HBO
Kultúra

Meghalni a cárért vagy Leninért? Akkor már inkább Lettországért

Kelet-Európában komoly verseny lenne a legszerencsétlenebb sorsú nemzet címért, amelyen a lettek is jó esélyekkel indulhatnának. Az ország első világháborús szenvedéseiről szóló Lélekvihar című film Magyarországon is megnézhető, és szólnak is érvek mellette, ha érdeklik az embert a történelem kevéssé ismert részletei.

Aleksandrs Grīns életútja tökéletesen szemlélteti Lettország sorsát a 20. század első felében: érettségi után jelentkezik az orosz hadseregbe, és részt vesz az első világháború néhány véres csatájában, majd kitör a forradalom, besorozzák a Vörös Hadseregbe, ahonnan megszökik, és beáll az önálló lett hadseregbe, mely végül kivívja az ország függetlenségét. A háború után sikeres író lesz, legismertebb regénye pedig a Lélekvihar (Dvēseļu putenis), melyben nagyrészt a saját tapasztalataira támaszkodva írja meg a lett fiú történetét, aki még középiskolásként kerül a frontra, harcol a cárért, később a bolsevikokért, míg a végén mindből kiábrándulva rájön, hogy a független Lettország az egyetlen, amiért megérné meghalni. Ebből a regényből készült most egy nagyszabású film, melyet Lettországban még 2019 végén mutattak be, azóta pedig nemzetközi forgalmazásba került, és most már magyarul is látható az HBO GO jóvoltából.

A film végig turnézta a teljes angolszász filmes sajtót, odahaza pedig 200 ezernél is többen látták a mozikban (nem kis szám egy kétmilliós országban), mely ezzel minden idők legnézettebb lett filmje. Bár a lettek már 2007-ben készítettek egy nagy költségvetésű, háborús, hazafias filmeposzt (ez volt a Rigas sargi, azaz Riga védői című film), mégis a Lélekvihar lett az, amire már az ország határain túl is felfigyeltek. Míg a Riga védői a szokásos kelet-európai történelmi film, melyben a híres történelmi személyiségek is feltűnnek, a Lélekvihar az átlagember sorsára koncentrál, ám ehhez sem árt ismerni a történelmi hátteret, márpedig a film azért elsősorban érezhetően a lett közönségnek készült, így a magyar vagy éppen az angolszász nézőnek nem magától értetődő.

Élet a nagyhatalmak útjában

Lettország évszázadokon keresztül idegen – német, lengyel-litván, svéd, majd a 18. század elejétől kezdve orosz – uralom alatt állt ugyan, de a lett nyelv és kultúra túlélt mindent, sőt, a 19. században ott is megtörtént a nemzeti ébredés. Amikor aztán kitört az első világháború, és a németek betörtek a Baltikumba (ahol az orosz uralom alatt is megmaradtak a német földbirtokosok kiváltságai), az oroszok a lett parasztság németellenes érzelmeit kihasználva önálló lett lövészhadosztályt állítottak fel. A jól kiképzett és a szülőföldjüket védő lettek valódi elit alakulatnak számítottak a cári hadseregben, és ki is vették a részüket a háborúból. Bár a balti hadszíntér kevésbé volt nevezetes, itt is kemény csaták zajlottak, lövészárokharccal, gáztámadással és minden egyébbel, ami az első világháborút jellemezte. A lettek a legnagyobb veszteségeket az 1916 végén lezajlott karácsonyi csatában szenvedték el, amikor kegyetlen hidegben és hóviharban foglalták el a meglepett németek állásait a Jelgavához közeli lápvidéken, ám minden áldozatuk hiábavalónak bizonyult, amikor a támogatásukat biztosító szibériai egységek megtagadták a parancsot.

Ez már a forradalom előszele volt, és a lett katonák harci moráljára is komoly hatást gyakorolt, a többségük csatlakozott is a világháborút ellenző bolsevikokhoz, akik megtartották a lett lövész alakulatot a polgárháborúban, de rossz szemmel nézték a függetlenedési törekvéseket, úgyhogy hamar jött itt is a kiábrándulás. A katonák tömegével dezertáltak és léptek át az új lett nemzeti hadseregbe, amely előbb a bolsevikok ellen harcolt sikerrel, majd a balti németek seregét űzte ki, együttműködve a szintén frissen felállított észt hadsereggel. 1920-ban a független Lettországot elismerték a szovjetek és a németek is, és a polgári lakosságnak is mérhetetlen szenvedést okozó háború után (mintegy 700 ezren kényszerültek elmenekülni az otthonukból) jöhettek végre a békeévek, és Aleksandrs Grīns is leszerelt, hogy idejét végre az írásnak szentelhesse.

HBO

A független Lettországban ehhez képest eseménytelenül teltek az évek egészen 1934-ig, amikor is a függetlenségi háború két hőse, Kārlis Ulmanis és Jānis Balodis puccs útján magukhoz ragadták a hatalmat, felfüggesztették a parlamentet és az alkotmányt, és portugál mintára korporatista diktatúrát építettek ki, melynek az vetett véget, hogy Sztálin a Molotov-Ribbentrop paktum következményeként megszállta a három balti államot. A szovjetek százezres nagyságrendben deportáltak letteket Szibériába, szabályosan irtották a lett elitet és értelmiséget, és hozzájuk képest még a hitleri Németország is vonzóbbnak tűnhetett, amikor megszállták az országot a második világháborúban, noha ezzel az ország zsidó lakossága nyilván nem értett egyet. Lettország még az első világháborúnál is többet szenvedett a másodikban, és utána újabb négy évtizednyi szovjet uralom következett a függetlenné válásig, ezalatt Grīns regényét természetesen betiltották.

