Európa legújabbkori történelmében egész biztosan nem volt optimistább és jobb hangulatú időszak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójánál. Fokozottan igaz ez Magyarországra, annak ellenére is, hogy gazdasági nehézségek és a nyilvánvaló bizonytalanság is rányomta már a bélyegét az időszakra. Visszatekintve úgy tűnik, mintha sima út vezetett volna egészen a nyolcvanas évek közepétől kezdve a pártállam teljes lebontásáig (és most tekintsünk el attól, hogy utólag hogyan értékeljük a rendszerváltást, meg hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”), a nyolcvanas évek végén valahogy úgy tűnt, bátran lehet bízni abban, hogy valami sokkal jobb következik, és napról napra közelebb kerülünk hozzá. Közben pedig az út korántsem volt ilyen zökkenőmentes, és hiába nyilvánvaló, hogy a nagyhatalmak döntöttek akkor is a fejünk fölött, ezerféleképpen megnehezíthette volna az ország a saját útját az átmenet felé, de a csapdákat általában sikerült elkerülni. De hogy mindez milyen kevésen múlott, az az olyan történetekből derül ki, mint amit a Nincs parancs című film mutat be.
Szalay Péter dokumentumfilmje ráadásul arra is rávilágít, milyen szelektív a memóriánk: évről évre felemlegetjük a Páneurópai Pikniket, majd a keletnémet menekültek átengedését, és gyakran idézzük Helmut Kohl mondását is arról, hogy Magyarország ütötte ki az első téglát a berlini falból, arról viszont jóval kevesebb szó esik, hogy még 1989 augusztusában, a piknik után egy nappal is akadt halálos áldozata az akkor már épp búcsúztatott vasfüggönynek a magyar-osztrák határszakaszon. Igaz, a film egyik főhőse az az ember, akinek a helyzetfelismerése segített abban, ne legyen tragédia a piknik napján a határt áttörő NDK-állampolgárok spontán akciójából, a másik pedig a berlini megfelelője, aki a fal leomlásakor döntött úgy, hogy átengedi az átkelőnél megjelent kelet-berlinieket. Velük szemben viszont ott van kontrasztként a tragédiával végződő határátkelés áldozata, azaz Kurt-Werner Schulz esete, akinek az özvegye és a fia is megszólalnak a filmben. Ők azonban csak később kerülnek elő.
A film szerkezete ugyanis kicsit cseles: először Harald Jäger és Bella Árpád határőr alezredeseket, illetve Nagy Lászlót, a Páneurópai Piknik szervezőjét ismerjük csak meg, akik az események harmincadik évfordulóján találkoznak Berlinben illetve Sopronpusztán, és beszélgetéseikben elevenítik fel a régi szép időket. Jäger volt a Bornholmer Straße-i határátkelőhely parancsnoka 1989. november 9-én, amikor egy vezető pártfunkcionárius, Günter Schabowski véletlenül azt mondta egy élőben közvetített sajtótájékoztatón, hogy azonnali hatállyal életbe lép az utazási könnyítésekre vonatkozó rendelkezés. A bejelentést követően ezrek indultak meg a határátkelők felé Kelet-Berlinben, és a fal mentén található hat határátkelő parancsnokai közül elsőként Jäger döntött úgy, hogy átengedi a tízezres nagyságrendben gyülekező tömeget. Felettesei ugyanis nem adtak ki új parancsot a megváltozott helyzetre való tekintettel, improvizálnia kellett.
Bella Sopronpusztán került hasonló helyzetbe pár hónappal korábban a Páneurópai Piknikre keresztelt békedemonstráción, mely a vasfüggönyt búcsúztatta el. Ezzel önmagában nem is lett volna gond, hiszen addigra a magyar állampolgárok már több mint másfél éve korlátozások nélkül utazhattak nyugatra, ám a nálunk nyaraló több ezer NDK állampolgár útlevele csak Magyarországra volt érvényes, Ausztriába már nem mehettek volna.
Hiába nem volt már akkor érvényben a tűzparancs a határon, a határőr alezredes minősített esetben (mint például az önvédelem) dönthetett volna úgy, hogy fegyverrel állítja meg a mindenre elszánt németeket. Ha egy pánikra hajlamos vagy éppen csak alkalmatlan parancsnok áll ott, akkor egészen más véget is érhetett volna a történet, Bella viszont szerencsére azt tette, ami a legjobb döntés volt: semmit. A menekültek áttörtek a kapun, és mintegy háromszázan át is jutottak Ausztriába, majd a következő napon még egyénileg sokaknak sikerült ez. (A film érdekes adaléka, hogy a vasfüggöny akkor már nem állt, mivel még májusban elkezdték a lebontását a magyar-osztrák szakaszon, és júniusban Horn Gyula és Alois Mock, osztrák külügyminiszter kedvéért újjá kellett építeni Klingenbachnál egy részét, csak hogy legyen mit átvágni.)
