Kultúra

Malévos túszdráma Varsóban – 38 év után itt a részletek

Könyv született a sokáig titkolt attakból. Odze Györggyel matinézunk.

1982. november 27-én a varsói repülőtéren egy lengyel kiskatona hatalmába kerítette a Malév HA-LCA felségjelű, Tupoljev–154 típusú repülőgépét, amelynek fedélzetén kilencfőnyi személyzet és ötven utas tartózkodott.

A drámai órák története a mai napig nem került nyilvánosságra.

*

Balatonfüred, 1982. november 27. szombat, 17:00

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Csengetnek Simon Ernő rendőrparancsnok házának kapuján. A nappaliban ül, zenét hallgat, olvas, a szokásos csendes őszi délután. Egyik legkedvesebb időtöltése, amit csak magának szeret bevallani: a semmittevés. Ösztönei azonnal válaszolnak: baj van. Reméli, hogy nem Szonjával történt valami. Gyors kutatás az emlékezetében. A lánya délelőtt telefonált, este moziba megy a barátaival, írt, hogy vasárnap érkezik, szokás szerint együtt ebédelnek. Huszonhat éves, de ő még mindig aggódik érte. Ez így természetes.

Kinéz az ablakon. Fiatalember várja, a járda mellett Volga személyautó. Még egy csengetés. Türelmetlen. Simon melegítőben, papucsban lemegy a lépcsőn, végigsétál a kerti úton.

– Simon vezérőrnagy elvtárs? – kérdezi a fiatalember. Ideges. Mutatja az igazolványát. Rendőrség.

– Igen – nem szereti a vezérőrnagy elvtárs megszólítást, mert a múltjára emlékezteti, amit már maga mögött hagyott.

– Velem kell jönnie, kérem.

– Letartóztat?

– Szó sincs róla. Budapestre megyünk.

– Mennyi időre?

– Nem tudom. – Krákog egyet. – A belügyminiszter elvtárs parancsa – teszi hozzá.

Világos. Simon érti ezeket a rövid mondatokat. Parancs. Ez volt az élete. Parancsot ad és parancsot teljesít. Felmegy a lakásba, átöltözik. Nem tudja, mi vár rá, de megszokta ezt az érzést. Egy sporttáskába bedobál néhány ruhadarabot. Az ösztönök. Lehet néhány nap és akár néhány hónap is. Bekapcsolja a riasztót, és zárja a kaput.

– Mehetünk – mondja. Reméli, hogy nem érik meglepetések. De érik. A közeli szentkirályszabadjai repülőtérre mennek, ahol egy katonai helikopter várja. Mi–4-es, jól ismeri.

– Ilyen sürgős? – kérdezi. A katona csak megvonja a vállát. Tőle nyilván annyit kértek, hogy hozza el ide Simont. Ez a feladata, ezt teljesítette. A légcsavar már forog, nyilván sürgős. Felesleges kérdés volt. Magyarországon minden feladat és munka kiadása sürgős, az elvégzése ritkán. Elvégre vezérőrnagy vagyok, feltehetek felesleges kérdéseket. Beszáll a helikopterbe, a kapitány az ajtóban tiszteleg.

– Jó napot, vezérőrnagy elvtárs.

Már megint ez a vezérőrnagyozás. De a rangja, bármit gondol is, elkíséri. Beszállnak, a gép emelkedik, Simon egy ülésen húzza meg magát az utastérben. Útközben nem beszélnek, nagy a zaj, és rövid lesz a menetidő, nincs is miről beszélni. Azért jár az agya. Mi történhetett, amihez rá van szükség? Hét éve mondott le a hírszerzés vezetői állásáról, és vállalta el ezt a csendes, nyugalmas és a korábbihoz képest szinte méltatlan állást, de nem bánta meg. Elég volt. Olvasta valahol: a jó festő tudja, melyik az utolsó ecsetvonás egy képen.

