A koronavírus árnyékában megrendezett, 2021-es Oscar-gála több szempontból is különleges volt, de emlékezetes pillanatokban aligha bővelkedett. A szokásosnál jóval szűkebb körben tartott esemény kissé félszegre, esetlenre sikerült a videón bejelentkező vagy a gálától teljesen távol maradó jelöltek miatt. Thomas Vinterberg azonban ott volt a Los Angeles-i Dolby Theaterben, és komoly esélyekkel várhatta, hogy színpadra szólítják díjazottként. Volt mondanivalója.
A filmet, amelyért idén Vinterberg Oscar-díjat nyert, 2019 májusában kezdték forgatni. Négy napja dolgozott a stáb, amikor jött a hír, hogy Vinterberg első házasságából született lánya, Ida Belgiumban meghalt egy autóbalesetben. Ida Vinterberg maga is játszott volna apja új rendezésében, közelről követte a forgatókönyv megírásának folyamatát, ötleteket adott, miként ábrázolja a film, a Még egy kört mindenkinek a dán középiskolások rendszeres alkoholfogyasztását. A lány halála után a forgatás egy időre leállt, de a film főszereplője, egyben a rendező egyik legjobb barátja és szomszédja, Mads Mikkelsen meggyőzte Vinterberget, hogy érdemes folytatni a munkát. Legyen a Még egy kört mindenkinek a remény és az újrakezdés filmje, ünnepelje az életet!
Thomas Vinterberg erről beszélt, könnyek között, az Oscar-díjjal a kezében. A Még egy kört mindenkinek története így kezdődött, de a rendező sokkal hosszabb ideje mozog már a nemzetközi filmvilág elitjében. Korábban is jelölték Oscar-díjra, és számos másik fontos díjat megkapott már a karrierje kezdetén.
Vinterberg pályaívén azt látni, hogy nem is kell végérvényesen választani a kétféle fogalmazásmód között, inkább érdemes alkalmazkodni ahhoz, hogy a filmterv és a forgatókönyv milyen stílust igényel. Ám olyan érzékenyen és annyira magas színvonalon kevesen tudtak idomulni az alapanyaghoz és a filmkultúra változásaihoz az utóbbi negyedszázadban, mint Thomas Vinterberg.
A tékozló fiú hazatér, és robbantja a bombát
Az 1969-es születésű Vinterberg a kilencvenes évek elején járta ki a Dán Nemzeti Filmiskolát. Főiskolás vizsgafilmjét, amellyel már nemzetközi fesztiválokra is eljutott, Thomas Bo Larsen főszereplésével forgatta, aki fontos szerepet játszik a közel harminc évvel később készült Még egy kört mindenkinekben is. Ez sokat elárul arról, a rendező mennyire fontosnak tartja a pályája elején megismert alkotótársait, annak a nemzedéknek a meghatározó színészeit, íróit, operatőreit, akik az ezredforduló környékén a dán film nemzetközi áttörésének letéteményeseivé váltak.
Az áttörésben természetesen tevékeny szerepet vállalt Lars von Trier, aki már a nyolcvanas években felhívta magára a figyelmet hazáján kívül is kísérleti formavilágú, nézőpróbáló művészfilmjeivel, A bűn mélységével, a Járvánnyal és az Európával, majd a nagyközönség ízléséhez közelebb álló Birodalom sorozattal. Mire Vinterberg kézhez kapta a diplomáját, Trier már az új dán film vezéregyéniségévé emelkedett, és hamar megnyerte magának a fiatal rendezőt legújabb tervéhez, a Dogma-95 alkotócsoporthoz.
Persze, Trier, Vinterberg és a másik két alapító (Kristian Levring és Søren Kragh-Jacobsen) elsősorban a Dogma-filmek szabályrendszeréről beszéltek: arról, hogy minden film kollektív teljesítmény, ezért igazságtalan kiemelni a rendező munkáját; a természetes világítás, a kézikamera, a történetbe illeszkedő zenehasználat fontosságáról, és általában mindenfajta mesterkéltség, professzionális vagy akadémikus látásmód elutasításáról. Ugyanakkor ezeket a szabályokat nagyon hamar megszegték a Dogma alapítói és a hozzájuk csatlakozó filmesek, a filmtörténészek pedig a mai napig vitatkozhatnak róla, ha nagyon ráérnek, pontosan hány olyan film is készült, amely maradéktalanul betartotta a Dogma-követelményeket.
