EGY KARÁCSONYFA jött a Tizenegyedik sugárúton. Azaz csak jött volna; de beleakadt egy bevásárlókocsiba, amit valaki otthagyott a zebrán, és csak rázta az ágait, megmakacsolta magát és zihált, és úgy látszott, mindjárt lángra lobban dühében. Legalábbis Mercer Goodmannek ez volt a benyomása, miközben megpróbálta kiszabadítani a fa ágait a bevásárlókocsi kosarának elgörbült drótjai közül. De különben is, az utóbbi időben minden mintha mindjárt szét akart volna robbanni. és Mercerbe egy pillanatra beléhasított, vajon milyen látványt nyújthat most: egy kordbársony nadrágos, szemüveges ürge teljes erőből rángatja a fát maga felé, miközben a fa másik végét meg egy bőrdzsekis, borzas sápadtarcú visszafelé húzza, a bevásárlókocsival együtt. Aztán váltott a lámpa, pirosról zöldre, és valami csoda folytán, húzd meg-ereszd meg, és megint szabadok voltak.
– Tudom, hogy haragszol – mondta Mercer –, de megtennéd, hogy nem szökdécselsz?
– Azt mondod, hogy szökdécselek? – kérdezte William.
– Mindenki téged néz.
Barátnak, de még szomszédnak is elég furcsa pár voltak, s talán ezért is vonakodott annyira elfogadni a pénzüket az az ember, aki a Lincoln-alagút lejárata melletti üres telken karácsonyfát árult a Cserkész-alap javára. De ugyanezért nem hívhatta meg Mercer sohasem Williamet magukhoz, hogy bemutassa a családjának – és ezért voltak ők kénytelenek külön karácsonyozni. Az ember tudta, ha csak rájuk nézett, a kissé testes, kávébarna kispolgárra és a girhes, sápadt punkra: mi más fűzhette egymáshoz ezt a két embert, mint a szex okkult hatalma?
William akarta, hogy a maradék karácsonyfák közül a legnagyobbat vegyék meg. Mercer megpróbált rávilágítani a lakás zsúfoltságára, arról nem is szólva, hogy legalább hat háztömb távolságra vannak tőle, ámde William így akarta megbüntetni Mercert, amiért egyáltalán karácsonyfát akart állítani. Mercer lehámozott két tízest a zsebében hordott rolniról, és elég hangosan, hogy az árus is meghallja, gúnyosan megjegyezte, Én fogom az alsó végét. Most, amikor már látszott a leheletük is, hozzátette, hogy – Tudod… Jézus biztos a pokol fenekére küldött volna mind a kettőnket. Valahol a Leviták könyvében van szó erről… azt hiszem. Másrészt viszont mire jó nekem egy olyan Messiás, aki a pokol fenekére küldi az embert? – Eltévesztetted a Testamentumot, vethette volna ellen Mercer, azonkívül pedig nem is bűnöztünk már hetek óta, de semmiképp sem volt szabad bekapni a csalit.
Egyre elhagyatottabbak lettek a házak. A Pokol Konyhája ebben az órában főleg kaviccsal felszórt grundok és kiégett karosszériák világa volt, meg egy-egy lődörgő koldusé, kezében az ablakmosójával. Mintha bomba robbant volna, ami után csak a legnyomorultabbak maradtak itt, s alighanem éppen ez lehetett a környék legfőbb vonzereje William Hamilton-Sweeney számára annak idején, valamikor a hatvanas évek vége felé. Egyébként tényleg felrobbant itt egy bomba, nem sokkal azelőtt, hogy Mercer ideköltözött. Valami megjegyezhetetlen nevű szervezet robbantott fel egy teherautót az utolsó, még működő gyár előtt, aztán lehetett az üzemet átalakítani olcsó lakásokká. Az ő házuk a korábbi életében mentolos cukorkát gyártott. Bizonyos értelemben nem sok minden változott: az ipari épületek lakóépületekké alakítása összecsapott kontármunka volt, valószínűleg nem is volt rá engedély, és a padlódeszkák közé örökre bevette magát a gyár pora. Akármennyit sikálta is az ember, sosem múlt el egészen az a kicsit émelyítő mentolszag.
