Kultúra

Elveszítettünk egy repülőgépet és úgy tettünk, mintha semmi nem történt volna

Az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb magyar vonatkozású rejtélye az 1975-ben lezuhant bejrúti Malév-járat tragédiája. Odze György a hetvenes években a Malévnél dolgozott, ismerte az áldozatokat, most egy könyvvel tiszteleg az emlékük előtt, és ad egy lehetséges verziót arra, mi is történhetett a géppel.

Még mindig sokakat foglalkoztat

A hetvenes években sajnos egyáltalán nem számított ritkaságnak, ha lezuhant egy magyar repülőgép: 1971 és 1977 között öt gépét is elvesztette a Malév, és összesen majdnem kétszázan haltak meg a katasztrófákban, melyek közül azonban messze a Bejrútba tartó 240-es járatról esik a legtöbb szó ma is. Ez nem véletlen, hiszen a másik négy balesetet az ilyenkor szokásos vizsgálat követte, és többé-kevésbé sikerült is megállapítani, milyen műszaki hiba, emberi mulasztás vagy időjárási körülmény vezetett a tragédiához, a bejrúti járat esetében azonban ez soha nem derült ki. Leginkább azért nem, mert a jelek szerint a hatóságok nem is igen szorgalmazták, hogy kiderüljön, és ebben talán az a legkülönösebb, hogy még a rendszerváltás után is titkosították a balesetről készült jelentéseket. Túlzás nélkül mondhatjuk azt is tehát, hogy ez az elmúlt ötven év egyik legrejtélyesebb esete volt Magyarországon, melyről már készült könyv és dokumentumfilm is, az Üvegtigris és a Mi kis falunk sorozat producereként ismert Kapitány Iván pedig már régóta beszél arról, hogy van egy kész forgatókönyve az ügyet feldolgozó játékfilmre vagy filmsorozatra, de egyelőre ez csak terv maradt.

A mai napig számos elmélet és konteó kering a katasztrófáról, és még mindig élnek az áldozatok hozzátartozói és ismerősei is, akik a saját szakállukra nyomoznak az ügyben. Az egyikük ráadásul író: Odze György, aki a hetvenes évek elején évekig dolgozott forgalmi tisztviselőként Ferihegyen, és személyesen ismerte a lezuhant gép személyzetét, olyannyira, hogy az egyik légiutaskísérő a barátnője is volt korábban. A bejrúti gép katasztrófája idején Odze már nem dolgozott a Malévnél, de ettől még ugyanúgy foglalkoztatta a tragédia, mint a többi kollégáját, válaszokat azonban egyikük sem kapott, így ő is nyomozni kezdett: beszélt illetékesekkel, hozzátartozókkal, egykori titkosszolgákkal és szakértőkkel, elolvasott dokumentumokat, amik még hozzáférhetők, és végül kirajzolódott számára egy történet. Ez hangsúlyozottan csak egy lehetséges forgatókönyv a sok közül, az író azonban ezt dolgozta fel dokumentumregény formájában A bejrúti rejtély, 1975 címmel.

Forrás: Kossuth Kiadó

Odze a könyvbemutatón a Csernobil című sorozathoz hasonlította a feldolgozás módját, amely nem a száz százalékig hiteles történetet mutatta be, hiszen az igaz történeten alapuló sztori mellett azért jutott hely az írói fantáziának is. Itt is valami hasonló az eredmény, hiszen fikciós formában olvashatunk a Frank András nevű forgalmista (elég nyilvánvalóan Odze alteregója) és Szentpály Mercédesz (ő volt a lezuhant gép egyik légiutaskísérője) kialakuló szerelméről, vagy éppen arról, hogy milyen fiúkra gerjed a líbiai titkosszolgálat egyik vezetője, ugyanakkor a könyv legtöbb szereplője létező személy, akik valamilyen formában kapcsolódtak a 240-es járathoz. De mi is az, ami biztos ebben az ügyben?

