Kultúra

Hét hónap alatt pokollá változtatták a német falut a betelepülők

Azzal kezdték, hogy kértek egy zsák krumplit. Matiné.
Korábban a témában:

Hallottam a lépteiket, a zihálásukat, pedig igyekeztek csendesen mozogni. Két árny osont a rejtekhelyem felé. Behunytam a szemem, és megkíséreltem agyam legmélyére rejteni a félelmemet. Nem akartam elképzelni, mit művelnének velem, ha elkapnának. Nem kímélnének, az bizonyos. Túl sokat tudtam. Ekkor nyüszítést hallottam, majd tompa kutyaugatást. Rám uszították a nyomorult korcsukat. Csak abban bízhattam, ez a dög éppoly rossz nyomkereső, mint amilyen házőrző. Mikor a közvetlen közelemben megreccsent egy ág, még mélyebben lapultam meg a gödörben. Mindjárt belém botlanak. Most abban a reményben csuktam be a szemem, hogy láthatatlanná válok. Gyermeteg gondolat volt, elvégre tizenöt éves voltam, és régen kinőttem már a gyermekkorból, de szükség idején a régi, jól bevált receptekhez nyúl az ember.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Ünnepkor, év végi pihi alatt naponta jár olvasnivaló.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Egy elemlámpa fénye villant fel a rejtekhelyem fölött. Hallottam a kutya lihegését, mindjárt… De ekkor éles füttyszó hallatszott, egy távoli, parancsoló hang, és a léptek távolodni kezdtek. Talán azt hitték, az erdő másik sarkában rejtőzöm.

Fellélegeztem.

Persze csak idő kérdése volt, hogy elkapjanak. Képek cikáztak az agyamban, fékevesztett fantáziám szüleményei. Egyetlen világos gondolatom sem volt, semmiféle tervem, hogy hova mehetnék. De úgysem használt volna semmit. Sehova se mehettem. Mindenki ebben a faluban élt. A családom, a barátaim. Közel s távol senki sem akadt, akitől segítséget kérhettem volna. Se bizonyítékaim, se tanúim nem voltak, csak egy buta kamasz voltam, akinek senki sem hisz.

Videók a témában:

De hát mi is történt abban a hét hónapban, amióta az új lakók megérkeztek?

• • •

A falunk úgy hevert a mecklenburgi vidék agyagos talaján, akár egy szórakozottan kiköpött cseresznyemag. Ilyen falu számtalan akadt a környéken. Kicsit távol a nagyobb városoktól és országutaktól. Kissé magára hagyott, mint egy nem kedvelt és száműzött rokon. Amúgy minden normális volt. Azt leszámítva, hogy nálunk az összes felnőtt mintha várt volna valamire. Mire? Talán egy jobb életre. Mert valami ilyesmi lebegett a levegőben, és minden beszélgetésben benne rejlett a kimondatlan kérdés: na, mikor pakolod már össze a cuccaidat?

De senki nem ment sehova: mindenkinek volt háza és családja, és az itteniek, akár az öreg fák, mélyen gyökeret vertek a talajban. Az NDK idejében sokan a mezőgazdaságban dolgoztak. De amikor pár évvel a rendszerváltás után az üzemek bezártak, az utcára kerültek, és a munkaügyi hivatal bedugta őket az átképzési programba, hogy nem sokkal később megint munkanélküliek legyenek. Ugyan kinek kellett volna ennyi buszsofőr? Az volt az érzésem, hogy nálunk minden második embert buszvezetőnek képezték ki. Bütenow – A buszsofőrök faluja ezt kellett volna ráírni a helységnévtáblára. Akkor talán jöttek volna a turisták.

Most viszont egészen mások érkeztek: idegenek! Egy nő, két férfi és három fiatal. Nem sokkal a nyári szünidő vége előtt bukkantak fel; megálltak a házunk előtt, és kutakodó tekintettel néztek be az ablakon. Szóltam a nagynénémnek, Jeske néninek, aki felrakta a szemüvegét, és kinézett.

