Hollywoodban már készül egy koronavírusos film
Csodálkoznánk, ha nem készültek volna már mostanra a koronavírus témáját feldolgozó novellák, forgatókönyvötletek vagy egyéb művészeti alkotások. Világjárvány lévén, mindannyian ugyanazzal a problémával és félelemmel állunk szemben, a különbség annyi, hogy máshogy, más ütemben fogadjuk és kezeljük a helyzetet. Mi lehet ennél izgalmasabb ajándék a művészet számára, mint egy, az egész emberiségre lesújtó természeti csapás feldolgozása?
Már a járvány viszonylag korai szakaszában sokan felidézték Steven Soderbergh 2011-ben készült Fertőzés című filmjét. A Scott Z. Burns által írt alkotás mintha előre megjósolta volna egy, a koronavírushoz több szempontból is hasonló járvány kitörését, és az egyik legélethűbb járványfilmként vonult be a filmtörténetbe. Nem csoda, hogy hirtelen hatalmas lett az érdeklődés iránta: az iTunes-on a legtöbbször letöltött filmek közé került, és a fél világ azóta is csak csodálkozik, hogyan jósolhatták meg Soderbergh-ék ennyire pontosan az elmúlt hónapjaink történéseit, noha azért a filmbeli járványhoz képest a koronavírussal jobban jártunk.
De vajon mikor jelennek meg az első alkotások, melyeket már konkrétan a koronavírus ihletett? Mikortól szabad erről a művészetnek beszélnie, ha egyáltalán kell?
Michael Bay csak egyike a sok neves amerikai rendezőnek, aki máris előrukkolt egy koronavírusos tematikájú filmötlettel. Hollywoodban egyelőre még nem indultak újra a forgatások, a későbbiekre pedig többféle biztonsági protokollt dolgoznak ki (fizikai távolságtartás a színészek között, folyamatos fertőtlenítés, védőfelszerelés viselése és a nagyobb számú statisztéria CGI-val helyettesítése). Bay ezt nem akarja megvárni, és még a jelenleg üres Hollywoodban öt héten belül szeretné elkezdeni Songbird című karanténfilmje forgatását. Még nem tudni, hogyan fogja kivitelezni, hiszen Los Angelesben jelenleg tilos minden forgatás.
„Az élet a legnagyobb forgatókönyvíró!”
Mi a helyzet itthon? Valószínűleg már nálunk is készülnek az alkotások, megkérdeztük a művészeti ágak egy-egy képviselőjét, ők hogy látják a helyzetet, mennyire hat mindez termékenyen az alkotásra.
Michael Bay-nél és a filmnél maradva Mécs Mónikát, a többek között Enyedi Ildikó Oscar-jelölt Testről és lélekről és a most készülő A feleségem története című filmjeinek producerét kérdeztük. Szerinte biztos, hogy az ebben az időszakban zajló történések számos alkotót megihlethetnek.
A mindannyiunk életében történő jelentős életformaváltás sokakat érint. Ennek az időszaknak a sok veszteség mellett van némi pozitív hozadéka is. Ilyenek például azok az apró emberi történetek, amik az összefogásról, odafigyelésről, jó cselekedetekről szólnak. Engem például ez is érdekelne. Felmerült bennem, hogy lehetne például egy közösségi dokumentumfilmet összevágni a karanténban élők által készített, a saját hétköznapjaikat feldolgozó rengeteg home-videóból. Biztos vagyok benne, hogy sok gyöngyszemet találnánk, hisz, ahogy egykori tanárom, Bacsó Péter mondta nekünk: az élet a legnagyobb forgatókönyvíró!
Mécs Mónika szerint a járvány másik hatása főleg azokat érinti, akiknek momentán nincs munkájuk, miután elvesztették azt. Így például leállt a filmgyártás is, bár a helyzet persze nem csak a filmesekre vonatkozik, teszi hozzá. Akiknek nincsenek tartalékaik, és egyik hónapról a másikra élnek, azok most komoly bajban vannak.
Arra a kérdésre, lehetséges-e, hogy a koronavírus egy teljesen új korszakot, netán új technikákat nyit a különböző társművészetekben, például a filmben, Mécs Mónika azt válaszolta, ez attól is függ, vége lesz-e ennek a helyzetnek mostanában, vagy hosszú távon kell berendezkedni a bezárkózásra.
