Az országot 2017-ben elárasztó Soros-plakátok jelezték leglátványosabban, hogy a régóta zuhanórepülésben lévő magyar közbeszéd sikeresen elérte egy James Bond-film összetettségi szintjét. A politika funkciója innentől nem az, hogy égető és bonyolult társadalmi problémákra találja meg viták útján a legjobb megoldást, hanem hogy végeláthatatlan harcot vívjon egy ördögi főgonosszal, aki az elpusztításunkra tör, komplett háttérhatalmat irányít, és ráadásul még kajánul nevetgél is közben.
Kétségtelen, hogy egy ilyen mitikus összecsapás sokkal izgalmasabb, mint a valódi érvek ütköztetése, ám a szórakoztatóipari értékén túl vannak járulékos hatásai. Például az, hogy pár év után már mindenki rezignált vállrándítással veszi tudomásul a tényt, hogy létezik egy varázsige („Soros”), amellyel bármilyen vitát vagy kritikus kérdést rövidre lehet zárni (bár mostanában a hasonlóan bűvös „Brüsszel” mintha divatosabb lenne).
Egy darabig táplálhatta az a nemzeti büszkeségünket, hogy ha másban nem is, legalább a politika konteósításában világszinten is az élbolyba tartozunk – de aztán jött Amerika és a QAnon, hogy bizonyítsa, ismét túl nagyot álmodtunk. A Trump elnöksége idején szárba szökkent mozgalom hitrendszeréhez képest ugyanis egy Soros-plakát vagy egy erősebbre sikerült Németh Szilárd-performansz is csak száraz és nevetségesen intellektuális akadémiai értekezésnek tűnik.
Lehet, hogy ez kissé képzavarosnak és kuszának tűnik, csakhogy a QAnon különleges erejét épp ez a mindenre való nyitottsága adja, amivel számos ősi és új összeesküvés-elméletet volt képes felszívni egyetlen nagy mesternarratívába. Ha valaki még nem halott volna róla, íme egy pár mondatos gyorstalpaló: Amerikát és a világot egy háttérhatalom uralja, amelyben vezető demokrata politikusok mellett részt vesznek hollywoodi hírességek is. Ám nemcsak manipulálják, de egy sátánista pedofil kannibálhálózatot is működtetnek, gyerekek véréből merítve erejüket. A mozgalom szemében Donald Trump a messiás, aki megállíthatja ezt a rettenetet. Trump a 2016-os választáson is csak azért indult el, mert aggódó tábornokok egy csoportja beszervezte őt, hogy leszámoljon az ördögi hálózattal. A hívek tehát várják a beígért „vihar” napját, amikor majd végre a Clinton házaspár, Tom Hanks, Oprah Winfrey, Bill Gates és természetesen Soros György is rács mögé kerül bűneiért.
És hogy honnan tudjuk mindezt? Hát a mozgalom nevében is szereplő, rejtélyes Q-tól, aki névtelen posztjaiban évek óta azt állítja magáról, hogy a Trump-adminisztráció egy magas beosztású tagja, így hozzáfér az elnök lelkivilágához és a szigorúan bizalmas államtitkokhoz is. Az ő obskúrus, sokszor rejtvényszerű üzenetei köré épült fel a mozgalom, amelyre először az internet sötét bugyraiban tenyésző, bizarr kuriózumként figyelt fel a sajtó, majd egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy komoly fenyegetést is jelenthet.
A periférikusnak tűnő konteó végül betört a mainstream politikába is, amit nemcsak az mutat, hogy két nyíltan QAnon-hívő republikánus képviselőt is beválasztottak a kongresszusba, de a washingtoni Capitolium januári ostroma is.
A QAnon-követők pontos száma természetesen nem ismert, de a közösségi médiás becslések szerint bőven milliós nagyságrendről van szó, és a koronavírus-járvány kirobbanása óta pedig már arról is szóltak cikkek, hogy a mozgalom a világ számos részén, többek között Európában is felütötte a fejét.
Elkerülhetetlennek tűnt tehát, hogy végre szülessen egy nagyszabású dokumentumfilm a témában, ami körbejárja a kérdést, hogyan is válhatott egy eszelősnek tűnő konteó ekkora sikertörténetté. Ezt az űrt próbálja meg betölteni az HBO március közepén indult, hatrészes dokusorozata, a nálunk az HBO GO-n nézhető Q: A vihar felé (Q:Into the Storm). Nagy előnye, hogy korántsem egy pár hónap alatt összecsapott projektről van szó: a közösségi hálók, az adatvédelem és a szólásszabadság viszonyrendszerét már több filmben és cikkben boncolgató Cullen Hoback 2018-ban kezdett el forgatni a témáról, amikor még korántsem volt ekkora médiaérdeklődés körülötte. Ebből kifolyólag akadnak benne exkluzív információk és korábban nem látott, döbbenetes képsorok, ám a sorozat végső soron mégis kudarcot vall abban, hogy körültekintően, átfogóan vagy akár informatívan dolgozza fel a témát.