Visszavonultan él, Liza halála óta egyedül, kalandok nélkül. Neki a kalandkeresés nem volt szokása, soha nem csalt sem a munkában, sem a magánéletben. Moszkvában, az egyetemi évek alatt voltak kilengések, de azután soha. Most a megyében ő a legmagasabb rangú vezető. Vezérőrnagy. Soha nem élt vissza vele. Már nem érdekelte.

Szereti ezt a kis helikoptert, sokat utazott rajta, szereti a hangos turbinákat, élvezi az emelkedést, figyeli a pilótákat. Lebilincseli a repülés. Megkerülik Budapestet, délről ereszkednek Ferihegy felé. Távol a kíváncsi tekin­tetektől, a hangárok előtt érnek földet. Belforgalmi, szürke Moszkvics várja a lépcsőnél, szóval kerülnek minden feltűnést. Rendben van, a körülmények egy részét már ismeri, majd alkalmazkodik hozzájuk. Régi mondások jutnak eszébe az időről és a türelemről.

A Moszkvics nem a forgalmi épülethez indul, hanem a műszaki előtéren várakozó Malév Tu–134-es lépcsőjéhez. Szóval nem Budapest a végcél. Máris többet tud.

A fedélzeten Horváth István belügyminiszter várja. Régi ismerősök. Kezet fognak, leülnek az utastérben.

– Varsóba kell menned, Ernő – mondja. Gondterhelt. Most nem parancsot ad, az utasításnak is inkább kérés-hangsúlya van. – Egy fegyveres visszatart egy polgári repülőgépünket. Túszok is vannak. Ennyit tudunk. Ezért hívtunk téged. Te lennél a közvetítő. Nem szeretnénk balhét. Valami okos megoldás kell.

– Felhívhatom a lányomat?

– Én már felhívtam. Tudom a számát.

– Sejtettem – ő aztán ismeri ezeket a rendszereket.

– Mondtam neki, hogy ne nyugtalankodjon, majd értesítem a fejleményekről.

– Rossz a helyzet?

– Gondolhatod, ha én vagyok itt. Alakul egy válságstáb, én vezetem, Kovács László a pártközpontból és Farkas Endre, a légügyi főosztály vezetője a tagjai. Ha szükséges, a miniszterelnök elvtársat is el tudjuk érni, de jobb lenne saját hatáskörben megoldani. Lázár nem egy nagy fazon. Egyenesen nekem jelentesz. A szokásos telefonszámon.

Simon érti.

– Senki mással ne beszélj. A varsói nagykövetséggel sem. Ők is kimaradnak. Mindenki kimarad. Nem kell a locsogás. Teljes hírzárlat. Nyilvánosság kizárva. Most semmi másra nincs idő. Indulj. A gép katonai személyzettel repül. Hideg vacsorát kapsz, alkoholt nem kértünk, de repülés közben rágyújthatsz. És itt egy feljegyzés a lengyel helyzetről. Olvasd el. Jobb, ha tudod, mi vár rád.

Simon bólint.

– A varsói kommandósok tábornoka a repülőtéren lesz, jó ismerősünk, te is találkoztál már vele. Szólítsd Edunak. Vele kell majd együttműködni.

– Nem hoztam az útlevelemet.

– Olcsó kifogás. Majd hivatkozz rám, ha kérik – Horváth legyint. Kezet fognak.

A belügyminiszter leszáll, a navigátor becsukja az ajtót, indulnak a hajtóművek, már gurulnak is. Minden perc számít. Meredek emelkedés. Tíz perc, utazási magasság.

A kapitány kiszól a pilótafülke ajtaján,

– Belehúzunk, vezérőrnagy elvtárs. Hétkor leszállunk Varsóban.