– Hát ezek meg mit akarnak itt? – kérdezte izgatottan.

A jövevények autói pukkadásig voltak tömve kofferekkel, táskákkal, hátizsákokkal.

– Csak nem nyaralni jöttek? – nézett rám Jeske néni meglepetten. Bár volt pár ház, például a nagynénémé is, ahol akadt kiadó szoba, alig jöttek nyaralók. Miért is jöttek volna? A tenger jó messze van, és nálunk eléggé egyhangúan teltek a napok. Olykor erre tévedt pár kósza madárfigyelő, akik a hajnali szürkületben távcsővel felfegyverkezve caplattak a mezőkön, és kifürkésztek néhány pajzsos cankót vagy csonttollú madarat. De az elmúlt években egyre kevesebb madár költözött vissza délről. Nyilván túl vigasztalannak találták a környékünket. És velük együtt a madárfanatikusok is elmaradtak.

Annál meghökkentőbb volt, hogy most egy egész család bukkant fel. A két férfi egymás mellett állt és beszélgetett. Amolyan ácsnadrágot viseltek, és egészében úgy néztek ki, mint valami szakik. Talán valami megbízásra jöttek. Na jó, de akkor miért hozták magukkal az egész családot?

A nő összefont karokkal állt és vizslatta a környéket. Szőke haját kontyba fogta össze, bokáig érő kék szoknyát és fehér blúzt viselt. A mellette álló lány elég csinos volt. Barna haja félhosszúra volt vágva, és ugyanolyan szerelést hordott, mint az asszony. Nagyjából tizenöt évesnek saccoltam, vagyis velem egykorú lehetett.

A két srác valamivel idősebb volt, tizenhat vagy tizenhét éves. Fekete csuklyás pólójukon ez állt: Nyár, Nap, Ellenállás – mi élni akarunk. Pelyhedzett az álluk, a tincseik belehullottak az arcukba, csak sejteni lehetett mögöttük a szürkéskék szemet. Valahogy felzaklatott a megjelenésük.

– Beni, menj már ki! – riasztott fel töprengésemből Jeske néni. – Kérdezd meg, hogy nem akarnak-e szobát!

Vonakodtam.

– Siess már! – sürgetett. – A végén még elmennek. Felvettem a dzsekimet, és kibattyogtam. Vajon miért nem szól soha a hülye gyerekeinek? Miért kell mindig nekem játszanom a kifutófiú szerepét? Behúztam magam mögött az ajtót.

A jövevények barátságosan néztek rám. Az asszony odaintett magához. Talán csak eltévedtek, és meg akarják kérdezni, merre van az Északi-tenger, gondoltam.

Volt velük egy pásztorkutya is, farkcsóválva ugrált körülöttem.

– Muki! – kiáltott rá az egyik férfi. De a kutya rá se hederített, lelkesen nyalogatta a kezemet. Mikor elege lett, visszaballagott a gazdájához, és a lábához feküdt.

– Szervusz! – köszönt a nő. Egyértelmű volt, hogy a lány rokona. – Vennénk egy zsák krumplit.

– Krumplit?

– Igen. Hát nem eladó? – azzal a kapu mellett lógó, kézzel írott táblára mutatott.

Jeske néni gyümölcsöt és zöldséget árult a kertjéből. Mint szinte mindenki a környéken.

– Vennénk egy kis almát is – mondta az asszony.

– Mrr… – horkantottam morcosan.

A nő vizsgálódva pillantott rám halványkék, vizenyős szemével, amely egyáltalán nem illett csinos, de szigorú vonásaihoz. Kedvem lett volna valami baromságot mondani, hogy elriasszam őket. Nem akartam itt téblábolni, vissza akartam menni, és folytatni az olvasást, amikor az egyik férfi egyszer csak kijelentette:

– Ideköltözünk.

Nem akartam hinni a fülemnek.

– Megvettük a régi udvarházat, és megint lakhatóvá szeretnénk tenni – folytatta.

