Budapest arca folyamatosan változik: a századfordulón még tömegével létező apró, földszintes házak előbb kisebb-nagyobb historizáló, szecessziós, vagy épp modernista bérpalotáknak adták át a helyüket, számuk pedig Budapest ostromának, a szocializmus évtizedeinek, illetve a rendszerváltás óta eltelt harminc év változásainak köszönhetően tovább csökkent.
Bontásukat rossz állapotuk, idejétmúltságuk, a háborús sérülések, vagy a telket nagyobb beépítéssel kihasználni akaró beruházói akaratok tették elkerülhetetlenné, így a XIX. század derekán született épületek akkor is védendő értékeknek számítanak, ha különleges építészeti megoldásokat egyáltalán nem vonultatnak fel. Nem kérdés, hogy kiradírozásukkal a múlt egy darabja veszik el örökre – épp ezért is gerjesztenek ellenállást a Budapest 1873-as létrejötte előtt, vagy röviddel azután felépült, döntő többségében földszintes házak bontásáról, vagy eltüntetésének vágyáról szóló hírek, sokakban pedig a legkisebb változások – egy homlokzatdísz eltűnése, a tetőn dolgozó munkások, vagy egy kapun behajtó teherautó – is gyanút ébresztenek.
Március elején egy olvasónk keresett meg minket a hírrel, miszerint a Városmajor utca 24. szám alatti műemléképület tetőszerkezete lassan eltűnik, és elképzelhetőnek tartja, hogy rövidesen a háznak is csak hűlt helyét találjuk majd.
Félelme nem volt teljesen alaptalan, hiszen az építési terület határát jelölő fémkerítésen semmiféle, a tervezett munkálatokkal kapcsolatos információ nem olvasható, így a jókor, jó helyen lévő városbarát akár egy újabb érték eltűnésének első pillanatait is elcsíphette volna.
Ez azonban nem így történt:
– értesült a 24.hu.
Talán még Petőfit is látta
A közel tíz hektáros Városmajor 1785-ben, II. József rendeletére vált közparkká, két évvel később, Tallherr József tervei alapján pedig meg is indult a kert telepítése. A terület képe az azóta eltelt közel kétszázötven évben persze jócskán megváltozott, hiszen a XIX. században itt nőtt nagyra a budai vurstli, így az Ördög-árok által kettészelt park pedig gondozatlanná vált. Az 1920-ban indult helyreállítási munkák, illetve a Buda-szerte sok gondot okozó vízfolyás föld alá űzése után a kert újra a nyugodt kikapcsolódás helye lett, ekkorra azonban már kilométerekkel túlnőtte a város.
Nem csak a park, de a közvetlen környezetének képe is átalakult: a Városmajor utca mentén a kalapos király rendeletének kiadásakor még jórészt mezőgazdasági területek nyújtóztak, ezeknek az 1770-es évek végén megkezdődött beépítése azonban egyre gyorsuló ütemben folytatódott. Az utca középső szakaszának – ahol ma az olvasónk szerint lebontás fenyegette 24. számú ház is áll – helyén lévő ötholdas Pscherer-féle szántót például már 1788-ban feldarabolták, lassan pedig házakat emeltek a helyén – derül ki L. Gál Éva A Krisztinaváros topográfiája (1770-1872) című tanulmányából.
A környéken a reformkorban születtek meg az első, igazán különleges építmények – köztük mai cikkünk témája, a Schachtner Jakab pesti pékmester megrendelésére, 1847-ben megszületett romantikus ház.
Az angol gótika jegyeit mutató, U alaprajzú épület a kortársak figyelmét is felkeltette – a kor főként az arisztokráciának szánt művészeti, szépirodalmi és divatlapja, a Honderü (1843-1848) így emlékezett meg róla:
A legtöbb forrásban nem esik szó a tervezőről – hiszen egy ismeretlen építészt sejtenek a háttérben –, a szakirodalomban azonban többször is feltűnik az építőmesteri engedélyt csak hét évvel később, 1854-ben szerzett kismester, a kőbányai szőlők egyik utolsó kézzelfogható emlékét jelentő Csősztornyot is megálmodó Brein Ferenc (1817-1879) neve.