*

Tizenegy órával korábban

Varsó, 1982. november 27. szombat, 06:00

A szokásos unalmas, egyhangú novemberi szombat reggel a Targówek lakótelepen. Wojtek Pribolski tizedes csendben öltözik, hogy édesanyját ne ébressze fel. Már van gyakorlata ebben, sötétben is megtalál mindent, ami ilyenkor fontos. Kiveszi a hűtőből az előkészített ebédcsomagot, gyorsan átnézi a táska tartalmát, minden kész, indulhat, hogy időben elérje a Tyimiankován a személyzeti autóbuszt, ami a szolgálatba viszi. A szokásos reggeli rutinok. Néhány sarkot gyalogol a lakótelep szürke házai között. Senkivel sem találkozik. Hétköznap ilyenkor Miska mindig ott cigarettázik a lépcsőházban, mert a felesége nem engedi, hogy a lakásban dohányozzon, de most, hogy szombat van, még alszik. Ki is járna ilyenkor az utcán? Amúgy is befagytak a közállapotok, egymást követik a rendkívüli intézkedések, fokozódik a bizonytalanság. Wojtek kettesben él az édesanyjával, amióta apa elhagyta őket, de jó így, kettesben. Mindent megbeszélnek, amit meg kell beszélni, többet nem, és ez így jó. Anya a barátnőjét, Katkát is megismerte, a lány időnként ott vacsorázik náluk, sétálnak, azután Katka visszajön és vele alszik. Amikor Wojtek szolgálatban van, napközben vagy éjszaka, akkor nem is beszélnek telefonon. Olyankor nemigen van mondanivalójuk.

A jelzés nélküli szürke autóbusz időben érkezik, csak ők tudják, hogy határvédelmi dolgozókat szállít. Útközben sem beszélnek, kibámulnak az ablakon. Elhagyják a Spájnit, azután következik az Orvostudományi Egyetem, Katka nagy álma, hogy bejusson ide, de mostanában erre nemigen lesz lehetősége. Wojtek nagyon sóhajt. És neki? Neki mire lesz lehetősége? Húszéves, határőr, de mi lesz vele később? Anya is sokszor kérdezi, ha tanulni akar, sok pénzbe kerül. Apa rendszertelenül támogatja őket, látszólag minden biztos ebben az országban, valójában azonban minden bizonytalan. Nem tudnak változtatni rajta. A hadseregben elképzelhető a folytatás, az őrnagyi rang már biztos megélhetés lenne, de a kinevezés előtt kádereznek, és Wojtek azon elbukhat. Addig áldozatok, lemondások, sivár élet, ezt hallja a társaitól és a feletteseitől is. Senki sem vidám. Mostanában meg különösen.

Okęcie. A repülőtér. Varsó kapuja.

Egy évig szolgált Słubicén, a keletnémet határnál. Tehervonatokat biztosított, és a hidat a Német Demokratikus Köztársaságba. Milyen az a népi demokrácia? Gyakran volt téma a büfében. És hogy gyűlölik a németeket, mindegy, hogy keletiek vagy nyugatiak. A lengyelek ősi ellenségei. Izgalommentes hely volt, szokványos, eseménytelen napok, eltávozáskor egyhangú varsói utazás anyához. Słubicén kezdett angolul is tanulni unalmas, magányos estéin. Adam akkor már egy éve itt szolgált, vele sokat beszélgetett éjszakai ügyeletekben lányokról, reményekről, a jövőről. Van értelme katonának lenni? Védeni a hazát? Ki ellen? Kinek az oldalán?

– A lengyeleknek csak ellenségeik vannak – mondta egyszer Adam. A kaszárnya előtt cigarettáztak. Adam hozott magával egy üveg vodkát. – Mi csak azt gondoljuk, hogy a barátaink, és azt mondják, hogy a szövetségeseink, de csak kihasználnak bennünket. Ez így volt a múltban, és így lesz mindig. A hadsereg meg lószart sem ér, tudjuk mi ezt nagyon jól.

Hallgattak, meghúzták az üveget.

– Nem érdemes itt maradni – folytatta Adam. – Itt nincsenek esélyeid. Pedig te tehetséges vagy. Egyetemre kellene járnod. Olyan országban kellene élned, ahol megbecsülik a tehetséget. Itt csak a seggnyalókat becsülik. Még őket sem. Nézd meg, hogy népi demokrácia címszó alatt mi folyik itt. Reménytelen.

Többet nem beszéltek róla.

Sokszor hallott híreket szökésekről, csoportokról, amelyek segítik nyugaton azokat, akiknek sikerült.

