A világirodalom klasszikusait filmre vinni mindig kockázatos vállalkozás, de különösen az, ha egy széttagolt, több nézőpontból megírt, nem hagyományos kronológiát követő regénnyel van dolgunk, mint amilyen A 22-es csapdája is. Joseph Heller regényébe ráadásul egy bicska már beletört: arról ugyan megoszlanak a vélemények, hogy Mike Nichols 1970-es filmje mennyire sikerült jól, az viszont biztos, hogy a film közel sem olyan megkerülhetetlen, mint a regény volt, sőt, külön pech, hogy csaknem egyszerre készült Robert Altman halhatatlan filmszatírájával, a háborúellenes üzenetet sokkal hatékonyabban közvetítő MASH-sel. Akkor a vietnami háború meg is ágyazott az ilyen típusú filmeknek, most viszont elsőre még azt is gondolhatnánk, hogy rossz időzítéssel készült pont most a Hulu sorozata, hiszen sok baj van a világgal ugyan, sőt, de háború speciel az most pont – még? – nincs.
Csakhogy Heller regényének üzenete jóval összetettebb annál, hogy a háború rossz dolog: A 22-es csapdája a hatalom természetéről, bürokráciáról, a sors kegyelméből vezetővé lett idiótákról és mindenekelőtt egy abszurd és lehetetlen világról szól, amelyben teljesen fölösleges törvényszerűségeket vagy pláne igazságot keresni. Ezek pedig örökké aktuális témák sajnos, de manapság mintha még inkább azok lennének: „A regény tele van bolond idősebb férfiakkal, akiket megtéveszt a saját dicsőségük és fontosságuk érzete, és akik komikusan alkalmatlanok. Mivel azonban most a Fehér Házba is jutott egy ugyanilyen alak, ezért a regény még időszerűbbnek tűnhet, mint pár éve” – mondta a társforgatókönyvíró, Luke Davies, akit az Oroszlán című ausztrál film tett keresetté.
A 22-es csapdájából Davies ötlete volt minisorozatot készíteni, és a szintén ausztrál David Michôd-val közösen írt forgatókönyvéből akkor lett valóság, amikor George Clooney és Grant Heslov lecsaptak rá, és végül a Hulu adott helyet a produkciónak. Clooney és Heslov nemcsak producerként és színészként vettek részt benne, de két-két epizódot rendeztek is, a maradék két részt pedig a zseniális operatőrként ismertté vált Ellen Kuras jegyzi. Nyilván egy ilyen komplex regénynek egy hatrészes minisorozatban sem lehet megfelelően kidomborítani valamennyi síkját, és már önmagában a könyv ide-oda ugráló szerkezetének időrendbe rendezése is komoly munka volt, Davies nyolc hónapot dolgozott csak a kronológiai sorrenden. Talán ez az egyenes történetív a legnagyobb változás a regényhez képest, de a sorozat a főbb elemeken igyekezett nem változtatni.
A sorozat is a második világháborúban harcoló amerikai bombázók egy századát követi az olasz fronton, és még előtte a kiképzésbe is belekóstolunk. A főszereplő, John „Yo-Yo” Yossarian (Christopher Abbott) azért jelentkezik a légierőhöz, mert a pilóták kiképzése tart a leghosszabb ideig, és reménykedik benne, hogy talán véget is ér a háború, mire ő bevetésre képes állapotba kerülne. Csalódnia kell, hiszen a harcok még javában tombolnak, amikor századát Olaszországba, a pianosai légibázisra vezénylik. A szkeptikus Yossarian bajtársainál sokkal racionálisabban áll a háborúhoz, és csak túl akarja élni, míg számára az őt gyakorlatilag a halálba küldő saját felettesei ugyanúgy ellenségek, mint a németek, akikkel soha nem is találkozott. Ezért elkezdi keresni a kiutakat, de fokozatosan rá kell eszmélnie, hogy a rendszer úgy van felépítve, hogy képtelenség szabadulni: Daneeka doki (Heslov) nem hajlandó őrültnek nyilvánítani és leszerelni, mert a hírhedt 22-es paragrafust pont erre a szituációra találták ki, míg parancsnoka, Catchcart ezredes (Kyle Chandler) folyamatosan csak növeli a leszereléshez szükséges bevetések számát. Körülötte dúl a háború, a bajtársait és barátait elveszíti, miközben semmi nem utal arra, hogy a hadseregben bárki is józanul gondolkodna rajta kívül.