Minthogy a teherlift már megint rossz volt, vagy még mindig, fél órába telt, mire a karácsonyfát felkínlódták az öt lépcsőforduló tetejére. A vásznai már átvándoroltak a bronxi műterembe, valahogy mégis csak a hodály nappalinak berendezett részének ablaka előtt volt hely a fának, ahol viszont eltakarta a besütő napot. Mercer számított erre, és eleve beszerzett egypár apróságot, hogy majd felvidítsa velük Williamet: kis falra tapasztható lámpákat, a karácsonyfa állványát eltakaró szoknyácskát és egy karton alkoholmentes tojáslikőrt. Kirakosgatta az ajándékokat a konyhapultra, William azonban csak ott duzzogott, végigheveredve az összecsukható ágyon, és egy kis tálból zselés cukorkát eszegetett, miközben a macskája, Eartha K., kényelmesen elhelyezkedett a mellkasán. – Még jó, hogy betlehemet nem vettél – mondta. Ezzel szíven találta Mercert, aki épp a mosogató alatt kotorászva kereste a kis betlehemi figurákat, amiket a Mama küldött a karácsonyi ajándékcsomagban.
Ezek helyett azonban csak egy csomó felbontatlan levelet talált, pedig meg mert volna rá esküdni, hogy a borítékokat ma reggel kirakta a radiátorra, jól látható helyre. Általában Mercer nem izgatta volna magát ilyesmi miatt – míg Eartha szőrcsomói mellett nem tudott úgy elmenni, hogy ne nyúlt volna rögtön a szemétlapátért –, az egyik felbontatlan boríték azonban már egy hete ott rohadt a különféle második és harmadik fizetési felszólítások között, és azt remélte, hogy talán ma lesz a napja, amikor Williamnek végre feltűnik. Mercer mindenesetre átrendezte a levélköteget úgy, hogy ez a bizonyos boríték kerüljön a tetejére. Aztán visszatette a radiátorra. Olyan lett tőle, mint egy futurista reggelifantázia.
*
WILLIAMNEK bámulatos képessége volt arra, hogy ha valamit nem akart észrevenni, akkor azt nem vette észre. Vagy vegyünk egy másik példát: ma, 1976 karácsony napján volt éppen másfél éve annak, hogy Mercer egy georgiai kisvárosból, Altanából New Yorkba érkezett. Persze, ismerem Atlantát, vágták rá mindjárt az emberek magabiztosan. Nem Atlanta, javította ki őket, hanem Al-ta-na, de aztán leszokott róla. Így egyszerűbb volt, mint akadékoskodni. Az otthoniak csak annyit tudtak, hogy felköltözött északra, és angolt tanít egy Greenwich Village-i lányiskolában. Ettől eltekintve, persze, ott izzott benne a becsvágy is, hogy megírja a Nagy Amerikai Regényt (ami azóta is izzott még, csak most már más okokból). Még továbbá pedig… nos, talán a legegyszerűbb úgy fogalmazni, hogy megismerkedett valakivel.
Most meg itt volt ez az ember, aki megtette vele, hogy olykor hetekig nem hívta vissza, és még csak nem is érezte úgy, hogy ezért elnézést kellene kérnie. Ez a fehér, aki úgy jött-ment a 125. utcában, mintha otthon lenne. Ez a harminchárom éves ember, aki még mindig délután háromig aludt, azután is, hogy összeköltöztek. Az a szilárd eltökéltség, amivel William mindig pontosan azt csinálta, amit akart, és akkor, amikor neki úgy tetszett, Mercer számára eleinte reveláció volt. Egyszerre elválasztható lett egymástól a szerelem és a kötelesség.