Az utasszállító valószínűleg nem csak utasokat szállított

A Malév 240-es járata, a HA-LCI lajstromjelű Tu-154-es repülőgép 1975. szeptember 30-án, Bejrút közelében a Földközi-tengerbe zuhant, a fedélzetén ötven utassal és a tíz fős személyzettel, a katasztrófát senki sem élte túl. A hatvan áldozatból tizenegy volt magyar: a személyzet (Pintér János, Kvasz Károly, Majoros László, Mohovits Árpád, Horváth István, Herczeg Miklósné, Németh Lászlóné, Fried Richárd, Kmeth Ágnes, Szentpály Mercedesz), és egyetlen magyar utas, Glausius Gábor. A többiek között voltak francia apácák, két finn diplomata, egy brit család, továbbá angolai, szudáni, egyiptomi állampolgárok, a legtöbben pedig libanoniak. Az is tény, hogy a gép a menetrendben szereplő, délutáni indulási időpont helyett késő este szállt csak fel Budapestről, az indulást többször is elhalasztották.

A repülés teljesen eseménytelen volt egészen addig, hogy a bejrúti repülőtér egy plusz kör („várókör”) megtételére kérte a leszállás előtt a gépet, mely röviddel később eltűnt a radarról, és végül egy brit vadászgép fedezte fel a maradványait a tengeren.

Libanonban alig fél évvel azelőtt, 1975 áprilisában polgárháború tört ki, sok harcoló féllel és frakcióval, a harcokba később aktívan belefolyt a szomszédos Szíria és Izrael is, és emiatt ősszel már a legtöbb európai légitársaság lemondta a bejrúti járatait, a Malév azonban nem. A szovjetek és a keleti blokk a zavaros közel-keleti konfliktusban egyértelműen a Jasszer Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Szervezet mellett tört lándzsát, olyannyira, hogy a PFSZ-nek Budapesten állandó képviseleti irodája is nyílt, szeptember 29-én, egy nappal a katasztrófa előtt. Erre az eseményre Magyarországra érkezett Khaled Fahoum, a Palesztinai Nemzeti Tanács elnöke is, akinek a látogatása nem volt titok, az újságok is beszámoltak róla.

Innentől kezdve azonban már egyre kevesebb a tény, és egyre több a spekuláció és a nehezen ellenőrizhető visszaemlékezéseken alapuló teória, de hát hivatalos dokumentumok hiányában nehezen lehet másra támaszkodni. Odze például meg van róla győződve, hogy a bejrúti járat egyrészt rendszeresen fegyvereket szállított Libanonba (konkrét bizonyíték erre nincs, de sok minden ezt valószínűsíti), és ezt támasztja alá az is, hogy a járatot nem mondták le még akkor sem, amikor a legtöbb európai légitársaság már nem vállalta a repülést a polgárháború sújtotta országba. Az író szerint ez nyílt titok volt akkoriban a repülőtéren, hiszen a bejrúti járattal soha nem stimmelt valami, rendszeresen Videoton és FÉG feliratú, rejtélyes tartalmú, lezárt ládákat pakoltak a gépekbe, és konkrétan a lelőtt gépen is volt ilyen rakomány. A könyv továbbá azt az elméletet is továbbviszi, miszerint a repülőn utazó 33 libanoni utas nagy része valójában Magyarországon, egész pontosan Abasáron kiképzett PFSZ-harcos volt, és ez már a fegyverszállítmánnyal együtt két indok, hogy a gép mások érdeklődését is felkeltse, a harmadik pedig maga Khaled Fahoum volt, aki ezzel a géppel repült volna vissza Bejrútba, csakhogy ez valójában csak átverés volt, hiszen az utaslistán szerepelt a neve ugyan, ő maga viszont autóval Belgrád felé vette az irányt, és amikor titokban biztonságban elhagyta az országot, akkor szállhatott fel végre az addig a kíváncsi szemektől jól elrejtve várakozó bejrúti gép.

De ha lelőtték, akkor mégis kik?