Egyfelől túl hosszú lett, másfelől viszont hiányérzetet hagy maga után, mivel a hatórás játékidőből kimaradt egy sor, a jelenség megértéséhez kulcsfontosságú kérdés. Hoback az első epizódban ugyan felskicceli a mozgalom döbbenetes karriertörténetét, és itt-ott ötletszerűen megfogalmaz szociálpszichológiai, társadalomfilozófiai vagy politikai dilemmákat is ezzel kapcsolatban, de képtelen ezekben igazán elmélyülni, A sorozat központi kérdése így nem az, hogy miként lehetséges a QAnon térnyerése, vagy mit árul ez el korunkról, hanem az a Sherlock Holmes-típusú felvetés, hogy vajon ki bújik meg a szent könyvet helyettesítő online kinyilatkoztatások, az úgynevezett „Q dropok” mögött. A Q utáni szürreális nyomozás mellett minden más háttérbe szorul, például az is, hogy a nézők megkapják-e a megfelelő kontextust a jelenség megértéséhez.
Hoback mindenesetre nem spórolta ki a detektívmunkát a sorozatból: nemcsak Amerikában interjúzott QAnon-hívőkkel és a témában jártas újságírókkal, de a világ számos pontjára elutazott, hogy információkat gyűjtsön, így például Dél-Afrikába, Japánba, Olaszországba vagy a Fülöp-szigetekre. Utóbbi ország fővárosa, Manila lép elő a sztori fő helyszínévé, ugyanis Hoback itt bukkant rá főszereplőire, az 8chan nevű oldal üzemeltetőire. A gyakran csak az internet pöcegödrének titulált 8chan azzal vívta ki kétes értékű hírnevét, hogy a teljes anonimitást keverte a korlátlan szólásszabadsággal, ennek révén egészen szörnyű tartalmak gyűjtőhelye lett, a neonáci humortól a gyerekpornóig. 2019-ben egy időre le is kapcsolták, miután kiderült, hogy több szélsőjobbos terrorista itt tette közzé hitvallását vagy innen inspirálódott, a fórum közössége pedig zajosan ünnepelte a vallási és etnikai kisebbségeket sújtó tömegmészárlásokat (a pár hónapos kihagyást követően aztán 8kun néven tudták újraindítani az oldalt).
A sorozat alaposan bemutatja az oldal alapítóját, Fredrick Brennant, aki ritka üvegcsont-betegsége miatt szinte teljes életét az internetes fórumokon élte, és indulatból, a szólásszabadság védelmében hozta létre az 8chant. Amikor már nem tudta egyedül üzemeltetni, eladta az oldalt a pornóbizniszből meggazdagodott exkatonának, Jim Watkinsnak, és oda is költözött hozzá a Fülöp-szigetekre, hogy ott dolgozzon neki és fiának, a programozásban nagyon penge Ron Watkinsnak. A Q: A vihar felé valójában ennek a három egészen különös figurának az eldurvuló viszonyát követi éveken át, ami kétségtelenül tele van szürreális fordulatokkal, ám nem világos, hogy pontosan mi a relevanciája a fontos kérdések szempontjából, és hogy tényleg ez volna-e a legérdekesebb vetülete a QAnon mozgalomnak.
Közben persze bele-belekapunk más témákba is, de borzasztó felszínesen, így a kirakós darabkái sehogy sem akarnak egy nagy képpé összeállni. A rendező több ponton maga is belefolyik a Brennan és Watkinsék közti konfliktusba, ráadásul ott van az etikai kérdés, hogy mennyire bölcs dolog ilyen figuráknak ekkora teret és felületet adni az elméleteik hirdetésére. A hátborzongatóan fura és totálisan megbízhatatlan apa-fiú páros és egyéb megélhetési konteógyárosok – úgynevezett „QTuberek” – ugyanis elég sokat beszélhetnek a hat óra alatt, gyakran kérdések és ellenvetések nélkül, és sokszor az utólagos cáfolat vagy kontextualizálás is elmarad a rendező részéről.
Ennyire hazug és toxikus közegben keresni az igazságot persze nem könnyű feladat, de a laposföldhívők mozgalmát feldolgozó Behind the Curve című dokumentumfilm például sokkal körültekintőbben, összeszedettebben és érzékenyebben oldotta ezt meg pár éve, és ehhez mindössze másfél órára volt szüksége.
Az HBO dokusorozatánál azonban az öncélú szórakoztatás célja legyőzi a tájékoztatást. Jogosan jegyzi tehát meg a Verve újságírója, hogy ebben a tekintetben inkább a Netflix tavalyi trash-dokusikerére, a Tigriskirályra hasonlít, csak meleg, extravagáns és gyilkossági kísérlet miatt bebörtönzött állatkerttulajdonos helyett itt internetes trollokat kapunk, akik egymás tweetjeit olvasgatják.
A Q: A vihar felé tehát kaotikus és öncélú, de a detektívszálnak van kifutása, még ha nem is túl katartikus. Az utolsó epizódban megkapjuk a belengetett leleplezést, legalábbis az eddigi legmeggyőzőbb tippet arra, hogy ki állhat a rejtélyes Q mögött. Megingathatatlan bizonyíték persze továbbra sincs, de az sem változtatna olyan sokat, ha lenne. És a baj éppen ez, hogy Q kilétének esetleges felfedése sokadrangú kérdés egy olyan mozgalommal kapcsolatban, ami eleve a tényeknek és racionális cáfolatoknak totálisan ellenálló meggyőződésre épült.
