„Got a rock ‘n’ roll band and a fast right hand
Gonna get to the top
Nothing’s gonna stop us, no nothing
So if you’ve got the money, we’ve got the sound
You put it up and we’ll put it down
If you’ve got the dollar, we got the song
Just want to boogie woogie all night long.”
Bon Scott: Ain’t No Fun (Waiting Round to Be a Millionaire)
1980 júliusában (25-én Amerikában és 31-én Angliában) egy ausztrál banda kiadta a világ máig legsikeresebb hardrock-albumát, pedig pár hónappal korábban ezt senki nem hitte volna. Az AC/DC tagjai mélységes sokkállapotból éledezve vonultak stúdióba, hiszen nem sokkal azelőtt halt meg alkoholmérgezésben az énekes, Bon Scott. Mindössze harminchárom éves volt; részegen elaludt egy autó hátsó ülésén, és nem ébredt fel többé.
Mivel nemcsak zenésztársak, hanem közeli jóbarátok is voltak, a zenekar tagjai hetekig megszólalni is alig bírtak, nemhogy valami értelmeset csinálni. Mutt Lange producer rájuk bízta a döntést, hogy mit kezdenek magukkal, és a tervezett új album – addigra már vázlatokban meglevő – dalaival.
Egy biztos: a világ a lábaik előtt hevert, rajongók milliói várták lélegzetvisszafojtva, mi fog történni.
A védjegy: izgatott és révült zakatolás
Az ausztrál zenekar már hetedik éve nyomta a bluest. (A jellegzetesen karcos sound ellenére az AC/DC soha nem volt heavy metal banda, a kezdetektől rythm and blues alapokon nyugvó hardrockot játszottak.) Már az egyedi hangzású első album, az 1975-ös High Voltage meghódította Ausztráliát, a folytatás pedig – a Dirty Deeds, majd a Let There Be Rock – a világhírnevet is meghozta számukra.
Sokan mondják, hogy az egyszerű zenék csak egyszerűnek tűnnek, valójában nem azok. Az AC/DC esetében viszont többnyire tényleg a pofátlanul triviális, pár dúrakkordból, de leginkább kvintből álló szaggatott riff és a dob monoton kettő-négyes menetelése az alap. Ez a hangzás vált a banda védjegyévé. A legtöbb daluk az A-C-D-C harmóniakörben simán lejátszható, de nem innen származik a név: a gitáros testvérpár, Angus és Malcolm Young húga adta az ötletet egy villanyvarrógép címkéje alapján, amire ez a rövidítés volt írva (azt jelenti, hogy egyenáram-váltóáram).
Az áramhasonlat nagyon is megállja a helyét. Az AC/DC egyszerű ugyan, de olyan az ereje, mint egy törzsi népzenének. A gitár-basszus-dob izgatott és révült zakatolására Angus Young elképesztő virtuozitású szólókat kreált, felelgetve Scott nyávogva affektálástól dühös sikoltozásig terjedő éneklésére. Az eredetileg Skóciából származó Youngék olykor még kelta hangzást is becsempésztek, sőt az első lemez első dalában skótduda-szólam van. (Itt jegyzem meg, a beköszönő dal címe It’s a Long Way To The Top, és arról szól, milyen sok meló van abban, ha rocksztár akarsz lenni; kitűnő antré és önbeteljesítő jóslat.)
Ugyanakkor az AC/DC nemcsak zenei, hanem jól megkomponált színpadi produkció is. A kiállás rituálészerű: a háttérben – a mindenható dobos (a klasszikus felállásban Phil Rudd) jobb és bal keze felől – szinte egy helyben rázkódik a basszus- és a ritmusgitáros (Malcolm Young és Cliff Williams), hogy a frontot teljes egészében kisajátíthassa a két nyughatatlan őrült.