A mozgalom művészi törekvéseinél sokkal hosszabb távú hatásai voltak a közös kiállás gesztusának. A Dogma címkéjével ugyanis egy csapásra az európai filmfesztiválok új kedvenceivé avanzsált néhány fiatal, bátor, lázadó szellemiségű dán filmes. Legalábbis Vinterberg, Trier, Lone Scherfig (Olasz nyelv kezdőknek) vagy Susanne Bier (Hogy szeretsz?) filmjei ennek az imázsnak köszönhetően keltették fel az értő közönség figyelmét.
Az első Dogma-film hivatalosan a Születésnap, Vinterberg rendezése, noha a neve, a mozgalom szabályaival összhangban csak íróként jelenik meg a stáblistán. Vinterberg színházi érzékenysége – a Még egy kört mindenkinek is színpadi előzményekből indult ki – a Születésnap történetén is jól látszik. Családi ünnepségen járunk, az ősz apa, Helge hatvanadik születésnapján. Christian, a külföldről hazatérő tékozló fiú ezen az eseményen szánja rá magát, hogy a rokonok, barátok és üzletfelek gyűrűjében bejelentse, apja rendszeresen megerőszakolta őt és a testvérét gyerekkorukban, az anyjuk tudtával és hallgatólagos beleegyezésével. A férfi arról is beszél, a feldolgozhatatlanul súlyos gyerekkori traumák felelősek azért, hogy a húga nem sokkal korábban öngyilkos lett.
Ráadásul az is látszik, hogy a Dogma kötöttségei ennél a filmnél nem korlátozták, hanem inspirálták az alkotókat. Éppen azért lehet annyira katartikus erejű a folyamat, ahogy az össznépi jópofizás fokozatosan átadja a helyét a zavart hitetlenkedésnek, majd a megvető távolságtartásnak és Helge teljes erkölcsi megsemmisülésének, mert a formai eszköztelenség miatt teljesen valószerűnek tűnik. Nyoma sincs benne mesterkéltségnek vagy a melodrámai pátosznak, ellentétben azzal, ahogyan például Lars von Trier filmre viszi saját, hasonlóan kegyetlen pszichodrámáit.
1998-as bemutatásának évében a Születésnap megosztva a Zsűri Díját nyerte Cannes-ban, és Európa-szerte ismertté tette Vinterberg nevét a művészfilmes közönség köreiben. A stábból nem csak az ő karrierje vett ekkor repülőrajtot. A főszereplő, Ulrich Thomsen egy évvel később már A világ nem elég című James Bond-filmben tűnt fel, és azóta is folyamatosan játszik hazájában és Hollywoodban. Anthony Dod Mantle operatőrre pedig hamar lecsapott Danny Boyle, aki azóta is vele készíti a legtöbb filmjét, és az Oscart is mindketten megnyerték a Gettó milliomosért.
Claire Danes-klónok és fegyverbolond gyerekek
Vinterberg a Születésnap sikere után számos lehetőséget kapott Dániában, és Hollywoodban is felfigyeltek rá. A Dogma-mozgalommal viszont rögtön szakított. Noha Trierrel ketten ők fogalmazták meg a „tiszta filmezés” irányába mutató, önkorlátozó szabályokat, Vinterberg hamar rájött, hogy ennél szélesebb spektrumon, gazdagabb eszköztárral szeretné folytatni a filmezést. A Születésnap tehát nem formai szempontból mintaadó a pályáján, hanem a témaválasztását tekintve. A rendező több későbbi filmje is valamilyen kényes társadalmi kérdést, tabutémát jár körül, és azt vizsgálja, milyen hatása van az emberi kapcsolatokra, ha egy közösség hirtelen érintetté válik egy ilyen problémában.
