It’s a Man’s Man’s Man’s World
A napokban kihirdetett Oscar-jelölések, ahogy rendesen, ismét okoznak némi csalódottságot, ami bizonyos értelemben természetes, hiszen egy évben – jobb esetben – több kiemelkedően jó filmes teljesítmény akad, mint ahánynak jut a díjakból. Ám idén a kritikák java a nők „kizárásáról” szól, ugyanis – bár összességében soha ennyi női jelölt nem volt – egyetlen nőt sem jelöltek a legjobb rendezők kategóriájában. Legtöbbeknek Great Gerwig kimaradása fáj, minthogy rendezése, a Kisasszonyok ott van a legjobb filmek jelöltjei között, sőt, forgatókönyvíróként kapott is jelölést. A Gerwiggel és a rendezői kategóriával kapcsolatos véleményeket egyből a kihirdetéskor összefoglalta a jelöltek bejelentését végző páros női tagja, Issa Rae, aki színésznőként kétszeres Golden Globe-jelölt, emellett producer, író és rendező, azaz személyében testesíti meg Hollywood női ambícióit. Rae finom eleganciával mindössze annyit mondott a rendezői kategória jelöltjeinek felolvasása után:
Gratulálok ezeknek a férfiaknak,
majd a legjobb adaptált forgatókönyv jelöltjeinek ismertetése után nem titkolt örömmel jegyezte meg, hogy „ide becsúszott Greta is”, utalva arra, hogy legalább ide.
Greta Gerwig jelölése vagy nem jelölése nem pusztán Gerwig népszerűsége miatt téma: ha jelölték volna idén, azzal történelmet írt volna, ő lett volna ugyanis az egyetlen nő, akit rendezőként egynél többször jelöltek az Oscar-díj 92 éves történelme során, mely idő alatt az is csupán egyetlenegyszer történt meg, hogy nő lett a legjobb rendező. Amikor Kathryn Bigelow 2010-ben A bombák földjén című filmjéért behúzta a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat, egy pillanatra felvillant annak esélye, hogy a női filmes alkotók előrejutását gátló úgynevezett celluloidplafon átszakítható, ám azóta éppen tíz év telt el, és korántsem mondható, hogy itt van már a Kánaán.
Nem újdonság, hogy még bőven van hova fejlődni reprezentáció-fronton: amellett, hogy évtizedekig gyakorlatilag láthatatlan volt a filmművészetben mindenki, aki nem kaukázusi rasszjegyeket mutatott, még a bőrszínen belül is komoly egyenlőtlenségek voltak férfiak és nők között – kis túlzással a filmszakma sokáig nem volt más, mint egy fehér fiúklub. A helyzet mind a bőrszín, mind a nemek frontján sokat javult, de a nők a mai napig alulreprezentáltak a filmvásznon, a felvonultatott szereplők abszolút számában is, a főszereplőket tekintve pedig még rosszabb a helyzet. A Women and Hollywood statisztikái szerint például 2018-ban
Szintén a filmgyártással egyidős az alulreprezentáltságnak egy altípusa, még ha neve sokáig nem is volt: a celluloidplafon. A fogalom, amint erre már alighanem rájött az olvasó is, a nevét a nőket minden munkakörben sújtó fizetési egyenlőtlenség fogalma, az üvegplafon mintájára kapta, és azt a jelenséget foglalja össze, mely szerint a nők a filmszakma kreatív munkaköreiben csak nagyon elvétve vagy egyáltalán nem jelennek meg. Magyarán: ma is alig van női filmrendező, operatőr, forgatókönyvíró, producer és egyéb kreatív filmes alkotó, a filmgyártás korábbi évtizedeiben pedig a számuk a nullához konvergált.
A számok (szintén a Women and Hollywoodtól): a száz legtöbb bevételt hozott filmben 1566 ember dolgozott a kamera mögött a konkrét tartalom előállításán, elsöprő többségük (81,5 százalék) férfi, ezen belül összesen 112 rendezőt alkalmaztak, közülük mindösszesen öten voltak nők. A forgatókönyvíróknál és producereknél sem sokkal jobb a helyzet, 14 és 21 százalék az arány, de a legrosszabb helyzet a zeneszerzőknél van: a száz legsikeresebb játékfilmre mindössze három női zeneszerző jutott.