Miska is beszélt egyszer erről.

– Persze át lehet jutni. A keletnémetek keményen őrzik határt. Először át kell jutni, azután táborokban helyeznek el, vizsgálódnak egy ideig, hogy nem vagy-e ügynök, de ha minden rendben van, akkor maradhatsz. Persze ott sem könnyű. Sehol nem könnyű, Wojtek, és mindenhol másért nehéz.

Okęcién gépies eljárás, itt találkozik a többiekkel, akik a laktanyából érkeztek. Neki szerencséje van, otthon töltheti az éjszakáit, mert csak ideiglenes szolgálatra osztották most be ide. Több emberre van szükség, a hadsereg sok egységét mozgósították, és a nyugtalanság is érezhető, mintha senki sem tudná, hogy mi lesz holnap. És lehet, hogy senki sem tudja. Olvasott ő már ilyen helyzetekről, lázadásokról, sztrájkokról, Adammal, korábbi iskolatársával néha meg is beszélik, de anyának és Katkának neki kell elmagyaráznia, hogy mi is történik. Nem voltak ezek jó napok Lengyelországban, de hát itt kell élnie, ahogy itt él anya, itt él Adam, Katka. Itt élünk.

Parancshirdetés, fegyverosztás, ismertetik a menetrendet, kijelölik, ki melyik repülőgépet őrzi. Elhangzott néhány rendkívüli közlemény is. Fokozott figyelem, részletes jelentési kötelezettség, távolságtartás utasoktól és a külföldi repülőgépek személyzetétől, éberség, bármilyen gyanús jelenségről rendkívüli tájékoztatás a vezetőknek. A repülőtéren most fokozott katonai szolgálat is működik, számítani kell ellenőrzésekre, ezért mindenki ügyeljen a szabályok betartására és a pontos naplóvezetésre. Ez magától értetődik, de most a politikai helyzet éles. Így magyarázzák. Az ügyeletes tiszt gépiesen hadarja a szöveget, most már napok óta minden szolgálat kezdetekor. Wojtek is végighallgatja a többiekkel együtt. De mi a gyanús? Ez a kérdés. Aki ügyeskedni akar, vagy a vezetők kedvében járni, annak minden gyanús. Ő nem szeret jelentgetni, és nem akar bajba keverni másokat.

Most arra gondol, hogy Katka milyen fontos neki. Minden más, amióta megismerte. Látta már korábban a környéken sokszor, tudta, hogy ott lakik, látta autóbuszon, vásárlás közben, amikor a barátnőjével sétál, de ő, Wojtek nem tudott olyan könnyedén és természetesen ismerkedni, mint Adam. Menj oda hozzá, és mondd meg neki, hogy tetszik neked. Ezt mondta Adam. Ilyen egyszerű. Adamnak minden egyszerű volt.

Azután összeszedte magát, és elment az óvodához, tudta, hogy Katka ott dolgozik. Esős nap volt.

– Hoztam ernyőt – mondta ő.

Ostoba mondat volt, de az ismerkedéshez elég.

Együtt indultak haza. Targówek. Ez az ő városrészük. Csupa egyforma ház. Külváros. Mi vigasztalja? A tehetsége, amivel egyelőre magára marad, és Katka, aki egyre fontosabb neki. Szabadnapjain az óvoda előtt várta, sétáltak a Visztula partján, leültek egy padra, átölelte a lány vállát. Semmi különös. Azután egy nap, amikor anya Wrocławban volt hivatalos úton, felment hozzá. Nem hívta, Katka sem mondta, hogy felmenne, minden magától történt, úgy, ahogyan kell. Beleszeretett. ABBA-dalokat hallgattak, átélték azokat is. Wojteknek korábban volt már egy barátnője, az volt a kapunyitás az életében, de most úgy érezte, hogy ez a lány az ő élete. Katkával természetes volt minden. Azután anya is megismerte, és ez jó volt. Mintha kiegészült volna a családjuk.

– Tanuljunk együtt angolul – javasolta egyszer Wojtek.