Scott mozgása spontán, cserébe nem túl egyedi, de az nem is lett volna jó; járkál, bugizgat, átadja magát az éneklés extázisának. Amit viszont Angus művel (a mai napig egyébként), földöntúli: a Chuck Berry-től ellesett kacsaugrálást kombinálja hirtelen vad rohanásokkal, fetrengéssel, hadonászással és ugrálással.
„Észnél kell lennem folyton, hogy fejbe ne vágjon a gitárjával” – árulta a Let There Be Rock című koncert-dokumentumfilmben az énekes.
Stoptábla nélkül suhanni a pokolba
Mindezt azért mondom el, mert lehetetlen értelmezni a Back in Black jelentőségét az előzményei nélkül. És az előzményekhez szorosan hozzátartozik a Highway to Hell, az épp egy évvel korábban kiadott album, ami Magyarországról nézve már szinte felfoghatatlan, csillagászati sikert produkált: hétszeres platinalemez lett Amerikában, kétszeres Kanadában és aranylemez az Egyesült Királyságban; összesen több, mint nyolcmillió példány fogyott az albumból.
A Sidney-i csibészek jócskán megszedték magukat, de a hitvallásuk a rock and roll maradt, és ez különösen a zabolátlan Scottra volt igaz. Úgy élt, ahogy nagy rock-könyvben meg van írva: italozás, partik, csajozás, részeg száguldozás, verekedés, rendőrségi ügyek. A címadó dalban arról énekel, hogy mekkora élvezet sebességkorlátozás és stoptáblák nélkül suhanni a pokolba. „Hey Satan, paying my dues, playin’ in a rockin’ band” (kb: figyu sátán, kifizetem a tartozásom, egy rockbandában játszom).
Rövidesen az ausztráliai Fremantle-ben Ronald Belford Scott sírkövénél álltak a banda tagjai, rázkódó vállakkal, fekete napszemüvegben. Abban a pillanatban joggal gondolhatta mindenki, hogy az énekessel együtt az AC/DC is a sírba kerül. Ha pedig valaki azt jósolja, hogy negyven év múlva a világ rockrajongói még stadionokat töltenek meg az együttesért, biztosan őrültnek nézik.
Némi gondolkodás és erőgyűjtés után a csapat újra összejött próbálni egy londoni stúdióba, és azt vették észre, hogy a zenélés vigaszt jelent a számukra. Aztán szárnyra kapott a hír, hogy énekest keresnek. A sokadik fárasztó és csüggesztő meghallgatás után a producer azt javasolta, hívják el utolsó kísérletként Bon volt haverját, az egyslágeres Geordie vokalistáját, Brian Johnsont. Korábban már mesélt róla Bon a csapatnak, valahogy így: „képzeljétek, a srác úgy énekel, mint Little Richard, imádom!”
Johnson nagy rajongója volt az AC/DC-nek, de nem sok ambícióval lépett be a meghallgatásra. A srácokon még érezhetően ott ült a szomorúság. Kérdezték, énekelt-e már valaha AC/DC-dalt. Igen, felelte, a Whola Lotta Rosie-t. Hát eljátszották. Aztán játszottak még egy dalt, majd még egyet, és néztek egymásra.
Akkor mosolyodtunk el először Bon halála óta, idézte fel később Malcolm.
A csapat szorgos munkához látott, Johnson elkezdett szövegeket írni, és két hónap alatt felvették az album anyagát. A lemez fogadtatása elementáris volt. Pillanatok alatt a brit, majd az amerikai eladási lista élére került, a kritikusok egekig magasztalták.
De miért?
Megrázó veszteség és ellentmondásos feltámadás
Első hallásra kitűnik, hogy Johnson korrekt, de klasszisokkal gyengébb vokalista, mint Scott. Egy dolgot hoz igazán, a bluesos-soulos rekedt falzettót, vagyis azt a jellegzetes rikácsolást, amit az ember vagy elhisz, vagy nem. Scott sokkal természetesebben, hajlékonyabban, rengeteg finom frazírral énekel; vele szemben Johnson két dologra képes: fojtottan károgni és élesen károgni.
