Kultúra a világ egy fura hely

Ma is kézzel festett teherautók tömegei uralják Pakisztán útjait

Minél díszesebbek, annál több pénzt hoznak a gazdáiknak – egyetlen gond, hogy többe kerülnek egy háznál.

Pakisztán Közép-Európából nézve talán egy eldugott, apró országnak tűnik, pedig az India és Afganisztán közé szorult kétszázmilliós állam közel tíz Magyarországnyi területen nyújtózik, gazdasága és ipara pedig rövidesen a világ legfontosabb gazdasági nagyhatalmai közé repíti.

A világ második legnagyobb muszlim közösségének otthont adó ország 1947-ben, a brit uralom megszűnése után szakadt le Indiáról, az elmúlt hét évtizedben azonban a gazdasági és ipari fejlődés ellenére sem sikerült kiegyensúlyozott működésű, stabil állammá válnia. Óriásiak a társadalmi különbségek, hódít a korrupció, a férfiak közel harmada (30%), illetve a nők több mint fele (54%) pedig írástudatlan.

Mindez azonban nem gátolja meg az állampolgárokat abban, hogy fenntartsák és továbbvigyék az évszázadok alatt formálódott kultúrájukat is, melynek részei többek közt a

kézzel festett teherautók.

A brit gyarmati idők végén, a húszas években született szokás először a szigetországból importált Bedfordokon jelent meg, az azóta eltelt közel száz évben azonban jócskán elharapózott, így az ember pár percet sem tölthet az utcán anélkül, hogy ne fusson bele a minden esetben egyedi külsejű óriásokba, melyeken sokszor egyetlen négyzetcentiméternyi festetlen rész sincs.

A díszek először csak a brit uralom alól való felszabadulás után sorra megjelenő teherszállító cégek logóiként szolgáltak, a versengés azonban néhány év alatt egy egész művészeti ágat szült. Oroszlánrészt játszott ebben a korábban paloták egész sorának freskóit készítő Hadzsi Huszein, aki Karacsiba való költözése után – villák és óriási otthonok híján – más felületet keresett a művészetéhez.

A képregényekhez hasonlóan sok esetben egy teljes történetet is elmesélő, hegyek, sasok, virágok, illetve katonai vezetők arcképét is hordó autókról leolvashatók a tulajdonos hobbijai és érdeklődési köre, így önkifejezési eszközként sem utolsók. A sofőrök legfontosabb célja azonban nem a saját lelkük a karosszériára vetítése, hanem az, hogy a figyelemfelkeltő járművükkel – legyen az teherautó, vagy épp busz – minél több megrendeléshez jussanak.

Épp ezért jókora versengés is van a gépeik tetejére sokszor még színes koronát (taj), lökhárítójára pedig egész szoborcsoportot is építő tulajdonosok közt, akik közül sokan rendszeresen átalakíttatják az autóikat, festmények helyett például fafaragványokkal még különlegesebbé téve őket.

Kívánságaikat egyedül az ország legnagyobb városának számító, 15 milliós Karacsiban ötvenezer szerelő és festő figyeli, akik egy átadott teherautó alapszintű díszítését

a sofőrök közel két évnyi bérét jelentő 700 ezer forintnyi rúpiáért vállalják, de akár teherautót is adnak – húszmillióért vadonatújat, tizenkettőért pedig használtat –, így a fuvarosok több pénzt költenek a járművükre, mint a saját házukra.

A szokásról a Jalopnik vonakozó videója árul el még többet – az amerikai autós lap még egy tizenkét éves kora óta a díszítőszakmában dolgozó férfit, Mohamed Safit is megszólaltatja, aki azt is elárulja, hogy a karosszériaelemek lecsiszolásával és esetleges átalakításával, valamint a kárpitozással együtt tíz-tizenkét ember egy hónapon át tartó munkájára van szükség a kész munkához:

Ajánlott videó

Olvasói sztorik