Ezek alapján tényleg elég egyértelműnek tűnik, hogy a gépet valóban lelőhették. Műszaki-technikai problémára semmi nem utalt, a szemtanúk is csak egy tűzgömböt láttak a tengerbe zuhanni, és ugyan a még viszonylag friss Tu-154-eseknél akár ezt sem lehetett teljes biztonsággal kizárni, sokkal nagyobb tábora van annak az elméletnek, hogy a gépet lelőtték, akár a fegyverek, akár Fahoum miatt. A kérdés már csak az, hogy ki. Ebben Odze könyve némiképp újdonságot jelenthet, hiszen a legnépszerűbb elmélet szerint a leginkább Izraelnek állt érdekében a gép leszedése, szerinte azonban ez kevéssé valószínű: egyrészt az izraelieknek megvoltak az eszközeik, hogy profibb munkát végezzenek, és még az utazómagasságban végezzenek a géppel, kevesebb nyomot hagyva, miközben a körülmények vállról indítható rakétára utalnak. Ugyancsak Izrael ellen szól, hogy az eset nyilvánvalóan libanoni légtérben történt, és a zsidó állam eddigi nem túl hosszú történelme alatt polgári gépet csak a saját légterében lőtt le, továbbá az izraeliek ilyenkor figyelmeztetni szokták az érintett országokat, ilyesminek azonban nincs nyoma sehol. Sőt, mivel egyáltalán nem beszélhettünk egységes arab vagy muszlim erőkről, hanem egymással rivalizáló szírekről, palesztinokról és még egyéb frakciókról, közülük is sokaknak érdekében állhatott a merénylet, a könyvből ki is derül, melyiknek.

Fotó: Wikipedia

Odze könyvében ez a szál nincs komolyabban kifejtve, hiszen itt már tényleg csak sejtésekre lehet alapozni, de jól láthatóan egy nemzetközi kémjátszma kellős közepébe csöppent az erre már akkor is felkészületlen Magyarország.

Ami pedig a katasztrófa után történik, az tulajdonképpen ismerős lehet a mindenkori vezetőinktől vagy éppen a már említett Csernobilból: maszatolás, tagadás, a szovjet elvtársak háta mögé bújás.

Talán ezek is a könyv legerősebb részei, amikor a Malév főpilótája (a később repülési igazgatóként is dolgozó Fülöp András) szembesíti a vállalat vezetőségét azzal, hogy cserben hagyják az áldozatok emlékét, amiért nem rendelnek el vizsgálatot, ők pedig széttárják a kezüket, hogy ez nem az ő döntési szintjük, sőt egyikük szerint az angolok akarják csak lejáratni Magyarországot („Lejáratni? Lejáratjuk mi saját magunkat, te faszfej, nem veszed észre? Elveszítünk egy repülőgépet és úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna?”) Az tény, hogy egy vizsgálat több szempontból is kockázatos lett volna a számukra: kiderülhetett volna például, hogy a gépet pont egy szovjet gyártmányú rakétával lőtték le, mint ahogy a gépet biztosító Lloyd’s sem fizetett volna egy fillért se, amennyiben kiderül, hogy a 240-es nem tartotta be a polgári repülés szabályait azzal, hogy fegyvert szállított.

Vizsgálat tehát nem volt, kártérítést is csak évtizedekkel később kaptak a hozzátartozók, következményként pedig csak néhány középsúlyú funkcionárius bukott meg. A minimálisnál is kevesebb esély van rá, hogy valaha kiderüljön, mi is történt a bejrúti géppel, ezért maradnak az ilyen fikciós írások (vagy esetleg filmek egyszer?), kizárásos alapon. A bejrúti rejtély, 1975 ilyen szempontból elég alaposan alátámasztott könyv, de bármilyen meggyőzőnek is tűnhet az itt felvázolt forgatókönyv, jusson eszünkbe, hogy ez is csak egy lehetséges megoldás. Kár, hogy egy kicsivel gondosabb szerkesztést elviselt volna a könyv (például az egyik szereplő rejtélyes módon Gézából Gáborrá változik a végére), a fikciós szálak nem mindegyike egyformán erős, illetve a szereplők megmártása a cigis-konyakos Kádár-kori miliőben is kötelező körnek tűnik, de mindezekkel együtt is ad egy átfogó képet a történetről, még akkor is, ha esetleg nem minden következtetése helyes; és ami még ennél is fontosabb talán, emléket állít a máshol általában csak név szintjén emlegetett áldozatoknak.

Kiemelt kép: Yevgeny Lebedev / Wikipedia

Ajánlott videó

Olvasói sztorik