Katka hozott nyelvkönyveket a könyvtárból.

– Fontos neked? – kérdezte a lány.

– Fontos – Wojtek csak ennyit válaszolt. – Neked is fontos lenne. Mindenkinek fontos lenne.

– Várd meg, amíg leszerelsz. Próbálkozz újra az egyetemmel. Előbb-utóbb sikerül. Mindenki tudja, hogy milyen tehetséges vagy.

Ő akkor nem is válaszolt. Pontosan nem is tudta, mi lenne a jó. Igazából csak a számokhoz értett. De mindennap tanult. Nem volt elhatározott, egyértelmű szándék, csak valami ködös elképzelés. A Nyugat. Esetleg Amerika. Egyszerű, gyerekes vágyakozás. Filmeket néz, jegyzeteli a kifejezéseket. Szeretne Amerikába menni. Még nem tudja pontosan, hogyan és mikor. Majd egyszer. A repülőtéren sok angol szót hall, szeretne még többet érteni. Lehet, hogy lesz az életében olyan helyzet, amikor szükség lesz rá. Egyszer majd ő is eljut Amerikába. Amikor Targówekben sétál, komolyan gondolja, amikor a repülőtéren dolgozik, igyekszik elfelejteni, mert ott minden a fegyelemről és a szabálybetartásról szól.

De ez is természetes. Minden napszakban, minden helyszínen másképpen gondolkodik az ember.

Amikor anyával van, sokat gondol a szülei házasságára. Hogy mi történt. Anya soha nem panaszkodott, nem hibáztatta sem apát, sem magát, sem a körülményeket. Még fiatalnak tartotta magát, jó állása volt egy vállalatnál, megpróbált a jövőjére gondolni, de Wojtek esténként látta, hogy nem is a televíziót nézi, nem is olvassa azt a könyvet, amit a kezében tart, szívesen meg is kérdezte volna, hol járnak a gondolatai, de végül soha nem kérdezte.

– Egy gyerek ne foglalkozzon a szülei házasságával – mondta egyszer neki Katka. Ott könyökölt mellette az ágyban. Sokféle családot látott. A gyerekek mesélik el neki a sírásukkal, a mozdulataikkal, a tekintetükkel, a szavaikkal, a hallgatásaikkal, hogy milyen a szülők házassága, nem, nem kell erről beszélni. Elég tudni. Vagy, ami még rosszabb, sejteni. Katka szeretett óvónő lenni, de többet akart. Egyetem. Az lenne az igazi. A gyerekek lelkével foglalkozni. Orvosi Egyetem. Wojtek ott megy el a busszal az épület előtt, naponta kétszer, és mindig Katkára gondol. Hogy vajon sikerülhet-e?

Apával azóta egyszer beszélgetett négyszemközt. A szokásos látogatásra jött hozzájuk, havonta egyszer, hozott pénzt is anyának, egy kis rásegítés, ahogy ő mondta. Anya nem érezte ilyenkor jól magát, de elfogadta, mert jól jött, vagy azt gondolta, hogy a volt férje tartozik ennyivel. Legalább ennyivel. Utána ő lekísérte apát, amúgy is indult Katkához.

A lépcsőházban egyikük sem szólt egy szót sem, azután, amikor kiléptek a kapun, apa átölelte a vállát.

– Wojtek, ne haragudj rám – mondta váratlanul.

– Miért haragudnék?

– Mindig van bennem lelkifurdalás, amiért elhagytalak benneteket. Persze, boldog vagyok, és minden rendben, de azért az a csalódás bennem van. És nekem sem úgy alakult az életem, ahogy szerettem volna. Sajnálom. És tudod, hogy nekem sem megy valami jól. Néha azt érzem, hogy mindig a vesztes oldalon állok. Nem szeretném, ha te is így járnál.

– Jól van, apa, nem haragszom, hidd el, megértem.

Apa átölelte, és ő úgy látta, mintha el is sírta volna magát.

Odze György: Túszdráma a fedélzeten – Varsó, 1982

Noran Libro Kiadó, 2020

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.