A kortárs képzőművészeti piac mesterséges, hamis valóság, amelyben mindenkinek az az érdeke, hogy a műalkotásnak nevezett tárgyakhoz minél jelentősebb pénzösszeget rendeljenek hozzá. Ennek sok köze akkor sincs a művészethez, ha egyébként nagyszerű alkotások, remekművek is gazdát cserélnek az árveréseken és galériákban. Ugyanakkor ez a világ nagyon izgalmas, elvégre ki ne szeretne gazdag embereket és szép műtárgyakat nézegetni? E kettő kapcsolatából pedig megsejthetünk valamit abból is, hogy mi az alapvető baj a későkapitalizmussal.
A tavalyi Sundance filmfesztiválon szép sikerrel vetített, Senki többet című dokumentumfilm – elég zavaró, hogy ugyanez a magyar címe egy 2013-as Giuseppe Tornatore-filmnek – a kortárs műtárgypiacról szól, illetve annak New York-i központjáról. Szereplői, megszólalói árverésvezetők, műgyűjtők, műkereskedők, galériavezetők, kritikusok, művészettörténészek – és persze a művészek, akiknek bizonyos tekintetben a legkevesebb közük van a film témájához.
Az egyik legjobb jelenetben Nathaniel Kahn rendező laptopon mutatja meg Njideka Akunyili Crosbynak az élő közvetítést arról az árverésről, ahol éppen 900 ezer dollárért vásárolják meg a nigériai-amerikai festő egyik művét. Crosby kívülállóként, érzelemmentesen figyeli a történéseket, mert jól tudja, hogy neki nem osztottak lapot abban a kérdésben, mi lesz a műve sorsa. Amióta először eladta a festményét, annak új gazdái egészen máshogyan használják, más viszonyt létesítettek vele, mint a művész vagy az egyszerű befogadó. A festmény műből műtárgy lett, ennek az átalakulásnak a traumáját pedig nagyon sok alkotó képtelen feldolgozni – Crosby önvédelemből sem mutat semmilyen reakciót.
Kahn és stábja két történetszálat követnek nyomon a filmben. Az egyikben egy nagy értékű, jelentős magángyűjteményt, az Ames házaspár kollekcióját árverezik el. Ennek az ívnek a főszereplője Amy Cappellazzo, a Sotheby’s aukciósház vezető munkatársa és árverésvezetője, aki halálosan profin, rendíthetetlenül és hatékonyan bonyolítja az ügyletet. Mint elmondja, a kedvenc része az, amikor összeállítja a katalógust és megtervezi az árverés menetét, vagyis izgalmas és hízelgő művészettörténeti párhuzamokkal csinál reklámot egy-egy műtárgynak. Olyan könnyen érthető elbeszéléseket alkot, amelyekben a sztárnak kiszemelt kortárs művészek a régebbi mesterek örököseinek, egy-egy jól ismert stílus vagy irányzat képviselőinek tűnnek. Művészettörténeti tudását arra használja, hogy legitimálja a befuttatni kívánt művészek munkáinak csillagászati árát.
A Senki többet másik fontos cselekményszála Larry Poonst, a nyolcvanon túli absztrakt festőt követi, aki a hatvanas években együtt indult Jasper Johnsszal vagy Claes Oldenburggal, azonban idővel hátrébb lépett a kortárs képzőművészet első vonalából, és a film elején olyasféle őrült és magányos művésznek tűnik, mint Henry Darger, a világ leghosszabb regényének egész életében kórházi takarítóként dolgozó szerzője. Poons azt állítja, neki nem volt kedve hosszú pályafutása során ugyanazt a stílust követni, márpedig a műtárgypiac azt várja a művészektől, hogy építkezzen logikusan az életművük, legyen könnyen beazonosítható és felismerhető a stílusuk, vagyis változatos művek helyett egységes márkát hozzanak létre. Persze ebben is van némi csalás. A kedélyes, jó humorú és őszinte öregember benyomását keltő Poonshoz nem igazán illik a képzőművészeti világ lázadójának szerepe, mert az ő képeit is százezer dollár fölött adják-veszik.
Poons ellenpontja a filmben a vicces módon hasonló nevű Jeff Koons, a világ egyik legismertebb kortárs képzőművésze, aki sokak szemében – amúgy az enyémben is – a legjobban megtestesíti ennek a piacnak a gusztustalanságát. Koons remek konceptuális művész volt valamikor, ma viszont elsősorban képzőművészeti marketingmenedzserként dolgozik, aki egy túlfizetett MLM-ügynök lelkesedésével és önbizalmával beszél arról a filmben, hogy miért jár sokkal jobban mindenki, ha a munkáiból rögtön egész sorozatot tervez egyedi művek helyett. A piac imádja impozáns giccsszobrait, amelyek előbb-utóbb óhatatlanul szállodai lobbikban kötnek ki, de ez éppenséggel Koonst zavarja a legkevésbé.
A Senki többet nem talál ki olyasféle formai ötletet ennek a sok szempontból taszító, egyes elemeiben viszont lenyűgöző világnak a leleplezésére, mint Banksy, aki Kijárat az ajándékbolton keresztül című, híres filmjében egy nem létező képzőművészt épített fel a semmiből. Nathaniel Kahn sokkal visszahúzódóbb alkotói stratégiát követ, és
Az is pont olyan dizájntárgy, mint Koons arany nyulai, csak valamivel kevesebbe kerül.
Ugyanakkor elvitathatatlan érdeme a filmnek, hogy megszólalói nemcsak hozzáértők, hanem egytől egyik színes egyéniségek. A műtárgypiacról Stefan Edlis műgyűjtőtől tudunk meg a legtöbbet, aki szigorú mennyiségi korlátot betartva, de nagyszerű ízléssel és széleskörű tudással vásárol. Feleségével, Gael Neesonnal közösen épített gyűjteményükből 2015-ben több mint 40 értékes művet adományoztak a chicagói szépművészeti múzeumnak, mert, ahogy a filmben Edlis fogalmaz, „náluk már tele voltak a falak”. Mellesleg ők a tulajdonosai Maurizio Cattelan jópofa szobrának, az imádkozó pózban térdeplő Adolf Hitlernek is. A rendező megkérdezi tőle, hogy Németországból gyerekkorában elmenekült zsidóként milyen érzés birtokolni a Hitler-szobrot, mire Edlis azt mondja, ez teljesen lényegtelen kérdés: a művészet az művészet.
A Senki többet azért nem végtelenül szomorú film, mert a szereplői többnyire még hisznek a művészet erejében. Még akkor is, ha tudják, egész intézmények épültek arra, hogy a „művészet erejéből” rengeteg pénzt csináljanak, mi több, maguk az eszményeiket még többé-kevésbé épen őrző megszólalók is ehhez a profitmaximalizáláshoz asszisztálnak, ebből élnek. A Senki többet alkotói nem vállalkoznak a képzőművészeti piacot működtető hatalmi rendszerek feltárására, ennek a struktúrának a precíz elhelyezésére az ökológiai katasztrófa felé haladó társadalmakban. De ezt nem is érdemes számon kérni rajtuk, mert nyilván ők is szeretnének hinni a művészet erejében.
Senki többet (The Price of Everything), 2018, 98 perc, 7,5/10