Nem saját néven
Breinnek nem ez volt az egyetlen, nem saját néven jegyzett munkája: az ő tehetségét dícséri ugyanis a Király utca 47. alatti, azonos korú Pekáry-ház (1847-1848) is, aminek falán annak műemléki védettségéről mesélő emléktábla Pollack Ágostont (1807-1872) jelöli meg tervezőként.
Az épület a következő száz évben számtalan tulajdonosváltáson esett át, több gazda pedig úgy döntött, hogy bővíti, vagy modernizálja azt: 1870-ben Naszluhátz Lajos, 1912-ben a nyugalmazott MÁV-főhivatalnok Hallay Ferenc és felesége, 1921-ben pedig egy kereskedő, Sternberg Albert megrendelésére Hing Gyula tervei szerint átépített – hosszabb déli szárnyat kapott – ház 1927-ben, nyomott áron jutott a kor egyik fontos építésze, Pogány Móric (1878-1942) tulajdonába.
A Batthyány-örökmécsessel (1907, de csak 1926-ban állították fel), a torinói világkiállítás magyar pavilonjával (Tőry Emillel és Györgyi Dénessel, 1911) az Astoriához új Nemzeti Színház (Tőry Emillel, 1913) tervasztalon maradt álmával, az Erzsébet téri Ritz Carltonnal (eredetileg az Adria Biztosító Társulat Székháza, 1912-1918) és a szegedi Hősök Kapujával (1936-1937) a magyar építőművészetben mély nyomot hagyott, tervezőirodáját is a házba költöztető Pogány elődeihez hasonlóan nem volt megelégedve a tulajdonával, 1930-ban gyökeresen megváltoztatta tehát annak arcát:
Az új ház feletti felhőtlen öröm azonban nem tartott túl sokáig: Pogány 1931 októberének egyik estéjén úgy döntött, hogy este is dolgozik, gondolta tehát, hogy felkapcsolja a villanyt a műteremben – az azonban nem működött.
Az építész a szomszéd szobában sem járt nagyobb sikerrel, hívott tehát egy szerelőt, gondolva, hogy a vezetékekben lesz a hiba. Igaza volt, csak épp nem úgy, ahogyan gondolta:
A házban ebben az évtizedben híres lakók is feltűntek: a második világháború kitörése előtti évben Árkay Bertalan (1901-1971) is ide költöztette az építész irodáját, 1939-ben pedig Farkasházy Miklós (1895-1964) festőművész költözött a műteremmel szomszédos lakások egyikébe. Az épületben ekkor három lakás volt: a földszinten két négyszobás, az emeleten pedig egy kétszobás otthonnak jutott hely.
A Budapest ostroma alatt elszenvedett károk nyomainak egy részét 1949-ben tüntették el, az ekkor végzett munkálatok azonban a déli, kevésbé átalakított szárny lebontásával jártak. Ebben az évben azonban már nem egy gazdag gyáros, mérnök, vagy orvos volt a tulajdonos, hanem a Keresztes Nővérek voltak, akik 1949 áprilisától 1950 őszéig, a rendek feloszlatásáig tartották kézben az épületet.
A rendnek a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 24. kötete szerint huszonöt nővére költözött be az épületbe, amit a hivatalos indokkal ellentétben nem az átutazók szállásának, vagy az orvosi kezelésre szoruló, vagy tanulmányaik miatt Budapesten tartózkodó rendtagoknak szántak, hanem itt akarták létrehozni az új központjukat.
A jókora kertben a további létszámnövekedés esetén szükségessé váló bővítéseknek is jutott volna hely, a történelem azonban közbeszólt: az 1950/34. számú rendelettel a Magyar Népköztársaság területén otthonra lelt szerzetesrendek működési engedélyét visszavonták, így a Keresztes Nővéreknek menniük kellett.
Az államosítás után lakók egész sora váltotta egymást az épületben, aminek állapota a hatvanas években csak még rosszabbá vált, hiszen a Műemlékvédelem című szakfolyóirat (1962/3.) szerint 1961-ben a házak karbantartásáért felelős XII. kerületi HKI romtalanítás címén engedély nélkül leverette a vakolatot, sőt, letörette az ablakok feletti rózsakereszteket is.
