdasági-vagyoni szolidaritás elveiből következő, a szükség és nélkülözés órájában végrehajtandó jogos tettnek tűnt. A szegvári tüntetők a község ismert, jómódú polgárait vették célba: a textilkereskedő Kleint, a gabonakereskedő és boltos Löblt, a baromfikereskedő Lusztig Joachimot, és a fűszeres Kádár Pált, békéscsabai társaik a vaskereskedő Várkonyi Györgyöt és az ingatlanügynök Lipták G. Pált.
Ezekben a történetekben a kereskedelem sajátos moralitással bíró tevékenységként tűnik elő, még ha attól különbözőnek is, amit az antropológusok a javak és kedvezmények nem piaci alapú, ajándékszerű, reciprocitáson alapuló, redisztributív cseréjének neveznek. A kereskedelem az így feltáruló nézőpontból a javak piaci jellegű cseréjének látszott ugyan, mégsem egyszerűen a gazdaság egy viszonylag semleges – az árut, a vásárlót és a termelőt összekötő – szektorának tűnt. Ebben a felfogásban a kereskedőnek a vásárló sajátos feladatot, pontosabban kötelezettséget írt elő: a kívánt áru elérhető, kifizethető, a fogyasztónak megfelelő áron való leszállítását. A jó kereskedőt ebből a szempontból nem üzleti sikerei minősítették, hanem az, hogy volt-e elérhető mennyiségben kifizethető árú terméke. A kereskedő ebben az értelemben szó szerint szolgáltató: a jó kereskedő nem hoz és értékesít, hanem a közösség megrendelését teljesítve beszerez, leszállít és szétoszt. A jó kereskedő moralitása közösségi: akkor cselekszik helyesen és jogosan, ha a közösségi szereposztásban elfoglalt sajátos helyzetének – a dolgozók közösségét ellátó szerepének – megfelelő elvárásokat teljesíti. „Gémes János ismerteti, hogy a tojáskereskedés üzérkedéssé fajult – teljesen kirívó, hogy Szegváron egy kg sót 10 db tojásért adnak. Általában a tisztességes kereskedői hasznot túllépi a mai kereskedői társadalom. Véleménye szerint nem szabadna ennyire túlvinni a hasznot hajtó kereskedelmet, mert annak tekintélyén fog csorba esni.”
Apor Péter: Forradalom a hátsó udvarban
Jaffa Kiadó, 2021