Jóllehet, Vinterberg Születésnapot követő mozifilmjében ez a megközelítés pont kevésbé érvényesül. A tévés bérrendezések és egy-két zátonyra futott filmterv után elkészült A végső megoldás: szerelem kevésbé szól valós társadalmi problémákról, mint inkább arról, hogy a balett-táncosnőt játszó Claire Danest meg akarják ölni a saját klónjai, miközben Joaquin Phoenix szomorú kölyökkutya-pillantásokkal lesi őt, Sean Penn pedig depressziósan delirál egy repülő fedélzetén, mert különleges légzési betegsége miatt soha nem szállhat le a földre. Amúgy sem telne sok öröme a felszínben, mert a klímaváltozás miatt a bolygónk szinte már lakhatatlanná vált a történetesen 2021-ben játszódó filmben.
A végső megoldás: szerelem alaposan felbőszítette azokat a nézőket, akik megriadnak tőle, ha egy film saját nyelvet beszél. Tény, hogy kísérleti, zabolátlan, majdnem teljesen értelmetlen filmről van szó, de mégiscsak illene értékelni, hogy Vinterberg a lovak közé dobta a gyeplőt, és hollywoodi sztárok főszereplésével forgatott le egy olyan agyeldobós, zizzent öko-scifi-melodrámát, aminél egy filmfőiskolás, csak a tanárok és osztálytársak által látott vizsgafilmben is sokkal fontosabb a közönségbarát fogalmazásmód.
A fiaskó után Vinterberg visszatért Dániába, de maradt annyi presztízse, hogy a következő filmjéhez is sikerült nemzetközi szereplőgárdát toboroznia. A Kedves Wendy! egy csapatnyi kamaszról szól, akik elkezdenek pisztolyokat vásárolni és lőni tanulni. Végül fegyvermániás szektává szervezik magukat, és csakhamar halálos párbajok formájában rendezik a vitás ügyeiket. A történet napjainkban játszódik, de a színpadias, minimalista környezet miatt – amely meglehetősen hasonlít Lars von Trier Dogville-jének díszletezésére – különös, időn kívüli westernidézetté válik a film.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az ezredforduló körüli iskolai lövöldözések tragédiái, a fegyverekkel hadonászó, pszichopata gyerekek világsajtót bejárt rémtörténetei ihlették Vinterberg munkáját, akárcsak a Beszélnünk kell Kevinről!-t vagy Gus Van Sant Elefántját. A Kedves Wendy! ez utóbbira hasonlít abból a szempontból, hogy a gyilkossá váló gyerekek mindennapjait mutatja be, de nem rögrealista, inkább allegorikus, emiatt annál valamivel nézőbarátabb produkció. A közönségét mindazonáltal ez sem találta meg, hiába játszotta Jamie Bell a főszerepet. A kétezres évek közepén úgy tűnt, Thomas Vinterberg egyslágeres rendező marad, és soha többet nem tudja megismételni a Születésnap sikerét.
Hollywood is rájött, hogy alulértékelték
Vinterbergre a cannes-i fesztiválon figyelt fel a filmvilág, és ugyanott tért vissza diadalmasan, 2012-ben A vadászattal. Ahogy a Születésnapban, úgy A vadászatban is a pedofília botránya szervezi a cselekményt, csak éppen ezúttal egy olyan férfira zúdul a kisvárosi közösség haragja, aki valójában ártatlan. Akik közelről követték a filmfesztiválok termését, tudhatták, hogy Vinterberget hiba lett volna leírni: két évvel A vadászat előtt a Submarino testvérdrámájával bizonyította, hogy a bukások árnyékában visszafogott modorú, magabiztos rendezővé érett. Éppen erre a rutinra és arányérzékre volt szükség A vadászatban is, amely azért annyira feszült, mert Vinterberg a legvégsőkig visszafogja a parázsló indulatokat. Kimért stílusban tartja a filmet, összhangban azzal, ahogy a főhős, Lucas az utolsó utáni pillanatig igyekszik úgy tenni, mintha lehetne békésen rendezni a konfliktusokat: ő bírná a közvetlen környezete bizalmát, és a hozzá közelállók hinnének az ártatlanságában.
Lucast Mads Mikkelsen játssza, Dánia legnagyobb filmsztárja, aki régebb óta ismerte Vinterberget, de A vadászat előtt nem dolgoztak együtt. Első közös filmjükkel mindketten sokat nyertek: Mikkelsen a legjobb színésznek járó díjat hozta el Cannes-ból, nemzetközi ismertsége pedig kellett ahhoz, hogy A vadászat sokkal több emberhez jusson el, mint a hasonlóan fajsúlyos Submarino. A vadászatot 2012 legjobb filmjei között emlegették az év végi listákon, és Oscarra is jelölték, ahol végül erős külföldi filmes mezőnyben, A nagy szépséggel szemben maradt alul.