A gátlástalanul exhibiconita rosszfiú, Scott mindig fölfelé nézett, beletolta az arcát a kamerákba, a mozgása pedig légies volt és olykor bizonytalan, mintha egy kapatos angyal lebegne a színpadon. Brian Jonnson sapkás, rosszarcú külvárosi melós, aki épp beugrott egy tehetségkutatóra; így van kitalálva. Sokat bámul lefelé, mintha valami padlófixációval verte volna meg a sors, alig pillant ki a simlédere mögül, és jobbra-balra billeg, akár egy robusztus, szégyenlős pingvin.
És hát a szövegek. Kezdem a jó hírrel: Jonhson messze nem ócska szövegíró, stimmel a prozódia, a rímek, a szótagszám. De csak akkor, ha az ambíció kimerül a kényszeres szóviccekben, és az olyan kínosan macsó, közepesen szellemes szexuális utalásokban, mint a „Let Me Put My Love Into You Babe”.
Ezzel szemben a korábbi AC/DC szövegeinek még volt egy jól érezhető társadalomkirtikus bukéja. Az édes-keserű gúny céltáblája a kispolgári, decens, vallásos és képmutató középosztály – talán épp a szülői ház –, és ezzel fiatalok milliói tudtak lelkesen azonosulni. A cockney „tahóság” a Scott-időkben még tényleg idézőjeles; a beszólogatás zsigerekig metsző és pimasz, de találó, és mindig van benne a görbetükör-effektus mellett önirónia is. (Lásd a Rocker, a Big Balls, vagy az If You Want Blood szövegét.)
Míg Bon Scott a lázadó fenegyerek, Brian Johnson a hivatásos rocksztár. És innentől kezdve az AC/DC egy megbízhatóan, eredeti recept szerint működő slágergyártó üzem. De a Back in Black annak ellenére bőven megérdemli a hírnevét és előkelő helyét a rocktörténelemben, hogy minden zenei innováció – ami az AC/DC-t azzá tette, ami – e lemez előtt született.
A zenei anyag természetesen kitűnő, és fényesre is van csiszolva. A tracklist a következetes kompozíció iskolapéldája, a Hells Bells első harangkondulásától a Rock And Roll Ain’t Noise Pollution – primitívségében is hitvallásszerű – fináléjáig: „It’s just a rock and roll, yeah”.
A korábbi piszkosabb sound helyét tisztelettudóan átvette a kidolgozottság, az igazi hangszobrászat. Míg régebben a véletleneket sem mindig iktatták ki, egy-egy gerjedés vagy „fretbuzz” igazán belefért, ezen az albumon már úgy néz ki a spontaneitás, mint amikor valakit kócosra fésülnek, hogy vagányul nézzen ki. A hangzás letisztult volta pedig jól illik Jonhson szűk skálájú, de kétségkívül hatásos énekléséhez.
A Back in Black (mármint a dal) – s főleg a vastag, súlyos, mondhatni tragikus felütésekkel operáló klasszikus riff – a döbbent gyász élményét köti össze az igazi lábrázó boogie-hangulattal; ez a két távoli gesztus egész szerves egységben találkozik a rock boncasztalán. Látnivaló is maradt bőven: a tagok elrendezése változatlan, csak a színpad nőtt egyre tágasabbra, a rugóra járó Angus továbbra is kitöltötte a rendelkezésére áló teret, és hát ott volt a hatalmas, külön erre a célra öntött tonnás harang.
Nyertünk egy fantasztikus lemezt, elvesztettünk egy legendát. De a show-nak, ahogy a mondás tartja, folytatódni kell. E napokban negyven éve, hogy az AC/DC önmaga emlékzenekara lett, és a slágergyár azóta is dohogva ontja újabb termékeit.
Az albumok pedig szinte minden kispolgári, decens háztartásban fellelhetők.
Kiemelt kép: Az AC/DC európai turnéjának egy koncertje 1980-ban. Fotó: Michael Putland /Getty Images