Újabban azonban egyre inkább rá kellett jönnie, hogy ennek a nagy szabadságnak az az ára, hogy tilos hátranézni. William mindig homályosan utalgatott csak, ha a Mercer előtti élete került szóba: a heroinkorszaka, ami a hetvenes évek elején volt, és amiből a kielégíthetetlen édesszájúsága maradt vissza; a felstószolt festményei, melyeket nem volt hajlandó megmutatni se Mercernek, se senkinek, aki esetleg megvásárolta volna őket; a feloszlott rockbanda, melynek a nevét, Ex Post Facto, egy felizzított drót ruhaakasztóval odaégette a bőrdzsekije hátára. És a családja? Néma csönd. Már az is jó sokáig tartott, mire Mercer összerakta magának, hogy William abból a Hamilton-Sweeney családból származik, pedig ez olyan volt, mintha az ember megismerkedett volna egy Frank Tecumseh Shermannal, és meg se kérdezi tőle, hogy nem rokona-e véletlenül a tábornoknak. Mercer azzal nyugtatta magát, hogy az ő érzelmei fikarcnyit se változtak volna William iránt akkor sem, ha az derül ki róla, hogy egy igazi Doe vagy Dinkelfelder. De azért nehezére esett, hogy ne kíváncsiskodjon.
Ez még az alsósok felekezetközi karácsonyi ünnepélye előtt volt, melyen az igazgató éppen csak hogy nem tette kötelezővé a megjelenést az egész tantestület számára. Már negyven perce tartott az ünnepély, s Mercer unaloműzésképpen a műsor végeérhetetlen szereplőlistáját olvasgatta, amikor egy néven egyszer csak megakadt a szeme. Az ujjával követte a sort a díszterem tompított lámpái alatt: Cate Hamilton-Sweeney Lamplighter (Gyermekkar). Mercer általában a fölsős osztályokkal volt – huszonnégy évesen ő volt a legfiatalabb tanár, ráadásul az egyetlen afroamerikai, és úgy érezte, hogy a kisebb gyerekek úgy néznek rá, mint egy kiöltözött portásra –, és most a taps után odament az egyik kolleginához, aki a kicsiknél tanított. A tanító néni rámutatott egy kis csapat felekezetközi leánykára. Ez a bizonyos „Cate” is köztük lehetett. Vagyis a kolléganő osztályába járt. – Nem tudja véletlenül, hogy nincs-e egy William a kislány családjában?
– A bátyjára gondol? Willre? Azt hiszem, ötödikes vagy hatodikos, és egy távolabbi iskolába jár, ami koedukált. Nem tudom, Cate-et is miért nem oda járatják. – De akkor észbe kapott a kollegina. – Miért kérdezi?
– Csak úgy – felelte Mercer, és otthagyta a nőt. Úgy van, ahogy gondolta: csak tévedés, véletlen egyezés, és már igyekezett is elfelejteni az egészet.
De nem azt mondta-e Faulkner, hogy a múlt sosem múlik el? Fiatalasszonyosan csinos volt – csak a szoknyája többe kerülhetett, mint Mercer egész ruhatára –, de nem csak emiatt volt az a benyomása, hogy a nő ismerős neki, bár nem tudta volna megmondani, hogy mitől. – Parancsoljon, kérem.
A nő a kezében tartott papírra pillantott, és ellenőrizte az ajtóra kiírt nevet. – Mr. Goodman?
– Én vagyok az. – Mercer összekulcsolta a kezét a tanári asztalon, és igyekezett a lehető legbarátságosabb arcot ölteni, mint mindig, ha anyákkal volt dolga.
– Nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Az a helyzet, hogy Cate Lamplighter az én kislányom. A tanító nénije említette, hogy a múlt heti ünnepség után a tanár úr kérdezősködött utána.