Meghökkenten néztem rá. Ezeknek nyilván elmentek otthonról.

– Szép itt nálatok – mondta az asszony. – Pontosan nekünk való hely.

Nagyvárosi emberek, futott át az agyamon. Unatkozó nagyvárosiak, akik egy kis vidéki életet akarnak játszani. Hébe-hóba előfordult nálunk ilyesmi az utóbbi években. Páran idejöttek a városból, és azt hitték, a paraszti élet csupa romantika, de általában csak pár hónapig tartott a lelkesedésük. Kiröhögtük őket, ha elnéztük, ahogy mogorván caplatnak széllel szemben a földeken, vagy ahogy hajnalban, a kialvatlanságtól félájultan látják el az állatokat. Egy idő óta már senki sem jön. Alighanem híre ment, hogy elég kemény a vidéki élet. És értelmetlen. Már alig akadt paraszt a környéken. Csak buszsofőrök. Legszívesebben elmeséltem volna a jövevényeknek, de úgysem értették volna. Ráadásul valahogy másként festettek, mint a többiek. Eltökéltek voltak.

– Freya vagyok – mondta lány. – És te?

– Ben – motyogtam.

– Szép név – mondta az anyja. – Vagyis Benjamin.

Bólintottam.

– Nos, Benjamin, akkor a jó szomszédságra – mondta az egyik férfi, aki Reinholdként mutatkozott be. – Anyukád is itthon van?

– Már meghalt – mondtam hidegen. Mi közük hozzá?

– Na, te szegény – mondta Freya anyja.

Vállat vontam.

– Alig ismertem. Apám is meghalt. Autóbalesetben.

Mindketten szénné égtek.

– Hát akkor kivel élsz? – kíváncsiskodott Freya.

– A nagynénémmel – mutattam befelé a házba.

– A rokonság fontos – mondta Reinhold. – Csak a családra számíthat az ember.

Bólintott, hogy nyomatékot adjon szavainak. Én is bólintottam. Ha ismerné Jeske nénit és a családját, nyilván nem ezt mondta volna.

Némi csend támadt, amit a két fiú arra használt fel, hogy kezet fogjon velem.

– Részvétem! – mondták szinte egyetlen szájjal. Egyforma magasak voltak, egyforma beszédmodor, járás és mozgás: ikrek.

– Konrad vagyok – mondta az egyik.

– Én meg Gunter – mondta a másik. – A mi anyánk is meghalt.

– Beni, mi van már? – hallottam a hátam mögül a nénikémet. Megfordultam.

– Ideköltöznek – mondtam, és a félkörben álló csoportra mutattam.

– Nocsak! – mondta Jeske néni, és azzal összefogta a mellén a kötött kabátját, mintha hideg levegő csapta volna meg.

– Jó napot! – köszönt Reinhold. Jeske néni elutasítóan biccentett vissza. Nem kedvelte az idegeneket, akik hosszabb időre kívántak berendezkedni, de csak nyugtalanságot hoztak a vidékre.

– Ha rendbe hoztuk a házat, rendezünk majd egy ünnepséget, amire mindenkit meghívunk – mondta Freya anyukája. – De most örömmel vennénk egy zsák krumplit és egy rekesz almát.

A néni arca erre, persze, rögtön felderült.

– Gyerünk, Beni, mozogj már – mondta, és oldalba bökött. Gyűlöltem, amikor hajszolt, és még jobban, ha Beninek szólított. Úgy hangzott, mintha hatéves lennék. Az újoncok bepréselték a krumplit és az almát a túlzsúfolt csomagtartóba, és azzal elhajtottak az udvarház irányába, mely kissé a falun kívül állt egy dombocskán.

– Na, ne vágj már olyan keserves képet, Beni – mondta Jeske néni. – Lehet, hogy még máskor is bevásárolnak nálunk.

– Nem vagyok Beni – vakkantottam, és azzal bementem a házba.

 

Daniel Höra: Betolakodók

Scolar, 2018

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.