„A nő saját cége” járvány
Pedig a szakma hajnalán nem így néztek ki a filmművészet kies tájai. A Guardian idéz egy 1915-ös cikket, mely egyenesen úgy fogalmazott: nincs még egy olyan hivatás, amelyben olyan számban képviseltetnék magukat a nők, mint a filmszakma. Ami azt illeti, az első női filmes megjelenése éppenséggel egybeesett a legelső filmesek megjelenésével, Alice Guy-Blaché ugyanis, akit a legelső női filmrendezőnek tartanak, a Lumière testvérekkel egy időben tűnt fel, és az ő köpönyegükből is bújt elő. Guy-Blaché titkárnőként dolgozott, ám amikor Lumière-ék 1895 végén megtartották első filmvetítésüket, lépett egy merészet, és elkezdett filmeseknek dolgozni íróként, egy évvel később pedig már első saját filmjét is megrendezte. A La Fée aux Choux című filmet a legelső fikciós filmként tartjuk számon, amit aztán még sok másik követett több műfajban, híres színészek szereplésével, köztük egy harmincperces, huszonöt helyszínen, több száz statisztával felvett film Jézus életéről, mi több, saját gyártó céget is alapított Solax néven, és egy sor technikai megoldást – a kép megosztását, a dupla expozíciót – az elsők között használta.
Magyarán Guy-Blaché a szakma hajnalán feljutott a csúcsra, ám aztán hatalmasat zuhant is. Karrierjének vége szintén igazi feminizmus- és nőtörténeti ínyencfalat: bukását a házasságának vége hozta el 1922-ben, a közvélemény szemében ugyanis a válás ekkor gyakorlatilag megbocsáthatatlan volt, olyannyira, hogy szinte teljesen kiírták a történelemből, a Gaumont cégtörténetében például annak ellenére nem szerepelt, hogy a vállalat első tíz évének meghatározó alakja volt. Egyik tanítványa, Lois Weber azért tovább vitte a női filmesek fáklyáját, és a némafilmes korszak egyik legsikeresebb női rendezőjévé nőtte ki magát, aki első volt többek között abban, hogy egy nem pornográf filmben teljes, frontális női meztelenséget ábrázolt. De az animációs filmek kialakulásában is komoly szerepet töltött be egy nő, a német Lotte Reiniger, aki jellegzetes, árnyékképekre alapuló filmjeiről ismert, és aki aztán nem kisebb filmesnek is készített animációkat, mint Fritz Lang, de ami ennél is fontosabb, hogy a nevéhez fűződik a legrégebbi, máig létező egész estés animációs film, az 1926-os Ahmed herceg kalandjai.
A filmvágásban is több női úttörőről tudunk, Margaret Booth, aki az Amerika hőskora című 1915-ös film vágójaként dolgozott D. W. Griffith rendező mellett, ezzel a legelső ismert női filmvágó volt, aki – fun fact – 104 évig élt, és alulfizetett kispályásból küzdve fel magát odáig, hogy ő lett az MGM produkciós vezetőjének jobb keze. Ő vágta egyebek mellett az 1936-ben legjobb filmes Oscart kapott Lázadókat is, Oscarra is jelölték érte. Az Oscarra jelölt női vágók között ugyanakkor nem ő volt az első, hanem a Golden Globe életműdíjának nevet adó Cecil B. DeMille állandó munkatársaként dolgozó Anne Bauchens, akit ’34-ben jelöltek először a díjra – pár évvel később, 1940-ben a North West Mounted Police-szal pedig ő lett az első Oscar-díjazott női vágó is. De egy női vágónak, Verna Fieldsnek köszönhetjük azt is, hogy Spielberg Cápája olyan ijesztő tudott lenni, amilyen – ami nem volt könnyű a hetvenes évek korlátozott technikai lehetőségeivel – kapott is a vágásért egy kövér Oscart.
A korai nagy sikerű női filmesek névsora még hosszan folytatható – ám néhány nagyon elkötelezett filmes szakértőt leszámítva ezek a nevek a legtöbb olvasónak nem mondanának a világon semmit, és nem azért, mert tájékozatlanok: ezekről az úttörőkről ugyanis alig beszélünk. Pedig egy harvardi filmszakos kutató, bizonyos Jane Gaines egyenesen arra jutott, hogy olyannyira, hogy több nőnek volt saját filmgyártó vállalata, mint férfinak. A korszak újságcikkei egyenesen „her own company epidemicnek”, azaz „a nő saját cége” járványnak nevezték a jelenségét.