.A következő év második felében – szinte a semmiből – elindult a tervezett felújítás, ezzel azonban a ház még mindig nem volt túl a nehezén, hiszen 1968-ban egy, a harangokat félreverő olvasói levél jelent meg a Magyar Nemzetben, amiben a lakók egyike azt kérte, hogy ne engedélyezzék
A levél célt ért, sőt, a lapban öt nappal később újra terítékre került az ügy: egy, a szerkesztőség egyik tagja által jegyzett cikkből egyértelművé vált, hogy a Műemléki Bizottság által helyreállított úszómedencét, a virágoskertet, illetve a kupolás filagóriát eltüntetni vágyó, furcsa nevű vállalatnak semmi köze sincs Budapesthez, sőt, az újságíró a lakók által is ismert tanácsi határozaton kívül a létezésének semmiféle nyomát sem találta.
A mindent tudó telefontudakozó nyolc perces szorgos kutatás után közölte, hogy ilyen nevű vállakozásról nincs tudomása
– zárult a cikk, az irodaálom pedig többet nem is elő.
A járókelők számára a két világháború közti időszak kapun túli munkálataiból, illetve a sertéstartók fenyegetéséből persze semmi sem tűnt fel – köszönhetően annak, hogy a homlokzat képe a hatvanas évek eleji rövid periódust leszámítva változatlan maradt.
A tulajdonjogokban egészen a rendszerváltásig nem állt be változás: 1990-ben ugyanis a Keresztes Nővérek bejelentették az igényüket egykori tulajdonukra, négy évvel később pedig vissza is kapták azt, így az 1992-ben, Pilisborosjenőn született épületük mellett ez vált a másik hazai bástyájukká.
A rekonstrukció álma közel negyedszázadon át dolgozhatott a rend tagjaiban, négy évvel ezelőtt azonban végül elindult valami, hiszen a Fővárosi Kormányhivatal 2017 augusztusában, és 2020 májusában is a műemléképület felújítását, illetve bővítését célzó építési engedélykérésnek engedett zöld utat. A munkák azonban csak néhány héttel ezelőtt indultak meg, így a vakolathullással, illetve a javítási kísérletek jól látható nyomával küzdő, az elmúlt években egyre gyorsabban romló állapotú Schachtner-ház végre megindult a felújítás útján.
Olvasónk jelzése után kérdéseinket feltettük a tulajdonos Keresztes Nővéreknek, akik a terveket jegyző 3h Építészirodához irányítottak minket. A cég hosszú válaszában kijelentette:
A 3h arról is beszélt, hogy a tervezési folyamat még 2012-ben indult, az első építési és örökségvédelmi engedély 2017 augusztusi megszerzése után azonban nem tudták megkezdeni a munkálatokat, köszönhetően az öt év alatt jóval magasabbá vált áraknak.
A múlt és a jövő találkozása
A munkákat a következő közel három évben ütemezhetővé alakították, majd újra az engedélyező Kormányhivatalhoz fordultak: így született meg a 2020 májusában kiadott építési engedélyig, aminek nyomán
A rend célja az egyik hazai központ itteni elhelyezése, aminek részét képezi majd az 1950-es feloszlatása előtt az épületben már létezett kápolna közösségi térként és hitéleti helyként való helyreállítása. Az ígéretek szerint az elődjénél sokkal jobban fog majd kapcsolódni a ház gótizáló jegyeihez, hiszen a tervezőket az olasz reneszánsz zsenije,
A keleti szárnyban az irodaterek mellett a nővérek személyes helyiségei – a konyha, az étkező, a nappali, illetve a hálószobák – kapnak majd helyet, a nyugati oldalon pedig további hat szoba, és irodahelyiségek fognak megjelenni.
Az új bővítés egyszerre lesz az eredetihez visszanyúló, illetve kortárs, hiszen
Az új szárnyak tervei egyáltalán nem kívánnak többnek látszani funkcionális bővítéseknél, letisztult modernitásukkal pedig jól ellenpontozzák a történelmi lakóház a középkori gótikus építészetből táplálkozó formáit. A kezdeti ijedtséget tehát nyugodtan felválthatja az öröm, hiszen az eddig látott képek szerint a XIX. és XXI. század érdekes, az eredeti értékek megidézését szem előtt tartó találkozása valósul majd meg a területen – anélkül, hogy az eredeti struktúrát nyomnák össze újabb emeletekkel.