Ha az utóbbi, az egy egészen más helyzet, aminek a következményei megjósolhatatlanok. Ez az időszak fellendítheti a kultúrafogyasztás mértékét is: sokan többet olvasnak, több online sorozatot, filmet vagy akár színházi előadások online közvetítését nézik. Ha a vírus hosszú ideig velünk marad, akkor bizonyára születhetnek új művészeti technikák. Nyilván új érintkezési formákat kell kitalálni, és így azt is, hogy az alkotások hogyan jussanak el a közönséghez. Ha ez így marad évekig, nagyon sok minden átalakul
– fogalmazott.
Hogy kell-e vagy érdemes-e foglalkozni a járvánnyal a művészetben, arról a producer azt mondja, a művészet sok esetben rezonál a körülöttünk lévő világra, eseményekre.
Így, mivel ez az időszak bizonyos értelemben sorsunkat jelentősen meghatározó időszak, szinte biztos, hogy felbukkannak majd ezek az elemek egyes alkotásokban.
Tasnádi István író, forgatókönyvíró szerint az irodalmi életet nem fogja megrázni különösképpen a járvány, de minden olyan művészeti ágban, ahol közösségi az alkotás vagy a befogadás, sok mindent átírt a szociális távolságtartás új keletű elve.
A színházigazgatók mérőszalaggal mászkálnak az üres nézőtéren, és azt számolgatják, hány nézőt tudnak leültetni, ha betartják a másfél méteres kötelező távolságtartást. Egyébként rémes számok jönnek ki, egy 500 fős nézőtérre nagyjából 180–190 ember fér be ilyen módon. A filmesek már megkapták az új egészségügyi protokollt, ami alapján forgatni lehet majd nyártól. A mozi válsága nyilván el fog mélyülni, a filmeket még inkább a streaming-szolgáltatókon keresztül fogjuk nézni
– mondja, de radikális fordulatra nem számít, szerinte a krízis csak felgyorsítja az eleve zajló folyamatokat.
A kereskedelmi csatornák ráálltak a Zoom-os sorozatokra, arra mindenképp számíthatunk, hogy rengeteg ilyen tartalom lesz elérhető heteken, hónapokon belül. Más kérdés, ki lesz erre kíváncsi. Úgy tapasztalom, mára nagyjából mindenki telítődött az online kommunikációval, a személyes találkozások ismét felértékelődnek.
A színházat nem lehet semmivel sem kiváltani
Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója azt mondja, megjósolhatatlan, mi lesz. Szerinte a járvány nem fog új korszakot nyitni a művészetekben.
A spanyolnátha több tízmillió áldozatot szedett éppen száz évvel ezelőtt, és nem ismerek olyan művészettörténeti értelmezést, amely ahhoz kötne korszakváltást. Otto Dix vagy Picasso erőteljesen reagált az első világháború borzalmaira, ám – tudtommal – a spanyolnáthával nem hozhatók kapcsolatba műalkotások. Azt gondolom, a művészetek az ember cselekedeteivel foglalkoznak, nem a vírusok mozgásával.
Puskás Tamás azzal egyetért, hogy a technikák folyton megújulnak. Bár azt mondja, az internet szerepe most is jelentős volt, még jobban megerősödhet esetleg, gondoljunk csak az otthoni munkavégzésre vagy a távoktatásra, a színházhoz viszont össze kell gyűlniük az embereknek.
Mi, a Centrállal például hasítunk a járvány kezdete óta a Facebookon, 60–200 ezres az aktivitásunk, éppen dupla annyi, mint az összes többi budapesti színháznak összevéve, ez azonban csak pótszer, mindenki annak is használja, és közben a színháztermekbe vágynak
– mondja.
A Centrál Színház igazgatója nem gondolkodik a járványnak a művészetbe való átemelésén, érdektelen témának tartja. Szerinte maximum annyiban lehet izgalmas, miként viselkedik valaki egy kiélezett helyzetben – ezt esetleg lehet egy koronavírusos helyzetbe ágyazva ábrázolni.
Tasnádi István is hasonló véleményen van a tekintetben, hogy a színházat nem lehet semmivel sem kiváltani.
Ott épp az a lényeg, hogy közösen veszünk részt az eseményen, közös térben és közös időben, ugyanazt a hőmérsékletet érezzük, ugyanazt a levegőt szívjuk – épp ez a baj a jelenlegi vírus-helyzetben – és érzékelhető atmoszférát teremtünk közösen a színészekkel és az aznap véletlenszerűen összejött, alkalmi közönséggel. Egyszeri és megismételhetetlen alkalom, másnap ugyanez az előadás teljesen másmilyen lesz egy más összetételű közönséggel. A színház ősi, többezer éves technikája ennél sokkal mélyebb válságokat is átélt, mint ez a mostani. Pár napja felmerült, hogy az egyik előadásunkat felvennék egy speciális technikával, 360 fokban, és a néző, aki befizet rá, virtuálisan benne lehet az előadásban egy VR-szemüveg segítségével. Bevallom, ezt elképzelni is alig tudom.