A Spike Lee-ötös
Szövevényes kérdés, hogy ezek után hogyan jutottunk odáig, hogy a nők ennyire eltűntek a meghatározó filmes szereplők köréből. Olyannyira szövevényes, hogy a témában a fent említett Gaines cikkek egész sorát írta, sőt, egy könyvet is. Amit azonban biztosan tudunk, hogy a némafilmes éra végével a nők fokozatosan, növekvő ütemben kiszorultak az egyre jobb üzletnek bizonyuló filmművészet kreatív folyamataiból, a celluloidplafon egyre szorosabbra zárult fölöttük. Azért persze voltak néhányan, akik sikeresen áttörtek rajta, de azért az beszédes, hogy Spike Lee, ez az alapjában véve érzékeny filmes, tizenöt éven keresztül tudta egy olyan lista alapján tanítani a kihagyhatatlan filmek sorát, amelyeket szerinte egy filmesnek készülő fiatalnak látnia kell, hogy azon a listán egyetlen női rendező filmje sem szerepelt. Később a felháborodás hatására egyébként frissítette a listát, pontosan nyolc darab filmmel, és öt női névvel, akik egyébként tényleg filmtörténelmet írtak. Ők Lina Wertmüller, Euzhan Palcy, Julie Dash, Jane Campion és a már említett Kathryn Bigelow.
Az azonban már e rövidke névsor első szereplője, Lina Wertmüller nyomán kiderül, mekkora hiátus keletkezett a meghatározó női filmesek történetében: Wertmüller ugyanis már akkor született, amikor a némafilmes korszaknak és benne a nők virágzó filmes karrierlehetőségeinek lassan vége szakadt, és a hetvenes évek második feléig, amíg ő meg nem kapta Oscar-jelölését, a szcéna meglehetősen kihalt volt, ami a nőket illeti. Ezzel együtt 1975-ben bemutatta a Seven Beauties című vígjátékát, mellyel négy Oscar-jelölést szerzett, kettőt ő maga, egyet forgatókönyvíróként, egyet rendezőként, ezzel pedig az első nő lett, akit rendezői Oscarra jelöltek. A bejegyzés feletti videó ennek a filmnek a kezdő képsorait tartalmazza. (Forgatókönyv-fronton a női alkotók kevésbé panaszkodhatnak, ott mindig is elismerték a teljesítményüket, hogy mást ne mondjak, az első Oscar-jelölések és díjak már a húszas évek végén, a harmincas évek elején megtörténtek.)
Tehát a hetvenes években járunk az első igazán nagy rendezői elismeréskor, és nem csak a díjszezonban, a filmfesztiválokon sem volt hamarabb igazán elsöprő női filmes siker: a cannes-i filmfesztivál Arany Pálmáját legelőször 1993-ban (!) hozta el nő, mégpedig a fenti névsorban említett Jane Campion, éspedig a Zongoralecke című filmjével, melyért egyébként Oscarra is jelölték, második nőként a filmtörténetben. Spike Lee női ötösének következő két szereplője, Euzhan Palcy és Julie Dash szintén fontos elsők, akik a női filmesek mellett a színes bőrű filmesek történelmében is meghatározó alakok. Palcy annyi mindenben volt mérföldkő, hogy felsorolni is nehéz: az első fekete nő volt, aki nagy hollywoodi stúdiónál, konkrétan az MGM-nél filmet rendezhetett: a Forrongó évszak kőkemény politikai dráma a feketék elnyomásáról. Ezzel ő az egyetlen női rendező, aki Marlon Brandóval dolgozott, aki ezzel a filmmel tért vissza a vászonra kilenc évnyi szünet után – és egyből Oscarra is jelölték érte, ami szintén egy „első”: Palcy az első fekete rendező – nemtől függetlenül –, aki Oscar-jelölésig juttatta színészét. A sornak nincs vége: Palcy volt az első fekete rendező, aki César-díjat kapott, a franciák legnagyobb filmes elismerését, és szintén első fekete rendezőként kapta meg a velencei filmfesztivál Ezüst Oroszlánját is.
