Újlipótváros nem szűkölködik érdekes épületekben és izgalmas történetekben. Az igazán rövid idő – néhány évtized – alatt kiépült városrész négyzetrácsos utcahálózatával Budapest egyik különleges hangulatú negyede, ahol a zsidó-nagypolgári hagyományok építészetben való megjelenése máshol nem érezhető atmoszférát teremt.
A korábban Pest külvárosának számító, gyárakkal, gőzmalmokkal és sörfőző üzemekkel tarkított terület kiépítése a 19. század második felében, a Nagykörút tervezésével párhuzamosan kezdődött. Az egykori Lipót (ma Szent István) körút az új közlekedési útvonal utolsóként megnyitott szakasza volt, befejezése a századforduló utánra esett. Hiába készült el már 1876-ben a körút ezen szakaszához kapcsolódóan a Margit híd, a nagy üzemi területek kisajátítása nehézségekbe ütközött, ezért a belváros más részeihez képest a városrész kiépítése elhúzódott.
Talán az egyik legfontosabb korai példa, amely már egy új urbanisztikai szemlélet alapján épült, a Phönix Életbiztosító Rt. bérháza volt. A korábbi szűk, sötét, levegőtlen bérházakhoz képest egészen új minőséget képviselő óriás a Tátra, Katona József, Pannónia és Wallenberg (árulkodó régi nevén Phönix, az építésekor azonban még Névtelen) utcák határolta területen áll, ahová a beruházó nem külön bérházakat épített, hanem egyetlen nagy tömbtelekként egyesítette a rendelkezésre álló teret.
A következő másfél évtized szülte modernista szomszédok jelentős részénél az önálló telkeken álló lakóházaknak csak a hátsó kertjei érnek össze, csatlakozóudvaros beépítési móddal hozva létre nagyobb belső udvart, a Phönix-ház esetében azonban a négy utcára nyíló telek utcai frontjaira került csak épületszárny, kialakítva ezzel az úgynevezett keretes beépítés egyik korai példáját.
Ez a hatalmas épülettömb méreteiben a nagy metropolisok felhőkarcolóit közelíti meg. A nagy bérpalotában negyven üzlethelyiség, száznegyvenhat bérlakás van, vagyis átlagban hatszáz ember lakja
– írta az Ujság a Phönix építésekor.
A ház a méretével – egy kisebb falu lakosságát zsúfolták egyetlen épületbe – a korszakban unikálisnak számított, ez azonban egyáltalán nem ijesztette meg a tervező testvérpárt, Jónás Dávidot és öccsét, Zsigmondot, akik 1928-ban kaptak megbízást a nemzetközi Phönix Életbiztosító Társaság és magyar leányvállalata, a Turul Magyar Országos Biztosító Intézet közös beruházására.
A társfinanszírozás magyarázza a kettős nevet is: sokan az ismertebb formában, Phönix-házként hivatkoznak rá, addig mások mentális térképén Turulként létezik. A Pannónia utcában élők fejében az előbbi, míg a Tátra utcaiaknak az utóbbi lehet ismerősebb, hiszen a téglalap alakú tömb két főbejárata felett a Turul, illetve a Phönix szó olvasható. Ez a két kapuzat jelenti az épület legfőbb díszét, amely meg is töri a hosszú homlokzatok monumentalitását.
A nagy méretek nyomasztó hatását igyekszik ellensúlyozni a sarokrizalitok toronyszerűen kiemelt megformálása is, a két rövidebb oldal kiképzése azonban egészen puritán, így a ház legtalálóbb építészeti párhuzamai bő két évtizeddel későbbiek, hiszen
A bejáratok pazar kialakítása és szobrászati díszei, valamint kővázákkal kiemelt részletei a korszak divatos építésze, Wälder Gyula alkotásait is felidézhetik: emlékeztetnek például a Szent Imre Gimnázium vagy a Szent Imre-templom főkapuinak megoldásaira.
A ház mérete és szokatlan építészeti megvalósítása miatt a hazai építészettörténetben unikumnak számít: nagy, parkszerűen kialakított – a kor egyik legismertebb kertépítője, a Margitsziget parkosításában is fontos részt vállaló Jonke Kálmán tervei szerint megszületett, 2017-ben részlegesen helyreállított –, egykori kútját már elvesztett belső kertje, a lakóközösség összefogásával néhány évvel ezelőtt újult meg, és máig őriz eredeti részleteket.