– Ja, igen! – Mercer elvörösödött. – Csak félreértés volt. De bocsánatot kérek, ha esetleg… – Akkor azonban minden megvilágosodott: a hegyes áll, a nagy, csodálkozó, kék szemek. Mintha Williamet látta volna nőben, csak épp nem fekete volt a haja, hanem barna, és egyszerű, félhosszú frizurát viselt. Meg persze az elegáns ruháitól eltekintve.
– Azt hiszem, a tanár úr Cate nagybátyja felől érdeklődött, aki után a kislányom bátyja a nevét kapta. A gyerek ezt persze nem tudja, mivel soha nem is találkozott vele. Úgy értem, a bátyámmal. William Hamilton-Sweeneyvel. – Kinyújtott keze, a hangjával ellentétben, egyáltalában nem reszketett. – Regan vagyok.
Vigyázat, gondolta Mercer. A túl-sok Szküllája és a nem-elég Kharübdisze közt lavírozva Mercer igyekezett aszexuálisnak mutatkozni. A kollégái úgy tudták, hogy a könyvein kívül nincs más társasága. Mindazonáltal hosszan ízlelgette a nő nevét. – Regan.
– Szabad megkérdeznem, hogy miért érdeklődött a bátyám után? Esetleg tartozik valamivel a tanár úrnak?
– Nem, dehogy. Szó sincs semmi ilyesmiről. Csak… jó ismerősöm. Egyszerűen nem tudtam, hogy van nővére.
– Az a helyzet, hogy nem beszélünk egymással. Évek óta nem beszéltünk már. Fogalmam sincs róla, hogy hol lehet. Nem akarom megterhelni a tanár urat, de szeretném megkérni, hogy ezt itt hagyhassam önnél. – Odament az íróasztalhoz, és letett rá valamit, majd ahogy hátralépett, egy kis fájdalom futott végig Merceren. A hatalmas néma tengerből, ami William múltja volt, egyszer csak kiemelkedett egy árbócrúd, csak hogy aztán elforduljon a horizont felé.
Várjunk csak, gondolta. – Éppen ki akartam menni a büfébe egy kávéért. Hozhatok önnek is?
Valami nyugtalanság ült a nő arcán, vagy talán szomorúság, ami megfoghatatlan volt, de elűzhetetlen. A legtöbb felnőtt, ha bánata van, mintegy befelé fordul, megöregszik tőle és belecsúnyul; talán a természetes kiválasztódáshoz lehetett valami köze, hogy az idők során kialakult az emberszabásúaknak egy felsőbbrendű, emocionálisan érzéketlen alfaja, mindenesetre a Hamilton-Sweeney családból hiányzott a megfelelő gén. – Köszönöm, nem kérek – mondta a nő végül. – Le kell adnom a gyerekeket az apjukhoz. – A tanári asztalon heverő borítékra mutatott. – Tegye meg, kérem, ha esetleg találkozik Williammel még újév előtt, hogy odaadja neki ezt, és meg mondja neki… megmondja neki, hogy az idén szükségem lesz rá, és feltétlenül legyen ott.
– És hol lesz rá szüksége? Bocsánatot kérek. Ehhez nyilván semmi közöm.
– Örülök, Mr. Goodman, hogy megismerkedtünk. – Távozóban még megállt az ajtóban. – És kérem, ne hagyja magát zavartatni a körülményektől. Jólesik tudnom, hogy legalább van valakije.
Mire megkérdezhette volna, hogy mire gondol tulajdonképpen, a nő már nem volt sehol. Kilesett a folyosóra, hogy utánanézzen, és lássa, ahogy a sarka végigkopog a csempékre hulló fénykockákon. Aztán lepillantott a kezében tartott lezárt borítékra. Nem volt rajta postabélyegző, és fehér javítófestékkel ki volt festve a címzés, csak a név állt rajta, kacskaringós betűkkel: William Hamilton-Sweeney 111. Nem tudta, hogy egy római szám is tartozik a névhez.
Garth Risk Hallberg: Ég a város
Európa, 2019