Vegyük észre, hogy egy 1989-es filmről beszélünk, azaz a filmgyártás kezdetei óta már csaknem száz év eltelt, mire a fekete alkotók idáig jutottak. Két évvel később, 1991-ben Julie Dash első fekete nőként érte el azt, hogy filmjét, a Daughters of the Dustot széles körben forgalmazzák Egyesült Államok-szerte – mert a Forrongó évszak, hiába Brando és az Oscar-jelölés, nem jutott el mindenhova, nem is tudott rentábilissá válni. A kilencvenes évekre a nőjogi és egyéb egyenjogúsági mozgalmak már kezdték éreztetni hatásukat, de ez a filmgyártás csúcsára továbbra sem engedte nagy tömegben a nőket. Jane Campion Zongoraleckéje után újabb tíz évet kellett várni, míg Sofia Coppola személyében ismét női rendezői Oscar-jelöltet kaptunk, az első tényleges díjra pedig 2009-ben került sor, ahogy azt már említettük. Kathryn Bigelow A bombák földjénnel történelmet írt, ünnepelte is a filmvilág, de az érdemi változások azóta is csak lassacskán szivárognak be a szakmába.
Bár Harvey Weinstein botránya a szexuális zaklatásról és a hatalomról szólt, mégis volt egy olyan másodlagos hatása, hogy a női hangok felerősödtek, megszaporodtak a női főszereplők, a női történetek, a női hangok. A már említett prominens női filmesek mellett az utóbbi évek egyik legtöbb bevételt hozott szuperhősfilmjét, a Wonder Womant, és annak készülő folytatását női főszereplővel (Gal Gadot) női rendező, Patty Jenkins jegyzi, Ava DuVernay fekete nőként nemcsak tévés és filmes rendezéseivel szerepel az élvonalbeli alkotók között, de rendszeresen felemeli a hangját a nők és a feketék jogaiért is, igazi aktivista filmes, az első fekete nő, akit legjobb filmes Oscarra jelöltek. A Fleabaggel csúcsra tört Phoebe Waller-Bridge ír, játszik, producerkedik, és a tévés szakma egyik abszolút csúcsjátékosaként nem hagyja, hogy sztereotip női karakterekbe skatulyázzák őt vagy kollégáit, az egykor a tárgyiasítva ábrázolt hollywoodi színésznők sorát gyarapító Reese Witherspoon ma már saját gyártó céggel dolgozik azért, hogy több női történet kerüljön vászonra és képernyőre, azt meg, hogy Greta Gerwig mekkora garancia a minőségre a szakmában ma, aligha kell hangsúlyozni.
Nem arról van tehát szó, hogy ne lennének első vonalbeli női alkotók, mert vannak, sőt, a folyamatok a felé mutatnak, hogy évről évre egyre több térhez jutnak – ezt remekül ábrázolja ez a csodás adatvizualizáció is. Ám miközben a megvalósítható projektek számával kapcsolatban javul a helyzet, amint a mellékelt ábra mutatja, igazi csúcsteljesítmények elismerésére még ma is alig tartja érdemesnek őket a szakma. És persze, nem a kvótarendszer vagy egyéb erőltetett trükkök tudnák érdemi változások felé indítani a filmvilágot, itt elemi, alapvető szemléletváltásra van szükség – amihez viszont igenis kellhet a felháborodás, a jelenség tematizálása, esetleg a bojkott. Friss hír, hogy többen megtalálták erre a lehető legszórakoztatóbb módot: az Oscar-gála helyett újranézik a 2019-es év olyan női rendezőtől származó remekműveit, mint a Kisasszonyok vagy A Wall Street pillangói, miközben elárasztják a Twittert női alkotókat méltató posztokkal, mindezt az #AltOscarParty címkével és némi borral kísérve. A végtelen hosszú, ötpercenként reklámszünetre vonuló, dögunalmas Oscar-gála helyett ez? Csábító.
Kiemelt képünkön Molly Shannon színésznő érkezik a 2018-as SAG-díjátadóra, ruháján Time’s Up kitűzővel. Fotó: Frazer Harrison/Getty Images