Ezeket persze csak azok láthatják, akik bejutnak valamelyik kapun, de eláruljuk: mindez nem csak Újlipótváros szürke betonrengetegéből emeli ki az épületet, hiszen a hangulat és a látvány az egész belvárosban párját ritkítja.
Az 1929-ben átadott ház még számtalan kuriózummal dicsekedhet: a legenda szerint a tisztes polgárság igényeire méretezett, három-négy szobás lakásokban a csapokból eleinte margitszigeti termálvíz folyt, míg a földszinten közös használatú mosókonyha és szárítókamra biztosította a lakók kényelmét, hiszen a Magyar Mosó- és Fertőtlenítő Gépgyár Rt. tizenkét, teljesen felszerelt,modern mosóberendezést üzemelt be, így egy napon akár huszonnégy lakó is kimoshatta
teljes, egy havi fehérnemű-szükségletét, amelyet még ugyanaz napon megszáríthatott a gőzszárítóban.
A házban számos bolt, üzlet, hivatal, egység működött és működik ma is – közülük kettő a kezdetektől, tehát immár több, mint kilencven esztendeje. Ezek közül a Pannónia és a Wallenberg utca sarkán lévő gyógyszertár az ismertebb, az épület stílusától merőben elütő berendezése pedig a nyitás óta alig változott. A másik a környéken legendás és híres „Húsimádó”, azaz a sarki hentes, amiben szintén a kezdetek óta mérnek húst, sőt, a második világháború előtt a Köztisztviselők Fogyasztási Szövetkezetének húsboltjaként működött.
Az épület történetében számtalan híres és elismert ember neve bukkan fel, sokukról pedig a kapuk mellett elhelyezett márványtáblák is megemlékeznek. Találunk köztük igazi közönségkedvenceket is, hiszen a Katona József utca felőli oldalon élt Gábor Miklós Kossuth-díjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, és felesége Vas Éva színésznő. Itt élt továbbá a demokratikus ellenzék két meghatározó alakja, Bence György filozófus és Hamburger Mihály is. Akadt persze olyan lakó is, aki csak szűkebb körben ismert: közülük is kiemelkedik az újságíróként, műfordítóként és publicistaként is jelentős Szekeres György, aki kalandos élete során a Csehszlovák Kommunista Párt Magyar Nép című hetilapjától néhány év alatt a francia ellenállási mozgalom legfelsőbb köréig jutott. Magas katonai kitüntetéssel elismert vezérkari őrnagyként, a partizánhadsereg összes külföldi harcosának parancsnokaként 1945-ben szerelt le, majd hol Budapesten, hol Párizsban élt. A kommunista rendszer legmagasabb szintjein mozgott, nyughatatlan természete miatt azonban sem itthon, sem Franciaországban nem sikerült otthonra találnia. Utóbbi kitoloncolta, hazatérése után pedig az ávó is letartóztatta, sőt, nem engedték visszaköltözni Budapestre. Ezt követően kubikosként tartotta fenn magát, az 1956-os forradalom után azonban levegőhöz jutott, élete utolsó évtizedében az Európa Kiadó félállású cseh lektoraként, illetve a kiadó irodalmi vezetőjeként dolgozhatott.
Gyökeresen más életutat járt be a világhírű Kossuth-díjas hegedűművész, Tátrai Vilmos. A Tátrai Vonósnégyes és a Magyar Kamarazenekar alapítójaként is ismert zenész 1946-tól több, mint harminc éven át az Állami Hangversenyzenekar koncertmesterként volt jelen a hazai komolyzenei életben, hegedűművészként azonban hosszú pályája alatt a világ számos pontján megfordult.
Annak ellenére, hogy a Phönix-ház méreteinek és építészeti kialakításának köszönhetően a környék egyik legjelentősebb épülete, csak kevesen ismerik, pedig árnyas belső udvara és összetartó lakóközössége kiemeli Budapest házai közül.
A Budapest100 alkalmából ősszel azonban két napra megnyitja majd kapuit, hogy a nagyközönség is bepillantást nyerhessen a különleges újlipótvárosi világba. Ennek pontos időpontjáról később születik majd döntés.
A cikk szövegét Horváth Máté (Budapest100) jegyzi, a fotókat pedig Vincze Miklós készítette. Az írás megszületéséhez többek közt a Ki Tervezte, az Index, az Openairkert, Tarján András, a Centropa, illetve az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
