A kihalt úton haladó terepjáró egymás után hagyja el a civil autókat, mígnem az Oszkil folyón átkelve egyedül szeli át a néptelen falvakat. Az emberi jelenlétet kizárólag a házak előtt parkoló, olívazöldre festett terepjárók és mentőautók jelzik.
Egy kivilágítatlan elágazásnál a földútra kanyarodva megáll egy fa alatt, lekapcsolja a fényszóróit. A jobboldali kormány mögött ülő sofőr az egy méter hosszú antennát az ablakon kilógatva és egy rádió gombjait tekergetve megkérdezi: „Itt Mologyec, Mologyec. Jöhetünk?”
A csillagos ég alatt leállított motorral várakozó autó belsejéből hallhatóvá válik a távoli mennydörgés. A csillagok azonban elárulják, hogy nem az égből, hanem a látóhatár felől érkezik a hang. Néhány perc próbálkozás után a rádión recsegve megérkezik az engedély: a sofőr beletapos a gázba, és fényszórók nélkül, a kora tavaszi sárba vájt keréknyomot követve elindul a horizonton dörgő száraz vihar irányába. A félhold fényében a lámpákat csak egy-egy másodpercre villantja fel, hogy ellenőrizze, nem tévedt-e le az ösvényről.
Egy fasor mellé érve lelassít, azzal párhuzamosan haladva a jobboldali ablakon keresztül egy piros zseblámpa fényét óvatosan fel-felvillantva keres egy jelet a sötétben. Kis idő múlva egy hasonló piros lámpa fénye válaszol neki, és egy férfi lép ki a fák takarásából. Mögötte egy darabon hiányzik az erdő, mintha egy óriás forgolódás közben letarolta volna a fákat. A hiányzó lombkoronát álcahálók pótolják ki, hogy felülről ne látszódjon a hiányuk.
A frontvonal mozdulatlan, a fejlődés megállíthatatlan
Kupjanszktól délre, az Oszkil keleti oldalán tartja fenn a harmadik ukrán rohamdandár az orosz előretörést a folyó irányába, mely az utolsó természetes akadályt jelenti előttük Harkiv megye szíve felé. A folyón való átkelésük Kupjanszk városát is veszélyeztetné délről, melynek eleste szélessávú utánpótlási útvonalként szolgálna Oroszország Belgorod régiója és az utolsó ukrán kézen lévő donyecki nagyvárosok között.
Egy Sztálinnak tulajdonított mondás szerint a tüzérség a háború istene: a napóleoni idők óta egészen a közelmúltig a konvencionális csatatereket ez a fegyvernem dominálta, ahogy a szovjet (és posztszovjet) doktrínában is kiemelt helyen szerepeltek a különböző ágyúk és az azokat működtető tüzérek. Itt, a fasor rejtekében is egy ilyen isten rejtőzött, bár a birodalmát már kissé megtépázták: amíg a borovai járásban a 2022. szeptemberi ukrán ellentámadás óta nem mozdultak számottevően a frontvonalak, a hadviselés és a technika többet fejlődött a drónok megjelenésével és elterjedésével, mint az első világháború óta valaha.
Amíg 2022-ben a sebesülések és halálok 70 százalékáért a tüzérség felelt, 2024-ben az ukránok már több drónt lőttek ki, mint tüzérségi lövedéket. Tícser, a harmadik rohamdandár sajtótisztje és egykori tüzér is elismeri, hogy a drónok hatékonyabbak, de csak akkor, ha valamilyen fedezék mögé kell eljuttatni a robbanóanyagot. Így – állítja – csökkenő területen ugyan, de sok helyen még mindig a tüzérség a meghatározó.
A drónok precízebbek, de a pontosság nem mindig a legfontosabb. Amikor elnyomó tüzet kell lőni, vagy rövid idő alatt kell nagy területet lefedni a lehető legnagyobb mennyiségű repeszdarabbal, ott tűzerőre van szükség. A tüzérség még mindig a háború istene, csak a királysága összezsugorodott
– magyarázza.
Precizitás és erő
A piros lámpát tartó férfit Radiknek hívják: egy AS90-es üteg parancsnoka. Ez egy brit gyártmányú önjáró löveg, amelynek 155 milliméteres átmérőjű lövedékeit akár 35–50 kilométerre is kilövő tarackja lánctalpakra szerelt – így a tüzelés után a saját lábán képes pozíciót változtatni.
Radik lehajolva félrehúz valamit, ami addig avarnak tűnt: a földön feltűnik egy földbe vájt lépcső, amin lemenve szűk, deszkapallós folyosó vezet egy bunkerbe. Az egyik felét emeletes ágyak, a másikat egy asztalnyi generátorokkal meghajtott tablet foglalja el. Fáradt, piszkos arcok tűnnek fel a félhomályban: Radik négy beosztottja az orosz állásoktól hat kilométerre lévő pozíciójában éjjel-nappal készenlétben várja a tűzparancsot.