Az író szerint nyilván rengeteg olyan tematikájú mű van születőben, amely kapcsolódik a járványhoz, ám ő ezzel nem akar annál bővebben foglalkozni, minthogy írt egy jelenetet a Litera felkérésére, amit a Karantén-színházból közvetítettek még a járvány elején.
Azt akkor egyfajta szolgálatnak tekintettem, hogy ne fagyjon be minden, oldjuk a dermedt csendet, és a művészet erejével reagáljunk az új és rémisztő helyzetre. Nézzünk rá távolabbról, tudjunk rajta együtt röhögni, ezzel is oldva kicsit a szorongást.
A világjárvány nem hosszú életű tematika
Hogy mi a helyzet a képzőművészettel, arról Szegő György építészt, a Műcsarnok művészeti igazgatóját kérdeztük.
A kényszerű karantén felerősítheti azt a rendkívül szerteágazó műfajt is, amit sokarcúsága ellenére egyelőre egyetlen összefoglaló névvel médiaművészetnek nevezünk. A folyamatosan felbukkanó új technikák, a világ változásának felgyorsulása, a képi kommunikáció-dömping bizonyosan hat és hatni fog a vizuális művészetekre. Véleményem szerint ez csak akkor válik minőségi többletté, ha az alkotók képesek mindezt az újat és a tradíciót megújuló hagyománnyá ötvözni, sőt szublimálni. Éppen ez a paradoxon teheti igazi kísérleti művészetté a jövő avantgárdját.
Hozzátette, hogy a művészettörténetnek ehhez csak utólagos köze lehet, mivel az alkotók java nem korszakokban, hanem a jelenben él és alkot, így a konkrét világjárványt nem tartja hosszú életű tematikának. A nemzeti szalon kiállításokban, például az idei, Szurcsik József kurátor által összeállított Szabadjáték címet viselő tárlatban – a művészeknek szabad a kezük, és övék a döntés abban is, hogy készítenek-e majd ilyen tematikájú alkotásokat.
A Műcsarnokban kiállításaink és eseményeink – éppen a globalizációkritika mentén áttételesen, de folyamatosan – foglalkoznak, ha nem is a világjárvánnyal, de az egyre aktuálisabban megjelenő »természetművészettel«. Az erre érzékeny alkotói gondolkodás nagy nemzetközi kiállításait rendeztük meg korábban, például a nézőcsúcsot döntő Sebastiano Salgado Genesis című fotókiállítását. Más tárlatunk az új képalkotó technikákra is figyelt, mint a TÉR///ERÖ – Közösség és Építészet tematikájú építészeti szalon, melyet az építés felelősségének felismerése, a lokális természetvédelem és oktatás, a helyi szolidaritás és részvétel szempontjai hatották át. Ezután is problémaérzékeny kiállításszerkezetben gondolkodunk, szerintem a koronavírus problémája összetett, nem egyetlen naprakész tárlatban gondolunk majd erre, hanem összefüggéseiben
– mondta Szegő György, majd hozzátette, egyelőre erre a témára nem akarnak kiállítást építeni, ami optimizmus is, de hosszabb távú jövőbelátó képesség híján ez változhat.
Amit mindenképp folytatandónak gondol, az a Műcsarnok jelenleg látható négy kiállításához a honlapon és a Facebookon kapcsolódó virtuális séták és vezetések, melyek Szegő György szerint a közönség figyelmét jól szolgáló új technikáknak bizonyultak.
Azt a Műcsarnok igazgatója sem látja előre, hogyan fog megváltozni a műtárgypiac által generált nemzetközi szcéna, de reméli, hogy az üzlet által befolyásolt művész-közönség párbeszédet valódi, közvetlen érzéki és intellektuális élményeket közvetítő kommunikáció kora váltja.
Akár előtérbe is lép az elveszett harmónia felé is tájékozódó, a befogadói esztétikára figyelő vizuális művészet.
Szegő György abban viszont biztos, hogy – kilépve a képzőművészet keretei közül – nem fog minden a régi mederben zajlani.
Kiemelt kép: Joel Saget /AFP