Miután pedig megismertük a két alezredest, a film azért felhívja a figyelmünket, hogy a hasonlóságok mellett volt számos különbség is, még akkor is, ha a feszült pillanatokban mindkét rezsim katonai vezetése csődöt mondott, és inkább az alacsonyabb rangú főtisztekre bízták a döntést (ahogy Bella mondja is: „eljött az alezredesek ideje”). Így például különbség volt az, hogy az NDK-ban egészen az utolsó pillanatig nem volt számottevő enyhülés, a rezsim amolyan lukasenkai módszerekkel brutálisan szétverette az összes tüntetést, miközben Magyarországon már többé-kevésbé nyilvánvaló volt, hogy a reformfolyamat valamikor szabad választásokba torkollik majd. Ennek ellenére szép számmal voltak még keményvonalas párttagok hatalmi pozícióban, és távolról sem volt egységesen elkötelezve a reformok iránt a teljes magyar pártelit. Ahogy Bella Árpád mondta egy interjúban a Kisalföldnek:
Az MSZMP-nek volt egy határozott elképzeléssel rendelkező reformer szárnya, de az akkori katonai nómenklatúrához tartozó tisztek közül nem mindenkinek lehetett a fejében három-négy hónap alatt egy másfajta rendet teremteni. Részben mert tartottak a visszarendeződéstől, másrészt pedig az addigi beosztásukat is veszélyeztetni vélték. Így utólag úgy érzem, a vezetők – elhárítva maguktól a konkrét felelősséget és átruházva azt a végrehajtás alsóbb szintjére – felhasználták az eseményt a szovjet reagálás úgymond »megszondázására«.
Az, hogy a felsőbb vezetés pontosan milyen szerepet játszott a történetben, könnyen lehet, sosem derül ki, de nem véletlenül idézte fel a film Németh Miklós akkori miniszterelnök visszaemlékezését, akinek Mihail Gorbacsov pár hónappal a korábban azt ígérte: „Amíg én ebben a székben ülök, 1956 nem ismétlődhet meg”. Vagyis a felsőbb vezetéssel szembeszegülő keményvonalasok hosszú távon vereségre voltak ítélve, de ettől még sok szükségtelen problémát is okozhattak volna, ha olyan pozícióba kerülnek – mindannyiunk szerencséje, hogy 1989. augusztus 19-én nem egy ilyen tiszt volt szolgálatban. (A filmben Jäger és Bella is elmesélik, hogyan kerültek a határőrséghez, és ez – különösen a rendszerhez sokáig hű, a Stasihoz jelentkező Jäger esetében – még érdekesebbé teszi a kulcsfigurákat.)
A piknik napján történtek azonban még nem jelentettek végleges megoldást, mert az áttörés után a magyar határőrség visszaállította az ellenőrzést, és még hetek teltek el addig, amikor is Horn Gyula bejelentette, hogy az NDK-állampolgárok a saját útiokmányaikkal, hivatalosan is átléphetik a határt. A folyamatot azonban felgyorsította, hogy a rendezetlen helyzetnek volt egy halálos áldozata is a már említett Kurt-Werner Schulz személyében, aki szerencsétlen körülmények között, mondhatni balesetben halt meg augusztus 21-én, miután egy magyar határőrrel dulakodva annak véletlenül elsült a fegyvere. Szalay ez utóbbi témát már külön filmben feldolgozta egyszer (Határeset), de joggal érezhette úgy, hogy a Páneurópai Piknik története csak ezzel együtt teljes.
Ez a történet adja az ellensúlyt: Schulz özvegye pedig a film egyik legfontosabb szereplőjévé lép elő, amikor arról beszél, hiábavalónak érzi-e a férje halálát pár hónappal a fal leomlása előtt: „Nem akartuk megvárni, hogy újra jöjjenek a tankok” – indokolja a sietségüket, hiszen tudták, korábban az összes reformfolyamat tragédiába torkollott a szovjet érdekövezetben, az NDK-ban pedig még egész más volt a közhangulat, mint nálunk. Ugyancsak ő, Gundula Schafitel az, aki aztán
Éppen ezért is tanulságos a Nincs parancsot most, 2020-ban látni, amikor újra megtapasztalhattuk, hogy egyáltalán nem magától értetődő állapot, hogy a határok nyitva is maradjanak. A film készítői persze nem láthatták előre a jövőt, de azt megmutatták, milyen történetek rejtőznek a történelemkönyvekbe kerülő száraz tények mögött. De a közelmúltban mind a menekültválság, mind pedig a világjárvány emlékeztetett rá, bármikor eljöhet újra az alezredesek ideje.
A Nincs parancs szeptember 17-től látható a mozikban, de elővetítések vannak az Uránia moziban.
Kiemelt kép: Horváth Péter /Nincs Parancs!
