A televíziózás elterjedésével megjelenhettek itthon is a különféle műfaji kísérletezések, melyek közül a valós eseményeket fikciós keretbe ágyazó dokudráma számított a leginkább újdonságnak. Ez a műfaj a televízióban Gimes Györgynek köszönhetően honosodott meg, akinek (többször Geszti Pállal együtt írt) forgatókönyveit mindig a korszak egyik legsikeresebb filmrendezője, Keleti Márton rendezte. Az első ilyen a Százegyedik szenátor című mini-sorozat volt 1967-ben, majd követte Az ördögök teste című tévéfilm (ez volt köztük az egyetlen, ami nem sorozat), aztán Az aranykesztyű lovagjai, A 0416-os számú szökevény és végül 1972-ben a Villa a Lidón. A közös bennük, hogy mind az öt az amerikai politika korabeli szövevényes ügyeivel és rejtélyeivel foglalkozott: kettő a Kennedy-gyilkosság kapcsolódó ügyeiről, Az ördögök teste az LSD elterjedéséről, A 0416-os számú szökevény pedig Martin Luther King meggyilkolásáról szólt. A Villa a Lidón annyiban kivétel, hogy egy óriási nemzetközi maffiahálózat történetét mutatja be, nem csak az amerikai belpolitikára koncentrálva.
Ilyenkor merülhet fel joggal a kérdés, hogy mégis miért kéne nekünk, magyaroknak ezekről a témákról filmeket csinálni? Itthon semmi érdekes nincs? Ezekben ráadásul magyar színészek alakítják az összes amerikai, olasz és francia szereplőt, és Magyarországon is forgatták a jeleneteket. Nos, igen, ezek a sorozatok minden esetben a Magyar Népköztársaság hivatalos külpolitikai irányának megfelelő, mereven egyoldalú, didaktikus alkotások, melyekből kiderül, hogy
A Kennedy-gyilkosság persze az évtized egyik, ha nem a legnagyobb visszhangot kiváltó történelmi eseménye volt, de mégis csak túlzásnak tűnik, hogy a Magyar Televízió még dokumentumfilmet is forgatott, hogy ízekre szedje a Warren-bizottság jelentését, és hogy bebizonyítsa: „nem lehet olyan gyorsan lőni és megint lőni, hogy nem lehet úgy, és nem onnan, hogy hazudik az FBI, hazudik a CIA, hazudik a Warren-bizottság, hazudik Johnson elnök, hazudik az imperializmus” – írta már 1996-ban erre az őrületre visszatekintve Hirsch Tibor a Népszabadságban. És pontosan ugyanezt a célt szolgálták Gimes és Keleti dokudráma sorozatai is.
Keleti Márton a rendszer nagy túlélő filmrendezője volt: a Horthy-rendszerben kezdte a pályáját, de az ötvenes években háromszor is kapott Kossuth-díjat, és azon kevesek közé tartozott, akinek akkora tekintélye volt, hogy azt csinálhatott, amit akart. Ugyan a pályája elején több propagandacélú filmet is rendezett, de később olyan elismert filmeket is készített, mint a Butaságom története, az Esős vasárnap, a Tanulmány a nőkről, és persze A tizedes meg a többiek. Gimes György viszont új volt a műfajban: ő a Magyar Rádió külpolitikai újságírójaként került a képbe, Geszti Pál pedig ugyancsak újságíró volt. Gimesről később az derült ki, hogy 1957-ben Szemes néven jelentett az állambiztonságnak, mégpedig volt kollégája, a később sikeres íróvá lett Szilvási Lajos 56-os szerepéről és a forradalom leverése utáni aktivitásáról. De találni tőle cikkeket is, melyekben az amerikai imperialista agresszorokra húzza rá újra és újra a vizes lepedőt.
Jelenet a Villa a Lidón c. sorozatból
Lehetett azonban bármilyen a forgatókönyv, Keleti jelenléte a projektben azt jelentette, hogy színjátszásunk legnagyobbjai kaptak szerepet az összes Gimessel közös sorozatukban. Így Páger Antal, Básti Lajos, Sinkovits Imre, Ruttkai Éva, Várkonyi Zoltán, Pécsi Sándor vagy Gobbi Hilda is játszott legalább az egyikben, de inkább kettőben-háromban. Rögtön az elsőben (A százegyedik szenátor) feltűnt néhányuk: a sorozat az amerikai politika ma már elfeledett korabeli botrányát dolgozta fel, a Lyndon B. Johnson jobbkezének tartott Bobby Baker szenátor korrupciós ügyét, mely pont nem sokkal John Fitzgerald Kennedy elnök meggyilkolása előtt robbant ki.