Hétköznapi hősök a hóviharban

Bár sokáig hiányolnunk kellett az első világháborús filmeket, az utóbbi években nem lehet erre panasz, az 1917 a tavalyi Oscar-szezon egyik főszereplője volt, de írtunk nemrég a szerbek idevágó filmjéről, az I. Péter királyról, és most már tudjuk azt is, hogy újra megfilmesítik Remarque Nyugaton a helyzet változatlanját is. A Lélekvihar ebbe a nemzetközi mezőnybe tagozódik tehát, és egyáltalán nem kell szégyenkeznie. Az eddig elsősorban sport témájú dokumentumfilmeket rendező Dzintars Dreibergs ugyanis remekül kivitelezett filmet készített, és egy pillanatig sincs olyan érzésünk, hogy olcsó másolata lenne a nagy költségvetésű angolszász produkcióknak, noha azokhoz képest nyilván fillérekből készült. Különösen a téli, lápvidéki harci jelenetek sikerültek hideglelősre, ott tényleg bravúrosan idézi meg a film a halált, a fagyot és a pokoli körülmények között vívott háború összes értelmetlen borzalmát pár jelenetbe sűrítve. A film gyenge pontját nem a technikai megvalósítás jelenti, amit azért kevesen vártunk volna egy lett háborús filmtől.

A film Artūrs Vanags felnövésének története, akinek pechére a lövészárokban és egy hányatott sorsú országban kell eltöltenie a legszebbnek hitt éveit. Még nincs tizenhét, amikor apjával és bátyjával együtt jelentkezik a lett lövészek közé, miután portyázó német katonák agyon lövik az édesanyját. Artūrs végig küzdi a háborút, és nagyjából ugyanazt az utat járja be, mint a megteremtője, Aleksandrs Grīns, csak az övé még drámaibb és tragikusabb. Végig követhetjük, ahogy eleinte még képtelen embert ölni, és első áldozata, egy vele egykorú német fiú is sokáig kísérti utána, majd négy évvel később már harcedzett veteránként tartja a lelket a halálra rémült lett kadétokban, akiket még talán annál is fiatalabban küldtek a frontra, mint amennyi évesen ő jelentkezett a hadseregbe. (Ez is egy emlékezetes jelenet egyébként.)

HBO

Ahogy már fentebb jeleztük, jót tesz a filmnek, hogy hétköznapi főhősökre koncentrál, és hiányzik belőle a történelmi személyiségeket életre keltő kelet-európai hőseposzok panoptikum-hangulata, ám pont ezért is kár, hogy nem igazán ismerjük meg a szereplőket. Pedig Artūrs apja a parancsnoka is lesz egyben, mégsem bontják ki igazán ezt a rendhagyó apa-fiú viszonyt, mint ahogy a bátyja is ki-be sodródik a sztoriból, míg a többi bajtárs sem tud annyira a szívünkhöz nőni, hogy igazán megrázzon az elvesztésük. Hasonlóan felcserélhető személyiségűek a lányok, akikbe Artūrs beleszeret két ütközet között, miközben a színészi teljesítményből is kevés a kiemelkedő, annál szembetűnőbb viszont az alakulat parancsnokát játszó Vilis Daudziņš a kevés szerepe ellenére (ő a kapcsolat a Riga védőivel, hiszen abban a filmben is játszott). El kell azért mondani, a főszereplő Oto Brantevics is meggyőző, pláne, hogy filmes múlt nélkül választották ki a szerepre, és jól játssza a félszeg, szép lelkű fiút, akiből fásult gyilkológépet farag a történelem – valójában ő testesíti meg a lett nemzet sorsát a világháborúban.

Úgy látszik, az ilyen filmekben nem úszható meg a szokásos pátoszos filmzene, illetve itt akad egy álomszerű, meglehetősen zavaró és szükségtelen betét is a történet vége felé, mely nélkül simán meglennénk, és tele van a film olyan háborús jelenetekkel, amikhez hasonlókat nem a Lélekviharban láthattunk először. De ezekkel együtt is működik és nézhető a film, és a már említett néhány jelenet tényleg kivételesen jól sikerült. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a lettek milyen iramban készítenek nemzetközi karriert is befutó filmeket a saját múltjukról (az említetteken kívül vegyük még ide a Dream Team 1935-öt, a kosárlabda Európa-bajnok lett válogatottról készült filmet), akkor még akár irigyek is lehetünk erre a kis balti államra. Vélhetően elégedett lett volna a végeredménnyel Aleksandrs Grīns is, akinek a további életútja is ugyanúgy egybe forrt a lett történelemmel: üdvözli Ulmanis 1934-es hatalomátvételét, majd 1940-ben letartóztatják a szovjetek, és a következő évben a távoli Asztrahányban agyon lövik.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.