Ha egy száz évvel ezelőtt dolgozó építész otthonát kell elképzelnünk, a legtöbben talán egy nagy belmagasságú, fényben úszó, tágas térre gondolnak, aminek minden négyzetcentiméterét tervrajzok és makettek foglalják el. A valóság sokszor ennél jóval prózaibb volt, hiszen a tervezők bérházak tetőterébe épített műteremlakások helyett apró, környezetükbe olvadó házakban töltötték a mindennapjaikat.
Így tett a XX. század első harmadának legfontosabb hazai templomépítője, Foerk Ernő is (1868–1934), aki a falusias Óbuda akkor még százszámra létező földszintes házainak egyikét, a Föld utca 61-et vásárolta meg, hogy annak falai mögött rendezze be az otthonát.
A két világháború közti bérházépítési hullám, a szocializmus panelrengeteg-építkezései, illetve az elmúlt harminc évben feltűnt ingatlanbefektetők miatt mára típusa egyik utolsó hírmondójává vált – alapjai alatt jó eséllyel egy II–III. századi római út maradványait rejtő – lakóház első látásra teljesen átlagos épületnek tűnik, és talán úgy érezhetjük, hogy bármelyik magyar településen találkozhatnánk az ikertestvérével:
A vizesedés miatt foszló lábazatú, talán a kétezres évek során tetőtérbeépítést kapó, 1907-ben át- vagy talán újjáépített házhoz közelebb sétálva azonban lassan fény derül a különlegességére, hiszen a bámészkodó szeme megakad a 2004-ben kihelyezett emléktáblán, ami néhány fontos információt árul el az egykori híres lakóról:
Foerk életútja jóval gazdagabb volt azonban annál, hogy egy megkérdőjelezhető tipográfiai igényességű, két helyesírási hibát is („résztvett”, illetve „Szent Mihály templom” – előbbit külön, utóbbit pedig kötőjellel írjuk) magán viselő tábla emlékeztessen rá, hiszen a Temesvárról indult tervező előbb a budapesti Iparművészeti Iskola szobrász szakán tanult, majd tanárainak köszönhetően a számos palotát és középületet tervező Pucher József (1836–1904) irodájába kerülve fordult az építőművészet felé.
Alig néhány hónap után egy királyi ösztöndíj segítségével az akkor még csak huszonegy éves Foerk a bécsi Képzőművészeti Akadémia mesteriskolájába került, ahol Friedrich von Schmidt tanítványaként vált építőmesterré. 1891-es hazatérése után Steindl Imre (1839–1902) műegyetemi tanársegédje, egyúttal munkatársa lett, hiszen a tervező az akkor már hat éve épülő Országház (1885–1903) belsőépítészeti munkáinak vezetését bízta rá, így első saját munkáival itt találkozhatunk.
Az épp előtte születő neogótikus óriás, a klasszikus szellemben folytatott tanulmányai, valamint a korszellem jókora hatással volt a szárnyait bontogató Foerkre, aki négy évtizedes pályája során számos műemlék helyreállítását, illetve bővítését végezte el: neki köszönheti például mai képét az 1774-ben felszentelt kalocsai Nagyboldogasszony-székesegyház (Petrovácz Gyulával, 1908–1912), a XIV–XV. századi alapokon nyugvó nagykőrösi református templom megnyújtott tornya (Sándy Gyulával, 1907) illetve Ócsa egykori pálos kolostorának 1560 óta már a reformátusokat szolgáló, XIII. századi gyökerű temploma (1922–1924) is.
A korábbi építészeti stílusok hatása saját munkáiban is tetten érhetők, hiszen a gótikus és román formakincsből merítő, az ország számos pontján ma is álló munkái közül néhány akár évtizedekkel vagy hosszú évszázadokkal korábban is létrejöhettek volna.
Tehetségét közel hatvan templom, illetve középület bizonyítja – bérházat azonban egyet sem tervezett, hiszen azt nemes egyszerűséggel nem művészetnek, csak mérnöki feladatnak tartotta –, köztük a kalocsai városháza (Petrovácz Gyulával, 1912), a zágrábi postapalota (1903, Sándy Gyulával), a ma Horvátországhoz tartozó diósszentpáli Tüköry-kastély (1904), az 1950-ig önálló Újpesten 1927-ben megnyílt Állami Fa- és Fémipari Szakiskola épülete (ma az UMSZKI otthona), illetve élete fő műve, a legtöbbször szegedi dómként emlegetett Fogadalmi templom (1913–1930).
Foerk a Halászbástyáért, illetve a Mátyás-templom átépítéséért is felelős Schulek Frigyes túl drágának bizonyult terveit alakította át: nyerstéglára cserélte az óriási összegeket felemésztő világos kőburkolatot, néhány szerkezeti változás mellett pedig a tornyok magasságát 76-ról 93 méterre emelte.