A sorozat kapcsán magát az alapötletet és a dokudráma műfaj tévés meghonosítását méltatták a kritikák, bár azt már akkor is megjegyezték: „Színészeink egy része nem tudott mit kezdeni azzal, hogy amerikai embereket kell alakítaniuk, s többnyire – Somogyvári Rudolf, Bitskey Tibor, Várkonyi Zoltán, Márkus László kivételével – elvesztek a modoros külsőségekben” – írta Thiery Árpád a Jelenkorban.
A következő, az LSD történetét bemutató Az ördögök teste legalább ennyire izgalmas témához nyúlt: „Hogyan igyekezett felhasználni az új találmányt az amerikai titkosszolgálat, hogyan lett e bizonyos lélektani eseteknél sikerrel alkalmazható gyógyszer óriási üzletté és az egész emberiséget fenyegető gyilkos veszedelemmé a CIA kezében?” – tette fel a kérdést Gimes György, és meg is válaszolta, újra parádés szereposztással (Timothy Learyt, az LSD fő népszerűsítőjét például Páger Antal játszotta). A visszhang már nem volt olyan pozitív: elsietettnek érezte a kritika, és a színészeknek is kijutott a bírálatból.
Autós üldözés Az aranykesztyű lovagjaiban
Annál jobban szerették Az aranykesztyű lovagjait, mely a következő évben újra a Kennedy-gyilkossághoz tért vissza öt részben, és Garrison louisianai ügyész nyomozását mutatta be, azt ígérve, hogy „bepillantást nyerhetünk a nemzetközi ultrajobb boszorkánykonyhájába.” A népszabadságos Hegedűs Tibor szerint „Keleti Márton kiváló mesterségbeli tudással rendezte Az aranykesztyű lovagjait. Technikai megoldásai figyelemre méltóak, sokszor bravúrosak, és (Duba László díszletei segítségével) külsőleg is hiteles Amerikát teremt”, míg Vilcsek Anna (Magyar Nemzet) szerint „megvalósításában, felépítésében, hangvételében, stílusában is jobb” lett az elődeinél. Azonban itt is megjegyezték, hogy „színészeink egy része még mindig nem tud »amerikaiul« játszani, a legtöbb esetben harsány külsőségekkel próbálják visszaadni azt, ami tudatosan zord, kegyetlen, belül elidegenített és alapjaiban megfélemlített” (Jelenkor), Vilcsek Anna pedig a kevés akciót hiányolta a túl sok beszéd mellett.
Ilyen előzmények után érkeztünk el 1970-hez, és A 0416-os számú szökevényhez, mely tulajdonképpen a teljes Gimes-Keleti repertoár állatorvosi lovának is tűnik. Szinte minden igaz rá, amit a páros előző munkáiról írtak, de ez azokkal szemben meg is található a videomegosztókon. Gimes saját bevallása szerint maga Garrison ügyész is buzdította a King-gyilkosság dramatizálásában, amikor meglátogatta az irodájában: „Elvittem neki ajándékba Az aranykesztyű lovagjai televíziós filmünk fényképalbumát, amely az ő nyomozását idézi fel. Figyelmesen átnézte a képeket, majd így szólt: — Európában jobban megértik az emberek, hogy hányféle alakban tud megjelenni, ölni és rombolni a fasizmus! Ha tovább utazik a Tennessee-béli Memphisbe, gyűjtsön össze mindent, amit csak tud, dr. Martin Luther King meggyilkolásának kulisszatitkaiból…”
Hát Gimes összegyűjtötte, és ezek alapján látta jónak, hogy megcáfolja a hivatalos „magányos gyilkos” teóriát. Szokás szerint a valós tényeket fikcióval kavarta, és még a létező szereplőket sem a rendes nevükön szerepeltette, így lett a King meggyilkolásáért (a sorozat szerint ártatlanul) elítélt James Pearl Rayből Pearl Gay (Márkus László játszotta), a további főbb szerepekben a ravaszt meghúzó, fő konspirátor Bárdy Györgyöt, Páger Antalt és Pécsi Sándort láthatták többek között a nézők.
Mai szemmel A 0416-os számú szökevény egészen bizarr alkotás: krimiként áttekinthetetlenül szövevényes, és mivel az idő nagy részében irodákban konspiráló öltönyös figurákat láthatunk, gyakran kimondottan unalmas és vontatott is.
Romlott imperialisták buliznak egy romlott amerikai rockdalra
Ennél sokkal érdekesebb, ahogy az alkotók megpróbálnak Amerikát varázsolni a képernyőre: néhány eredeti külső felvételt leszámítva felismerhetően magyar, de legalábbis európai helyszíneket maszkíroznak Amerikává, néha kézzel festett útjelző táblákkal, és ugyan ritka a külső kép, a benti díszletekről is nehéz elhinni, hogy Amerikában lennénk (különösen a fényűzést és a gazdagságot bemutatni hivatott jelenetek árulkodóak).