A vadászat láttán ugyanakkor a hollywoodi producereknek is világossá vált, hogy Vinterberg nagy tudású, változatos műfajokban és stílusokban mozgó rendezőként tért vissza a filmvilág elitjébe. Újra sorra kapta a felkéréseket, és remek érzékkel választotta ki, minek szenteljen időt. A 2010-es évek második felében Vinterberg felváltva dolgozott a hazájában és Hollywoodban. Miközben nemzetközi sztárokkal forgatott tisztes költségvetésű, veretes darabokat – mint a Távol a világ zajától kivételesen finom ízlésű Thomas Hardy-adaptációja és a jóval halványabban sikerült, de azért korrekt tengeralattjárós történelmi thriller, a Kurszk –, addig Dániában a személyes filmtervek felé fordult.
A kommunát megint régi alkotótársai, Ulrich Thomsen és Trine Dyrholm színészek főszereplésével forgatta, Tobias Lindholm forgatókönyvéből, akivel a Submarinót és A vadászatot is együtt írták. A hetvenes években játszódó filmet saját élményei inspirálták, gyerekkora jelentős részét ő is egy baloldali, értelmiségi kommunában töltötte, „nemi szervek között, egy nagy házban”, ahogy a film premierje környékén nyilatkozta. A történet tétje az, tönkreteszi-e a személyes kapcsolatokat egy papíron jól hangzó elv, a kommuna és a nyitott házasság gyakorlati megvalósítása.
Hasonlóan írható le az ugyancsak Lindholm forgatókönyvéből készült Még egy kört mindenkinek cselekményének íve is. Négy, életközépi válságba jutott középiskolai tanár úgy dönt, kipróbálják, működik-e a gyakorlatban Finn Skårderud norvég pszichiáter elmélete, amely szerint a felnőtt emberek az optimálisnál fél ezrelékkel alacsonyabb véralkoholszinttel élnek.
A Még egy kört mindenkinek pontosan mutatja, hogy Vinterberg az utóbbi években anyanyelvi szinten sajátította el a hollywoodi történetmesélés irányelveit. A hősök problémái jól érthetőek, a konfliktusok simára csiszoltak, a bekövetkező kudarcokat és tragédiákat könnyű megjósolni. Szerencsére maradt annyi kísérletező kedv és zabolátlan energia Vinterbergben, ami kiemeli a filmet a hasonszőrű, értelmiségi midcult-közönségfilmek középmezőnyéből, mindazonáltal egyértelmű és tulajdonképpen érthető is, hogy Vinterberg ötven fölött közelebb engedte magához a jól fésült, humanista tanmesék hangnemét és stílusát. Tévedés lenne azt állítani, hogy a Még egy kört mindenkinek teljesen sémakövető darab, mint ahogy a leginkább hollywoodi stílusú Vinterberg-rendezésben, a Kurszkban is voltak olyan megoldások – elsősorban a főhősök kínhalálának ábrázolása –, amelyeket egy hagyományosabban építkező amerikai film valamivel szemérmesebben mutatott volna be. Az egyéni hang kikopásának, a kísérletező stílus és a kompromisszumokat elutasító művészi attitűd elvesztésének veszélye azonban egyértelmű.
Karrierje elején rendre Lars von Trierrel mérték össze őt – rendezői karakterük nem is különbözhetne jobban egymástól, de az megkockáztatható, hogy Trier már valószínűleg elkészítette élete legjobb filmjeit, miközben a fiatalabb Vinterberg még bőven okozhat meglepetéseket.
Végső soron pedig azt sem lehet a szemére vetni, hogy a lánya halálának évében nem egy újabb keserves családi drámát forgatott, hanem egy kicsit könnyedebb, csillogóbb filmet, ami túlélni segít, nem pedig felkavar. A Még egy kört mindenkinek, minden hollywoodi vonása ellenére, személyes film, és Thomas Vinterbergnek most erre a munkára volt szüksége.
