Én akarok lenni a legtöbb bolygón járt ember, mondtam szüleimnek egy tízéves minden megfontoltságával, mire apám a szemembe nézett, és azt felelte: Ha ez a vágyad, akkor dolgozz meg érte, fiam, és legyél az.
Egy fényhajlító bárkán születtem, mutatványos szüleimmel naprendszerből naprendszerbe utaztunk, gyerekkoromat az újabb és újabb bolygókra érkezés izgalma határozta meg. Ekkorra már közel ezer bolygón jártam, amit hatalmas számnak gondoltam, mígnem apám felvilágosított, hogy az emberi űr többmilliárd világból áll, és naponta százával alapítanak új kolóniákat.
Nem baj, feleltem. A legtöbbre, a legszebbekre akkor is el fogok jutni.
Szüleim nyitottak nekem egy metacsatornát, amelyen elkezdtem közvetíteni az utazásainkat. Húszéves koromra már milliárdnyian követtek, és ez annyi pénzt hozott, hogy vettem belőle egy fényhajlító űrhajót, elbúcsúztam szüleimtől, és immár önállóan folytattam az utazást.
Élőben közvetítettem a bolygók százait letaroló Bordelli gammavillanást, sétáltam a Canacri fagyott felhőin, úsztam az Orion lebegő folyadékgömbjeiben, találkoztam a bolygó méretű Gordiusz-agyakkal, és megjártam mind a nyolc galaxist, ahol a humán fajok megtelepedtek.
Néhány évtized múlva már rengeteg bolygón hallottak rólam, és mindenhol kormányzók, uralkodók és mesterséges intelligenciák fogadtak kitörő örömmel, mert a látogatásom hatalmas reklámot és milliárdnyi turistát jelentett számukra.
Mindent látni akartam, amit érdemes látni. Azonban amíg meglátogattam száz bolygót, a világ ezernyi új űrkolóniával bővült. Túl sok időt töltöttem egy-egy helyen, és rájöttem, hogy a tiszteletemre rendezett fogadások időpazarlások, az azokat követő mámoros éjszakák csak az ösztöneim kielégítését szolgálják, hiába ajánlkoztak fel mindenhol a legkívánatosabb helyi szüzek.
Lemondtam hát az éjszakákról, lemondtam az unalmas fogadásokról, a pompás ételekről, és minden bolygón, minden űrvárosban mindössze egyetlen órát töltöttem.
Azonban ez sem volt elég, mert két úti cél között még a fényhajlító űrutazásokkal is órákat, néha napokat vesztettem. Gyorsabbnak kellett lennem, és ehhez még több pénzre volt szükségem, ezért elkezdtem azokat a csillagokat előnyben részesíteni, amelyek fizettek azért, hogy megmutassam őket a világnak.
A pénz sosem érdekelt, csak az utazás számított, így viszont megengedhettem magamnak a világmindenség leggyorsabb utazási módját, az azonnali kvantumugrást.
Már napi tíz–tizenöt bolygót látogattam meg.
Jártam a Maszlag-kolóniákon, ahol az emberek kisbolygó méretű űrállatok testében éltek, jártam a félelmetes Pók-csillagoknál, ahol a bolygókat hálógubó burkolta be, ámulva néztem az űrdelfinek rajzását a Taranis csillag körül, és láttam, ahogy a rettegett térfacsarók elbontják a kiürített Vanavot, a csillag méretű, elöregedett mesterséges bolygót.
Mi más értelme lenne az életnek, mint minél több mindent látni?
Az univerzum legismertebb emberévé váltam, mindenhol rajongtak értem. Azonban még így is túl keveset láttam a világból. A legnagyobb korlát ugyanis én magam voltam: ennem kellett, pihennem kellett, mind felesleges időpazarlás, ami hátráltatott az utazásban.
Ezért a kétszázadik születésnapomon digitalizáltattam magam. Az eseményt tízmillió bolygón közvetítették, és ettől kezdve, aki azt akarta, hogy ellátogassak a bolygójára, annak meg kellett építenie a tudatlenyomatomra hangolt testnyomtatót, amelybe letölthettem magam. Az MI-asszisztensem intézte a napi programom összeállítását, párhuzamosan több ezer bolygókormányzóval egyeztetett, és minden másodpercemet betáblázta.
Végre megkezdhettem az igazi utazást!
Egy pillantás alatt érkezem a Laian Proximára, a frissen kinyomtatott testben a fenségesen vonuló, híres hosszú nyakú csordára nézek. A nyomtatott testben csak egyetlen, nagy levegőt veszek, aztán áthasítva a téridőt, kilövök a következő úti cél felé.
Egy pillanattal később már a Virgón állok, sok ezer fényévvel távolabb. A Fény terén összegyűlt hatalmas tömeg üdvrivalgásban tör ki, a magasban az Istenszem, a türkizzöld óriásbolygó ragyog.
Sosem láttam még ekkora gázóriást. Gyönyörű, mint egy gigantikus festmény.
Egy lélegzet, és utazom tovább.
Alea, a kockabolygó, az emberek furcsán megdőlve járnak a nehézkedés miatt ferdén épült, karcsú épületek közt. Az egész világ egy végeláthatatlan hegyoldalnak tűnik.
Egyetlen lélegzet, nem több. Utazni kell tovább.
Korona, a legendás orbitális zuhatag: száz kilométer magasból zubog a mélybe, és elképesztő technológia végzi a víztömeg keringtetését. A vízfüggönyre színes fényjátékokat vetítenek.
Újabb lélegzet.
Tovább.
Az egykor legendás Föld, találkozás az univerzum legöregebb emberével, a táplálógépek által életben tartott, tízezer éves Jonathon Parsonnal, az élő múmiával. Kapkodó, reszketeg kézfogás, jéghideg tenyér, kiszáradt kampóujjak, ráncokkal metszett, keserű mosoly, fakó, vizenyős tekintet.
Megható, megtisztelő és egyben rémisztő a találkozás.
Újabb lélegzet.
Aphrodité bolygó, pirosló arcok, ragyogó szempárok, meztelen, vonagló hús, fiatal és bódító illatok: a híres Hús-orgia közepébe csöppenek. Itt élnek a legvonzóbb emberek a világon, és mind egyszerre akar megérinteni.
Maradnék még, de nem lehet.
Újabb lélegzet, Kasszandra bolygó, az égen kibomlik az érkezésem pillanatára időzített nóva-robbanás vakító tűzvirága. Az itteniek az ikercsillagjaik kisebbik tagját robbantották fel azért, hogy láthassam.
Lenyűgöző a pusztulás ereje és halálos szépsége.
Itt vagyok, de már a következő pillanatra vágyom, mert az talán még szebb és még érdekesebb lesz.
Az azt követő pedig még szebb és még érdekesebb.
Egy lélegzet, egy bolygó.
Óránként ezer, naponta huszonötezer.
Mindenhol egyetlen lélegzetnyit töltök csupán.
És ez pont elég.
Lélegzetről lélegzetre, tökéletes pillanatról tökéletes pillanatra élek.
Soha többé nem állok meg.
Mindent látni fogok.
Kiemelt kép: Getty Images