A sorozat ezt a folyamatot mutatja be, és a gyengeségek is ebből az alapállásból fakadnak: mivel a könyvben sem derül ki semmi Yossarian múltjáról és hátteréről, itt sem tudunk meg róla semmit, mivel azonban a sorozat inkább rá koncentrál, ez jelentősen megnehezíti, hogy rokonszenvezzünk vagy együtt érezzünk vele. Talán emiatt is az első részben még nem nagyon akar összeállni a produkció, viszont a második epizódra már teljesen kirajzolódnak az erőviszonyok, minden fontosat tudunk, és addigra már a sorozat is megtalálja a maga tempóját. Christopher Abbott figurája pedig tényleg fokozatosan a szívünkhöz nő, még akkor is, amikor egyre ellentmondásosabb eszközöket bevetve próbál szabadulni. Yossarian nem véletlenül a 20. századi világirodalom egyik legsikerültebb alakja: megfelelően összetett, ugyanakkor csupa olyan kérdést tesz fel, amelyek minden gondolkodó emberben fel kell, hogy merüljenek.
A 22-es csapdája azonban elsősorban egy szatirikus regény, és a sorozat is ezen a szemüvegen keresztül ábrázolja a háborút, mely nem mindig sikerül: néha a viccesnek szánt részek filmen annyira nem humorosak, mint ahogy Heller megírta őket (különösen az első részben), máskor meg pont a viccesebb oldalát fogják meg egy-egy szereplőnek, mint amilyennek a könyvben tűnt. Egyértelműen ilyen a hadtápos tiszt, az ellenséggel is üzletelő, a szindikátusába mindenkit behálózó Milo, aki itt nem is annyira a vadkapitalizmus karikatúrája, hanem sokkal inkább egy talpraesett fickó, és mint ilyen, Daniel David Stewart alakítása az egyik legemlékezetesebb a sorozatban. Szintén komikus, de sokkal visszafogottabb figurát alakít az életunt De Coverley őrnagy szerepében Hugh Laurie, míg Clooney viszont brillírozhat a szadista Scheisskopf sokkal hálásabb karakterében.
A mellékalakok – így Yossarian legtöbb bajtársa – viszont egyáltalán nem olyan emlékezetesek, és ebben az sem segít, hogy az elején megpróbálják bemutatni őket, de néhányukat tényleg csak akkor vesszük észre, amikor meghalnak. Az viszont már az eredeti regényben is adott volt, hogy női szereplő nem sok tűnik fel, de a háború túlnyomórészt férfiak játéka volt akkoriban, nők csak ápolónőként vagy prostituáltként juthattak szerephez, de különösen az olasz szereplők ezt elég emlékezetesen oldják meg. És ha már az olaszok, akkor feltétlenül ki kell még emelni a veterán Giancarlo Gianninit, megannyi díjnyertes film szereplőjét, az elvek nélküli kupleráj-tulajdonos szerepében.
Igazán kiemelni viszont az operatőri munkát és a mozivásznat kívánó látványvilágot kell: a Képmás sorozatban is kiváló, német Martin Ruhe szépia-tónusú felvételei hibátlanul érzékeltetik a kontrasztot a háború földi pokla és a világ legszebb tájai között, ahol a hőseink a tengerparton lazítanak két bevetés között; a levegőben játszódó harci jelenetek is elég élethűre sikerültek, és egyáltalán, dicséretesen korhű a sorozat megjelenése (ellentétben például Nichols filmjével). A forgatókönyv hibáiért még kárpótol is valamennyire a látvány, de valójában mindezekkel együtt is láthatunk egy drámaként és kegyetlen szatíraként egyaránt működő, izgalmas és elgondolkodtató sorozatot, mely a szükségszerű változtatásokkal is meg tudja idézni Heller szellemét. A 22-es csapdája kissé nehézkes indulás után is bőven bebizonyítja, hogy jól tették a készítők, hogy nem hátráltak meg a feladat elől, és láthatunk egy világirodalmi klasszikust, amely nem vérzik el a kamerák előtt.
A 22-es csapdája (Catch-22), 6 rész, 2019. 24.hu: 8/10
Borítófotó: Philipe Antonello – © 2018 Hulu