A neoromán székesegyház (aminek elődjéről, megszületéséről, illetve részleteiről itt írtunk bővebben) kivitelezési munkáit előbb az első világháború, majd a trianoni döntés okozta pénzügyi nehézségek hátráltatták, így a tervcsomag csak tizenhét év alatt vált valósággá.
Ez az idő ahhoz is elég volt, hogy megoldásait az időközben az aquincumi feltárások során előkerült leletek felmérését is végző tervező más munkáin is felhasználja – a közeli rokonságot a legjobban az angyalföldi Szent Mihály-templom (1929–1930) mutatja:
Ideje azonban visszaugranunk Óbudára, és közelebbről is megnézni az épületet, hiszen azon nem csak egy emléktábla utal az egykori lakójára, a szomszédos ablakok egyike felett ugyanis a vörös alapon három (a festészetre, a szobrászatra, illetve az építészetre utaló) ezüst kispajzsból álló művészcímert találjuk, ami a XIV. század óta változatlan formában vonul végig az európai művészeten, épületek, illetve különböző műalkotásokon feltűnve.
Az igazi meglepetés azonban a kapun várja a kíváncsi szemeket, hiszen azon ma is az 1905-ben családjával együtt már biztosan ott élő – a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet évkönyve ebben az évben említi ezen a címen – Foerk neve olvasható:
A kis tábla, illetve a levelek bedobására szolgáló nyílás keretének felirata valószínűleg röviddel a beköltözés után született, hiszen azon még csak a „felső építő ipariskolai tanár” titulus szerepel, pedig a tantestülethez 1898-ban csatlakozó mérnök 1920-tól 1929-es nyugdíjazásáig már igazgatóként vezette a teljes nevén Magyar Királyi Állami Felső Építő Ipariskola nevet viselő intézményt, aminek hallgatóit a szünidőkben egykori mestereihez hasonlóan kisebb-nagyobb vidéki utakra vitte, hogy felmérjék a hazai műemlékek állapotát, mára sokszor felbecsülhetetlen értékű fotókat és leírásokat készítve róluk.
Legnagyobb munkája sosem vált valósággá
A pesti zsidó hitközség 1893-ban úgy döntött, hogy Budapesten egy minden eddiginél nagyobb zsinagógára van szükség, így a fővároshoz fordultak, hogy jelöljön ki erre egy megfelelő méretű telket. A városvezetés hosszú gondolkodás után 1898-ban a Szemere, Markó, illetve Nagy Ignác utcák által határolt, akkor még beépítetlen földdarab mellett döntött, ez azonban távolról sem jelentett garanciát arra, hogy az ugyanebben az évben kiírt pályázaton győztes rajzok megvalósulhatnak, hiszen a pénzügyi lehetőségek szűkek voltak.
Végül a pesszimista hangoknak lett igazuk: Foerk és Schömer Ferenc közös, első díjjal kitüntetett pályaművét túl drágának találták – nem véletlenül, hiszen a páros hetven méterrel az utcaszint fölé emelkedő kupoláról, illetve 3800 főt befogadni képes belső térről álmodott:
A tervezők győzelmük után több, egyre olcsóbban megvalósítható munkát is leadtak, de ezek egyike sem vált valósággá. A zsidó vezetők egy teljes évtizeden át próbálták megvalósítani a lipótvárosi zsinagógát, mielőtt a telket 1907-ben elcserélték volna a Dohány utcai zsinagógával szomszédos földdarabra, ahol 1931-re, Vágó László (1875–1933) tervei szerint megszületett a Hősök Temploma.
A cserével újra fővárosi tulajdonba került Markó utcai földdarabot ennél jóval gyorsabban beépítették: egy 1911-ben született döntés nyomán 1913–1918 közt, Fellner Sándor tervei szerint megszületett rajta a Kúriának ma otthont adó Igazságügyi Palota.
Családja a tervező 1934 januárjában bekövetkezett halála után (az utolsó éveiben betegeskedő Foerknek a III. kerületi római katolikus kultúrház egy tanácsülésén állt meg a szíve) is a ház lakója maradt: második fia, a szintén építésszé vált ifj. Foerk Ernő (1898–?) itt élte át a háború borzalmait, neve pedig az 1950-es telefonkönyvben is szerepelt. Az államosítások miatt rövidesen azonban neki is el kellett hagynia a házat, egykori lakásukat pedig több darabra vágták, a kaputelefonon ma több család nevét is olvashatjuk.
A fém névtábla azonban a helyén maradt, egy rosszul sikerült emléktáblánál méltóbb módon emlékeztetve egy sokak által elfeledett, a magyar városok látképét megváltoztató zsenire.
