A XIX. század első felének egyik legtermékenyebb írója, James Fenimore Cooper (1789-1851) és minden idők legnagyobb példányszámot elért német írója, Karl May (1842-1912) regényeinek köszönhetően hosszú évtizedeken át számos magyar kisgyerek akart indián lenni, így nyilvánvalóan csak idő kérdése volt, hogy a szocializmus során születő játszóterek és kertek valamelyikében, vagy egy iskola környékén egy indiánszobor tűnjön fel.
Az indiánokat romlatlan, nemes lelkű vademberekként bemutató Cooper legfontosabb munkái, így a Bőrharisnya (1823), Az utolsó mohikán (1826), vagy épp a Vadölő (1841) a századforduló után az olcsón megvásárolható sorozatok részeként – noha jó részüket csak az ifjúság számára átdolgozott, könnyített és rövidített változatot olvashattuk – sorra jelentek meg a magyar könyvpiacon, így kevés olyan gyerek akadt, akihez legalább egy puhakötésű, kézről kézre járó, lerongyolódott példány ne jutott volna el.
A Victor Hugo, Honoré de Balzac, vagy épp Franz Schubert által is méltatott amerikai szerző mindezt ugyan már nem élhette meg, munkái azonban máig kitörölhetetlen változásokat indítottak el a világ minden országában, hiszen a XIX. század végén valóságos indiánláz söpört végig Európán, amelynek nyomaival akár a mai Budapesten is találkozhatunk.
A főváros rejtett, vagy épp nagyon is szem előtt lévő, de kevesek által ismert épületeit, szobrait és tereit bemutató sorozatunk, az Ismeretlen Budapest legújabb epizódjában épp ezért Rákospalota és Pestújhely határára látogatunk el, hogy megismerjük a szocializmus modern építészetének egy látványos példáját rejtő Kolozsvár utcai Általános Iskola épületegyüttese előtt álló bennszülöttet, aki immár hatvankét éve, harcra készen figyeli a mesébe illő nevű Mézeskalács tér felől érkezőket.
A villamosok, a pingpongasztalok és az iskola kerítése közé szorult bennszülöttnek minden oka megvan a rosszkedvre, hiszen az egyméteres kőtalapzaton álló, három és fél méter magas alumíniumszobor 1958-as megszületésekor még jókora íjat, illetve egy kilövésre kész nyílvesszőt tartott a kezében, a
Fegyverét jó eséllyel már többször is elveszítette, hiszen a Budapest magazin már a kihelyezése után tíz évvel már tréfásan beszámolt arról, hogy az íj a fegyverellenes mozgalom áldozatául esett, hiszen egyszerűen lefeszítették.
A mindössze egy tolldíszt és ágyékkötőt viselő férfi ma így már csak pillantásával őrzi az iskolát, valamint fegyelmezi a játszani vágyókat:
A szobor a kárpátaljai Perecsenyből indult szobrászművész, Ungvári Lajos (1902-1984) alkotása, aki az Iparművészeti Iskola 1926-os elvégzése után azonnal fejest ugrott a magyar művészeti életbe, így munkái a következő évtizedekben az ország számtalan pontjának közterein, temetőiben és épületeiben tűntek fel.
A második világháború előtti húsz évben a Vaszary János által 1923-ban alapított Új Művészek Egyesülete (UME) és a művészet célját az emberi lélek ábrázolásában látó Spirituális Művészek Egyesülete (1925-1944) tagjaként főleg historizáló munkákat készítő Ungvári stílusa a kommunista hatalomátvétel után gyökeresen megváltozott: az ostrom után röviddel a Százados úti művésztelepre költöző alkotó a hatvan éven (1952-2012) át az Országház mellett állt Kossuth-emlékmű mellékalakjait, szocreál emberalakokat, felszabadulási emlékműveket, ülő, álló, vagy épp fekvő nőalakokat, illetve ismert személyek – köztük Ybl Miklós – büsztjét készítette el.
Az 1953-ban Kossuth-díjjal is kitüntetett művész konzervatív, stilizált szobrokkal teli életművében a bal lába alatt sütkérező gyíkot is rejtő Indián tehát komoly kivételt jelent, létezése pedig ennek fényében több, mint meglepő.
Ennek önmagában is elégnek kellene lennie ahhoz, hogy vigyázzunk rá, de témájának egyedisége is indokolttá tenné, hogy újra régi fényében láthassuk. Egyszer talán így lesz majd.