Utóbbi fokozottan igaz a színészekre: egyszerűen képtelenség komolyan venni, hogy mondjuk Mádi Szabó Gábor vagy Körmendi János amerikai lenne, és ez nagyjából mindenkire igaz, legyen szó bármilyen jó színészekről is. Mintha pedig ezzel ők maguk is tisztában lennének, a többségük sokkal modorosabban játszik, mint általában, látszólag megpróbálják az amerikai krimik fordulatait reprodukálni, csakhogy ezen maximum nevetni lehet ma már. Az autentikusságnak még az sem használ, hogy folyamatosan szól közben az (eredeti amerikai) jazz, kivéve, amikor az egyik jelenetben rockzenére buliznak a romlott imperialisták (Bárdy György nagy jelenete ez egyébként). Külön érdekesség, hogy az egyslágeres Lemon Pipers zenekar egy kevésbé ismert dalát (konkrétan a sláger Green Tambourine kislemez B-oldalát) választotta a jelenet alá a szerkesztő, mely jó eséllyel az egyik első példája volt, hogy magyar filmben eredeti amerikai rockzenét hallhattak a nézők.
Gobbi Hildát vén néger boszorkánynak nevezi az FBI kopója
A sorozat nem is kapott túl jó fogadtatást: „Csalódtunk! Egy igazi és leleplező dokumentumfilmhez — úgy látszik — nem volt elég dokumentum. A megkonstruált történet pedig bosszantóan naiv volt. Mert amint elrugaszkodott a bizonyítható tényektől, művészi fikcióvá vált, és már nem az életnek, az írónak kellett volna bizonyítania: embereket kellett volna teremtenie, hitelesnek ható párbeszédeket, valóságos drámai helyzeteket, és követhető, logikus történetet. Gimes György, sajnos, mindezzel adósunk maradt” – dohogott Gáll István a Film Színház Muzsikában. „A szerző annyi titkot-rejtélyt hagyott figurái után és oly kevés nyomra vezető fogódzót, kilétüket, egymáshoz való viszonyaikat, ellentéteiket, érdekeltségeiket illetően, hogy a néző a sok megfejtetlen izgalomba belefáradt” – írta az Esti Hírlap.
A legszigorúbb a Magyar Ifjúság volt:
A görcsös igyekezet, hogy mindenben maradéktalanul érzékeltessék az amerikaiak fejlett technikai civilizációját, nagyvonalúság helyett gyakran kisszerűnek hatott, és csak hangsúlyozta a bosszantó hibákat, például az ügyetlen kitakarásokat az amúgy is gyér forgalmú »autósztrádákon«. Arra figyelmeztetett ez a sorozat, hogy az ilyen filmeknél előre és gondosan mérlegelni kell lehetőségeinket, hogy már a cselekmény bonyolítása során gondolni kell arra, mi az, amit hitelesen és hatásosan tudunk filmre vinni.
Mások a szereplőválasztást kritizálták, konkrétan azt, hogy a sármos Márkus Lászlóra bízták a veszélyes bűnöző Gay szerepét: „Ilyen szerepre Márkus legfeljebb Rejtő-filmben alkalmas, ahol semmit sem vesz komolyan senki. A néző előtt Márkus alibije eleve százszázalékos. Sajnos…” – így a Pest Megyei Hírlap. Ez utóbbi tényleg igaz, Márkus és Bárdy karaktere is sokkal inkább valami könnyed, vicces kalandfilmet idézett, nem pedig egy hátborzongató politikai krimit.
A rossz kritikák azonban nem vették el az alkotók kedvét, és jött a nemzetközi maffiasorozatnak szánt Villa a Lidón, mely az előzőknél már jóval csekélyebb érdeklődést váltott ki, és ezt sem dicsérték agyon: „Két alapvető hibája van: túl sok mindent zsúfolt össze és nem tudta érthetővé tenni a történteket. Ennél jobb politikai krimije volt már a magyar televíziónak” – vonta meg a mérleget a Film Színház Muzsika. És ezzel véget is ért Gimes és Keleti együttműködése: a rendező a következő évben meghalt, Gimes pedig maradt a Rádiónál, és még épp megérte a rendszerváltást: 60 éves korában halt meg 1990-ben, két évvel időnkénti alkotótársa, Geszti Pál után. Filmjeiket még néha ismétli az erre szakosodott csatorna, de nehéz elképzelni, hogy bárki is képes agyonizgulni magát ma ezeken a politikai krimiken. Annál is inkább, mert ilyenből készültek sokkal jobbak is – valamiért egyik sem a volt szocialista országokban.
Kiemelt képünkön: Részlet a 0416-os szökevény c. sorozatból
