Érdekes elmerengeni azon, hogy tulajdonképpen mit is veszünk kimagasló színészi teljesítménynek, ezen belül pedig, hogy a nagy fizikai átváltozás és/vagy testi szenvedés a szerepért önmagában az-e. Például jó kérdés, hogy nagy színésszé teszi-e Christian Bale-t az elképesztő képessége, hogy a testét végtelen fegyelemmel átformálja mindig olyanra, amilyenre a szerepe kívánja, legyen az harminckilós csontváz, kigyúrt izomember vagy elhízott papatest. Azon is lehet vitatkozni, hogy Leonardo DiCaprio A visszatérőben tényleg olyan óriásit alakított-e, vagy végeredményben csak az embertelen körülményekre adott teljesen természetes reakcióit rögzítette a kamera. Hogy Gary Oldman tényleg akkora Churchill volt-e, és ha igen, honnan tudhatjuk ezt egy olyan fifikás maszk és smink alatt, amilyenben A legsötétebb órában szerepelt. Eldönteni nem tervezem a kérdést egyik példánál sem, de az azért sejthető, hogy önmagában a fizikai metamorfózisra nem járnának se díjak, se rajongás. Ahogy egy rossz filmet sem tud megmenteni egyetlen ihletett alakítás, és egy közepes alakítást nem tesz erőssé egy látványos, hatásos smink, vagy akármennyi leadott kiló. A Pusztító című új Nicole Kidman-film is erre fázott rá.
A kiégett, összeférhetetlen, de kiváló szakember zsaru toposzát ismerjük, láttuk ezerszer. Ebben utazik a Pusztító is: egy középkorú, magányos rendőrnő, Erin Bell magánakcióját és visszaemlékezéseit követjük végig a forró kaliforniai ég alatt. Bell nyomozó élte a másodvonalbeli, kiöregedő félben lévő rendőrök fásult mindennapjait, ám egy nap egyértelművé válik számára, hogy egy rég inaktív bűnbanda vezetője újra akcióba tervez lépni. Ez önmagában nem lenne olyan nagy hír, ám a kérdéses bűnbanda nem más, mint az, amelyikbe őt és partnerét annak idején, kezdő FBI-ügynökként beépítették akkora sikerrel, hogy hamarosan nemcsak együtt buliztak a bankrablókkal, hanem következő nagy dobásukra is velük tartanak. Ám a betörés rosszul sül el, emberek halnak meg, Erin meg ott marad egy elszúrt akcióval, és a traumáival. Ezeknek a traumáknak az eredményeit nézzük Erin, azaz Nicole Kidman arcára festve, és cselekedeteibe ivódva. Erin magánhadjáratba kezd, hogy megtalálja az egykori, évtizedek óta felszívódott bandavezért, ehhez pedig nemcsak az egykori banda tagjait kell felkutatnia, de az emlékeiben is alaposan vissza kell ásnia, miközben egyébként magánemberként is megvan a maga baja, lánya rühelli, de ami még rosszabb, rossz társaságba keveredett, ezt is meg kellene oldania.
Az események tehát két idősíkon, és több felvetett problémával egyszerre zajlanak, ami előre kódoltan hordozza a káosz lehetőségét, és sajnos nem is sikerült kifésülnie az összegabalyodott szálakat a jó ideje főként tévésorozatokat jegyző Karyn Kusama rendezőnek, főleg, hogy Phil Hay és Matt Manfredi forgatókönyvírók sem könnyítették meg a dolgát. Az események vezetésével nincs is gond, azok szépen fokozatosan feltárulnak, értjük, mi történik, ám a köztük lévő logikai kapcsolat már nem ennyire egyértelmű, a szereplők motivációit meg szinte lehetetlen felfejteni, nem is biztos, hogy létezik. Ráadásul az események egy pontján érkezik egy fordulat, ami elvileg nagyot kellene szóljon, mint az időkezelést átíró fordulatok általában, ám itt ez a húzás az addigi eseményeket nem helyezi új megvilágításba, és így, mint erőltetett és fenségesen besült trükk, sokkolás helyett inkább egy türelmetlen szemöldökráncolást vált ki.
A főszereplő karakterének kitalálásán is lett volna még mit finomítani, mert jelen állás szerint olyan, mintha Erin Bell huszonévesen belebukott volna egy beépülős akcióba, majd közel húsz évvel később nekiállt volna befejezni, amit akkor nem tudott, és a két pont között nemigen történt volna vele semmi, ami akár negyedannyira is hatott volna rá, mint az a régi ügy. Oké, van ilyen, a kiégett zsaru-toposzban pláne népszerű ez az örökre megsebző múlt-téma, ám ahhoz, hogy ez hitelesen működjön, kicsit tisztább motivációkra, és az azokat érthetővé tevő hiteles alakításra lett volna szükség, ám ez nem valósult meg. Nicole Kidman alakítását nézve óhatatlanul a maszkmesterek munkájára gondoltam, ahogy egyenként felfestik a májfoltokat Kidman arcán túl a kezeire is, míg a film hangulatában is emlékeztetett valamire, amit már láttam, és szerettem: éspedig ez első True Detective-évadra, csak éppen annak halovány árnyékképeként.
Az ottani legendás egysorosok itt nincsenek sehol, az ottani szinte cseppfolyósan sűrű hangulatot itt szépelgő, de semmitmondó képek akarnák megteremteni, és Matthew McConaughey egyik legerősebb alakításához sem lehet hasonlítani Kidman összehúzott szemű zavarodottságát. Arról nem is beszélve, hogy Kidman figurája annyira szét van csúszva, annyira üres, indokolatlan és ellenszenves, hogy szinte lehetetlen drukkolni neki vagy azonosulni vele. Filozofikus nihilizmus helyett egyszerű nihil született ebben a kihagyható krimiben, amiben az egyetlen figyelemre méltó, hogy egy szépségéért elég messzire elmenni képes színésznő bevállalta érte, hogy elcsúfítsák.
Pusztító (Destroyer) – amerikai bűnügyi film, 121 perc – értékelés: 6/10
